KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Óz földjén

Óz-filmek

Lefelé a Sárga úton

Sepsi László

Óz földjén minden karakterben rejlik egy újabb regény és minden domb mögött felfedezetlen vidékek várnak.

Évtizedekkel megelőzve a huszadik század első felének fantasy-irodalmát, Lionel Frank Baum az elsők között ismerte fel a folyamatosan bővített fikciós univerzumban rejlő művészi és financiális lehetőségeket. Az 1900 májusában megjelent Óz, a nagy varázsló számtalan folytatást ért meg, melyek közül csak Baum mintegy tizenhármat írt 1919-ben bekövetkezett haláláig, örökösei és rajongói pedig további több tucat történettel tágították a mesevilágot és teszik ezt a mai napig – a hivatalos Óz-kánonhoz tartozó legutóbbi regény (Margaret Baum: The Dark Witch of Oz) például 2012 nyarán került a boltokba. Baum stratégiája – aki elmondása szerint olvasói nyomásra kezdett további Óz földjén játszódó történeteket írni – a tízes-húszas évek ponyvairodalmában köszön majd vissza (lásd Edgar Rice Burroughs Mars-, illetve Vénusz-szériáit egy évtizeddel később), a század második felére pedig már nem esetleges velejárója a műfajnak, hanem alapvető sajátossága. Középfölde, Narnia vagy a Pratchett-féle Korongvilág legalább annyit köszönhetnek Baum hagyatékának, mint az európai mesekincsnek: a felismerést, hogy a folytatások legfőbb funkciója nem a megkezdett cselekményszálak továbbgördítése, hanem a fikciós világ gazdagítása, ahol minden újabb karakter és völgyzugoly azt szolgálja, hogy a másodlagos univerzumra rákapott olvasó egy még terebélyesebb és élettelibb virtualitásban merülhessen el.

A részletgazdag mesefolyam az adaptációra vállalkozók számára is állandó kihívást jelent, hiszen – szemben az Alice Csodaországbannal vagy a Peter Pannal – Óz világa nem ragadható meg egyetlen alaptörténetben, Dorothy közismert kalandja csupán a jéghegy csúcsa. Ennek köszönhető, hogy a Baum világához kötődő bő száz filmnek csak töredéke veszi alapul az első regényt, és még kisebb azok száma, amelyek az 1939-es verzióhoz hasonlóan viszonylag hű adaptációnak tekinthetőek – ami abból is fakad, hogy 1902-es, felnőtt közönségnek szánt Broadway-verzió komoly hatással volt az első filmfeldolgozásokra, az 1910-es és 1925-ös produkciók egyaránt inkább a színpadi változat, mintsem az eredeti meseregény hagyatékát gondolják tovább. Ebből a szempontból két elterjedt adaptációs stratégia figyelhető meg, egyik oldalon azokkal a művekkel, melyek figyelmen kívül hagyják az Óz-univerzumot és Dorothy utazására egyfajta őstörténetként tekintenek, míg a másikon azok az alkotások, melyek éppen magára a mesevilágra és annak bővítésére helyezik a hangsúlyt. Míg előbbi kategóriában főképp a fantasy műfajától eltávolodó darabokat találunk – mint Lumet 1978-as The Wiz című musicalje vagy a két évvel korábban készült Oz, melyben egy gruppie barangol az ausztrál pusztában –, utóbbit leginkább Óz világának burjánzó tablói jellemzik, legyen szó az 1985-ös Visszatérés Oz földjére szürreális meséjéről vagy a friss, Sam Raimi-féle előzményfilmről.

 

 

A fantázia éle

 

A színész, újságíró és utazó ügynök L. Frank Baum az 1890-es évek derekán adta fejét gyerekkönyvek írására, az 1897-ben megjelent Lúdanyó meséi pedig számottevő sikert aratott. A három évvel későbbi Óz, a nagy varázsló vállaltan merít Lewis Carroll két Alice-történetéből, de nyelvi bravúrok és logikai játékok helyett Baum mindvégig a történetre koncentrál, még ha azt számtalan apró közjáték szakítja is meg. Szemben Alice kalandjaival, Dorothy utazása erősen pikareszk jellegével együtt is célirányos mese, amely ha el is kalandozik a sárga köves út vezérfonalától, rendre visszatér a főcsapáshoz. A kurta epizódok tömege – mint a Bádogember Andersen-meséket idéző melankolikus háttérsztorija vagy a szinte oldalanként felbukkanó, majd tovatűnő különös kreatúrák – ugyanakkor már a későbbi intenzív világépítést előlegezik, ahol minden karakterben rejlik egy újabb regény és minden domb mögött felfedezetlen vidékek várnak.

