KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Óz földjén

Óz, a csodák csodája

A sziluett

Ardai Zoltán

A Victor Fleming rendezte klasszikus Óz (1939), mindmáig etalon a mozgóképre vitt gyerekmesék közt.

„Megcsaltam a szemedet, Thor, elámítottalak” – hangzott egykor, fjordok fölött, a Világszéli Király szózata. A hatalmas úr valójában megijedt előzőleg, mennyit tudott végezni az elébe járuló vendég. („ Tudd meg, a sör, amit csak negyedig tudtál kiinni a szaruból, maga a tenger volt…” stb.) Hasonlóan ijed meg L. Frank Baum századfordulós meseregényének címszereplője, Óz is a hozzá beállító kérelmezőktől. Sok-maszkos szélhámos uralkodó ő, aki végül elmenekül megunt népétől egy léghajón – mint olvashattunk ilyen esetről már Andersennél ( A bolha meg a tanár).

Bő nyolcvan évvel E. T. A. Hoffmann Diótörő és Egérkirálya után, és harmincöt évvel Lewis Carroll Alice-könyvét követően Baumnál ismét egy kislány a világmese központi szereplője. Ám irodalmi elődeitől eltérően Dorothy nem úrileányka, hanem tanyasi egyke, akinek rongybabái már elvesztek, és borzas ebecskéjével indul kalandokra. Cserébe a szerző két nagy ajándékkal is kitüntette őt a regénykompozíció szintjén. Az egyik, hogy a kislány köré tetterős team szerveződik az úton (ilyenje sem Marie-nak, sem Alice-nek nem lett). A másik, hogy Dorka nem az óvilági lányok módjára, nem álmában kerül a Smaragdvárosba – sem pedig a zord banyavárba, amelyet elő-tolkieni harcos-figurák őriznek. A könyv kozmoszán belül tényleges az a bizarr ország, ahová a forgószél elsodorja, és valóságosan üti ki ott ő a boszorkányokat (a közvetlen eszközhasználatot illetően akaratlanul), előbb a gonosz keletit, majd a gonosz nyugatit, mielőtt visszatérne a farmra.

Zenésszínpadi változat hamarabb termett ebből a meséből, mint a megelőző évszázadban Hoffmannéból. Harold Arlennek az előkészülő Óz-film (illetve a Broadway) számára 1938-ban szerzett musicalje nem az első ilyen feldolgozás volt, bár a korábbiakra ezzel feledés várt, minthogy egyetlen részletük sem vetekedhetett a „Ding-Dong, a banya halott”-kórussal vagy a Gyáva Oroszlán filmbéli vallomás-dalával. Artisztikum dolgában a ’39-es mozi-Óz veszteségeket is, többleteket is hozott. Visszalépett ama kerettörténet-típus alkalmazásához, amely a sztorit álomfoglalatba és magyarázatba helyezi, megkettőzte tehát az illúziót (hisz így a varázsló az álmodáson belül lepleződik le, mint szemfényvesztő). Kihagyott aztán egy csomó útiállomást a mesekönyvhöz képest, miként kimaradt a nyugati boszorkány kerek egyszemének érdemdús motívuma is. Amikor Dorka végtére felébred, ezzel a film-eleji barnásszürke környezetbe látjuk visszatérni, amely az átélt odisszea fényében igazán maga is megszínesedhetett volna, hogy a „mindenütt jó, de legjobb otthon!”-sóhajtásnak kevésbé töpszli értelme legyen. Ugyanakkor ebben a Fleming-rendezésben – csodák csodája – egyetlen jelenet sem vész szirupba, legalábbis a korai „szivárvány-dalon” túl nem. Akadnak ugyan még benne hollywoodiánus giccs-zöngék, de ezeket rendre időben elhalványítják, vagy éppen elűzik a még bővebb rajzású ironikus vagy éppen groteszk zenei, képi és cselekményi mozzanatok. Kaján koreográfiájával már a pöttömnép ünnepi kavargása is meglehetősen fanyarul környezi Glinda tündérboszorkány kincstári megjelenését. Ellenpontjára, az ékszerű zöld arcot és csúcsos fekete kalpagot nyert mozi-boszorkányra eddig ugyanúgy nem érkezett nézői panasz, ahogyan nem érte kifogás a könyvbeli ezüstcipő filmbeli kicserélését sem – a rubintcipő és a tájat átszelő sárga keramittéglás út kreációja eleve inkább be tudott égetődni nemzedékek emlékezetébe. A mozi-Ózban feloldódik az eredeti mű pikareszk menetének mereven refrénes építkezésű, ornamentikus jellege (a vándorló csoport tagjai a könyvben állomásonként mechanikus sormintákkal reagálnak az újabb és újabb helyzetekre, mindannyiszor szavakban is kiteszik jellem-emblémáikat egymás után; a táncos-zenés filmváltozat epikai egysége organikusabb). A legnagyobb nyereség azonban az a látomány, ahogyan a filmen a hős kompánia megjelenik: gyakran összekarolva, össze-összecsapzódva, az egyik szélen a reszketve tátogó szőrmókkal, aki önnön bojtos farkát minduntalan szeme elé tartja. Velük ezúttal nem Thor isten vándorol el a Világszéli Királyhoz, nem is félistenek összefogó együttese, hanem ágrólszakadtak, földönfutók bandája: a kansasi Dorka – akinek kutyusát odahaza sintér-felhatalmazó határozat fenyegeti –, az eszetlen, de leleményes szalmaember, a szívnélküli, ám érzelmes bádogfavágó és az állatok fölötti uralkodásból kivettetett, mégis bátor tettekben részes oroszlán. („Volt elég időd…” – hebegi utóbbi a füstbe burkolódzó, morajló Óz képébe.) A Jack London-i „ne hagyd magad”-életbölcselet spontán kollektivizálódott követsége. Ezt a lény-csoportozatot a Fleming-klasszikusnak köszönhetően már árnyékáról is felismernénk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 30-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11403