KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/május
KRÓNIKA
• Létay Vera: Élt 39 évet Koltai Ágnes

• Bakács Tibor Settenkedő: Pogány evangélium Derek Jarman
• Nádasdy Ádám: Körülötte angyalok Derek Jarman
• Kömlődi Ferenc: Punk karnevál Jubileum, 1977
• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (1.) Időm Gombowitz-csal
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: A szabadság orra Berlin
MAGYAR FILM
• Zsugán István: Egyetlen zseblámpával Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Minden ugyanaz másképpen Balázs Béla Stúdió
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Turcsányi Sándor: Elővárosi állomások Hal Hartley filmjeiről
• Antal István: Minden folyik tovább

• Földényi F. László: Művészet a Harmadik Birodalomban A rombolás építészete (1.)
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Orbis Pictus Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája
• Turcsányi Sándor: Egy csók és más semmi Rám csaj még nem volt ilyen hatassal
• Forgách András: Egy mozdulat sírfelirata Isten veled, ágyasom!
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: A Pelikán-ügyirat
• Békés Pál: Imádlak, Mr. Manhattan!
• Turcsányi Sándor: Egy lövés a fejbe, öt a testbe
• Kovács András Bálint: Veszélyes érintés
• Tamás Amaryllis: Négyfogásos szerelem
• Mockler János: Az ítélet éjszakája
• Harmat György: Szökésben
• Bíró Péter: Robotzsaru 3.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Derek Jarman

Körülötte angyalok

Nádasdy Ádám

A gyengédségről szól, a vágy kiszolgáltatottságáról és felszínre töréséről.

Jarman kemény volt, nem alkudozott. Már nagybetegen megkérdezték tőle az angol televízióban, hogy hogyan lehet az AIDS-szel élni. „Micsoda szamárság – válaszolta – az AIDS-szel csak meghalni lehet”. Meg is halt, de előtte nagyon fontosakat mondott a halálról, a betegségről, a szerelemről, a férfiak szerelméről. Médiafigura lett, tanító. Lehet, hogy ez volt az igazi küldetése: arról beszélni, amiről kevesen beszélnek, ott megállni, ahol tovább szokás menni.

Emlékeznek a nagyon régi mozikban az artistaműsorra? A vetítővászon elé jöttek ki, a híradó előtt, ketten vagy hárman, és mutatványokat adtak elő. Az ember egyrészt bosszankodott, mert nem ezt akarta látni, másrészt feszengett, mert volt valami kínosan közeli a dologban: a fizikai közelség meg a mögöttük levő nagy fehér vászon kiélesítette az artisták személyes vonásait, emberekké váltak, ami az igazi cirkuszban nem fordul elő. Volt megható artista, volt ijesztően lepusztult, volt szép és kívánatos. De máig emlékszem, hogy mennyire nem odavalók voltak. Ilyen volt Jarman is, vagy rosszkor jött be, vagy elfelejtett kimenni, mindenesetre ott találta magát a fénylő fehér vászon előtt, meg a közönség előtt, aki nem is azért jött, hogy őt nézze, hanem valami mozit akart látni.

A Wittgensteinben voltak a legszebbek ezek a képek, háttér nélkül, csak az arcok, csak a kezek, csak a szavak. Mozgalmas film volt, én szájtátva néztem, a barátaim unták és kimentek. Nekem a Picasso kalandjait juttatta eszembe, olyan szemtelennek és kalandosnak találtam. De hát végül is csak két-három artista ugrál benne, kínosan közel. Iszonyú stilizált és keresett az egész, mint Jarman minden film] e; és hiányzik belőle a humor, mint Jarman minden filmjéből. Persze Picasso humoros ember volt, Wittgenstein meg nem, úgyhogy nincs mit kifogásolnunk: madarat tolláról. A stilizáltság netovábbja a Sebastiane, mely Szent Sebestyén viszontagságait (és gyönyörű testét) mutatja be egy római helyőrség fülledt légkörében, s ahol a szereplők mind latinul beszélnek – ami nem valósághűbbé teszi a filmet, nem kosztümös-rekonstruálttá, hanem ellenkezőleg: végképpen stilizálttá és túlfinomulttá. Szerintem az „igazi” történelmi filmek, a Caravaggio és a II. Edward is ilyenek voltak, nekem épp azért tetszettek, mert az Ezeregyéjszakára emlékeztetnek, ahol csupa megtörtént eseményt hallunk, csak éppen a mesélő kényének kiszolgáltatva.