Habár zavarba ejtő nyelvi lelemények híján és viszonylagos egységének hála az Óz, a nagy varázsló jóval kevésbé enigmatikus mű, mint az Alice-történetek, ez nem zárta ki a különféle allegorikus olvasatokat. Az egészen egyedi politikai értelmezések mellett – melyek szerint a sárga köves út és az ezüst cipellők a korabeli monetáris politikára utalnak – az Alice-hoz hasonlóan az Óz is egy kamaszlány felnőtté válásának történeteként kanonizálódott, aki a gyermeki fantáziavilág helyett végül mégis a szürke, de otthonos Kansast választja. Markáns különbség viszont a két mese között, hogy míg az Alice Csodaországban fantasztikus eseményei mindvégig álomként fogalmazódnak meg, Baumnál Óz földje már egy Dorothytól függetlenül is létező univerzum: ezt majd csak 1939-es adaptáció írja felül, amely a korábbi némafilm-feldolgozásokkal szemben egyértelmű álom-keretezést kapott. A Victor Fleming nevével fémjelzett filmverzió így átmenetet képez a felnőtt közönségnek szánt, aktuálpolitikai áthallásokat (lásd a gazdasági világválságra rezonáló keretezést) sem nélkülöző színpadi verziók, az eszmélés-történet allegóriáját előtérbe toló modernista feldolgozások és a mesevilágban lubickoló későbbi adaptációk között.

Az Óz, a csodák csodája árulkodó példája annak, hogy a klasszikus Hollywood miképp próbálta saját képére formálni az akkoriban a gyerekkönyvek mellett leginkább a ponyvairodalomban jelentős fantasy-zsánert. Annak ellenére, hogy 1937-ben a Disney Hófehérkéje már bizonyította a tündérmesékben rejlő lehetőségeket, az élőszereplős fantasy továbbra is felettébb kockázatos vállalkozásnak számított – nem véletlen, hogy az 1925-ös Wizard of Oz is főképp burleszk-jelenetek sorozata, aminek fikció voltát ráadásul a cselekményt több ízben megszakító önreflektív keret (nagyapa az Ózból olvas fel unokáinak) hangsúlyozza. Az MGM 1939-es presztizsmozija megszabadítja Baum történetét az epizodikus kitérők nagy részétől, miközben a fantáziavilágba átlépést egyértelműen a nézőpozíció metaforájaként használja, ahol Dorothy a válság porától fuldokló Kansasből átkerül Óz Technicolor földjére. Ezek és az átirat további változtatásai – például hogy Dorothy Kansas-beli ismerőseit megfelelteti a mesevilág alakjainak – többnyire azt szolgálják, hogy tompítsanak a fantasy eredendő eszképizmusán, a kontrollált kiruccanás után visszaterelgetve az elvágyódó nézőt a dolgos hétköznapokhoz. Szintén fantázia és kontroll viszonyáról árulkodik, hogy a filmverzióban Dorothy jóval passzívabb figura, mint Baumnál: szorult helyzeteiből a Jó Boszorkány menti ki – aki nem mellékesen kezdettől fogva manipulálja a kalandot –, győzelme a Gonosz Boszorkány felett pedig merő véletlen (a regényben a lány valóban a banyának szánta a végzetes vödör vizet, nem pedig a lángra kapott Madárijesztőnek).

Néhány olyan bizarr sajátosság, mint a mumpicokat alakító 124 törpe vagy a tizenhét éves Judy Garland leszorított keblei nagyban hozzájárultak a film későbbi kultuszához, amit az 1956-tól rendszeres televíziós sugárzás is tovább gerjesztett. Az anomáliákat pedzegető kultusz – élen a queer-olvasattal –, illetve a film ezzel párhuzamos klasszikus státuszba emelkedése lényegében megóvta az Óz, a csodák csodáját attól, hogy szoros értelemben vett remake készüljön belőle (ezt a funkciót a folytatások töltik be), az alapmű későbbi major adaptációi pedig látványosan tartották magukat a direkt kapcsolódási pontoktól. Ezzel együtt a Fleming-verzió eszmélés-története nyilvánvalóan visszaköszön mind a The Wiz, mind pedig az Oz interpretációiban: míg a Lumet-musicalban egy középkorú afro-amerikai nő tanulja meg elfogadni saját kulturális identitását, az Oz késő-tini hőse a showbizniszből ábrándul ki álom-utazása során. Utóbbi nem csupán ironikusan kezeli (mint Lumet filmje), de teljes egészében nélkülözi a fantasztikus elemeket – a Wizard egy rocksztár neve, a Bádogember egy autószerelő, a Gonosz Boszorkány pedig egy nemi erőszakra készülő kamionsofőr –, ezzel mintegy kiteljesítve a szórakoztatóipari apparátus a Fleming-verzióban is fellelhető kritikáját. (Ez a racionalizáló logika jellemzi Lumet filmjét is, amely archetipikus fekete figurákat feleltet meg Dorothy segítőinek.) A klasszikus feldolgozásban Oz csodálatos birodalma álom, a Varázsló pedig jólelkű szélhámos, akinek alakja és trükkjei emlékeztetik rá a nézőt, hogy mesteri illúziót lát; az 1976-os Ozban már az álom sem különbözik a kopár ausztrál pusztaságtól, a zenés-táncos betéteket nem-diegetikus rockdalok helyettesítik, a meséből immár minden illúzió kikopott.

A The Wiz és az Oz kétségkívül extrém példái a fantasztikum háttérbe szorítására tett modernista kísérleteknek – legyen az eszköz a camp iróniája vagy engesztelhetetlen rögrealizmus –, és általuk az Óz interpretációi is szinte mesementes zéróponthoz érkeztek. Az ezredforduló után készült Óz-filmek – mint a Bádogember című minisorozat és az Óz, a hatalmas – már az 1985-ös sequel által megkezdett utat járják, ahol eltűnik a határ fantázia és valóság között, az esetleges keretek is éppoly elemelt univerzumot kínálnak, mint maga a mesebirodalom. Raimi friss előzményfilmje egyértelműen a múlt évszázad első évtizedeiben született folytatásokat idézi, melyek Dorothy Gale helyett a történetfolyam korábbi mellékalakjait emelik főszerepbe – mint a Scarecrow of Oz 1915-ből –, habár a varázsló kalandjait részletező kötet pont nem született. A vurstliban haknizó, nőcsábász szélhámos Óz markáns szerző-alteregó, filléres trükkjei mintegy felelevenítik a nyolcvanas évek barkácshorror-hullámából kinőtt rendező korai pályaszakaszát, ami a film Disney-mércéhez képest magas rémség- és kiváltképp boszorkány-mennyiségében is visszaköszön. Habár utazása elviekben éppúgy jellemfejlődést szolgál, mint más Óz-hősök esetében, Raimi olvasatában egy szélhámos csak a varázslatok földjén (legyen az Smaragdváros vagy Disneyland) bontakozhat ki igazán. Az Óz, a hatalmas így minden ízében az illúziók dicsérete – legyen az tükör, füst vagy IMAX-vászon –, mentesen a korábbi verziókban fellelhető mindennemű kritikai éltől: az idei talán az első verzió, ahol a keret nem zárul be, Smaragdvárosból nincs visszatérés a fekete-fehér hétköznapokba. A sárga köves úton tett séta ezúttal egyedül azt szolgálja, hogy mindinkább elvesszünk a szivárványon túli világban.

 

Óz, a hatalmas (Oz the Great and Powerful)amerikai, 2013. Rendezte: Sam Raimi. Írta: David Lindsay-Abaire. Kép: Peter Deming. Zene: Danny Elfman. Szereplők: James Franco (Oscar Diggs), Mila Kunis (Theodora), Rachel Weisz (Evanora), Michelle Williams (Glinda). Gyártó: Roth Films / Curtis-Donen Productions. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 130 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11404