„Ajvé, modern film”, gondoltam, mikor A kert vetítésére beültem: én ezt elmarasztaló jelzőként használom, mert konzervatív ízlésű vagyok. Cselekmény semmi, éles és túlkontrasztos alapszínek, kék ég, zöld fű, mintha a Szovjetszkaja Zsenscsina régebbi számait lapozgatnám, és aztán egyszer csak meggyőzött, a ritmusa, a vágások visszatérő és vissza nem térő egymásutánja, és rájöttem: álom, én ilyen mélyen érintő álmot még nem is láttam filmen, ez az, amiről évek múlva azt fogom hinni: én magam álmodtam. Jarman is látható volt, amint álmodik, a sekély tengerben állt az ágya, lassan lecsúszott róla a takaró és a vízbe lógott, körülötte angyalok jártak. Ekkor már tudta, hogy meg fog halni, tudta, amit csak az tud, aki ezt tudja.

„Ajvé, modern film”, gondoltam, mikor az Anglia alkonya (The Last of England) vetítésére beültem, és legrosszabb sejtéseim igazolódtak. Itt elköveti Jarman mindazokat a hibákat, amiket A kertben már nem: harsány, didaktikus, erőszakos, mocskosan obszcén, és tűzzel álmodik, folytonosan és mindenünnen kicsapó tűzzel, hamvába haló tűzzel, gyújtogatók által dobált tűzzel, torkolattűzzel. Édes Jarman, értjük, hogy Anglia maga a pokol, és el fogja nyelni a tűz, aludj szépen, holnapra jobban leszel. De nem kell ezzel untatni a nézőt másfél órán keresztül, bömbölő zenével és olyan hirtelen csenddel, hogy a másik teremből áthallatszik a film hangja, és az emberek kuncogni kezdenek. Leleplező kis gikszer, mert rátapint a rendező hibájára: igenis a közönség ne vegye észre az ilyet. Nem is emlékszem, volt-e csend a többi filmben, és hallatszott-e valami. Rossz film az Anglia alkonya, még nem tudta Jarman, hogy mit akar tanítani.

Talán azt, hogy két férfi hogyan nyúlhat szerelmesen egymáshoz, hogyan viselhető méltósággal -és hogyan jeleníthető meg filmen – a másik férfi iránti vonzalom. Mindegyik filmjében van homoszexuális elem, mondhatnánk azt is, hogy erről szólnak, és akkor sem mondanánk keveset, van ez a téma. Vagy a gyengédségről szólnak, a vágy kiszolgáltatottságáról és felszínre töréséről, melyet neki ebből az aspektusból adatott meg szemlélnie. Szemlélte. Nem tudom, a kívülállónak mit jelentenek Jarman „fiús” képsorai; aki érintve van, annak felejthetetlenek és felkavaróak, mert soha semmi közük a pornográfiához, soha senkit sem lehet övön alul látni. Talán ezek a képsorok nem is „erotikusak” a szó szokásos értelmében, hiszen a mai közfelfogás aligha érzi erotikusnak azt, ha bemutatjuk, hogy valaki gyengéden megcsókolja a szerelmét, vagy megsimogatja a kezét, vagy fürdik vele egy kádban vagy kis tóban (és csak válltól felfelé látszanak). Na persze. Kavicsok ezek, nem súlyos sziklák –, csakhogy Jarman üvegházban dobálódzik velük. Lélegzetvisszafojtva nézzük ügyességét, mely e téren sosem hagyja cserben. Végtelen gyengédséget, bársonyos lágyságot tud produkálni. Itt nem fals, itt nem didaktikus. Ugye értjük egymást: a didaktikus nem az, aki tanítani akar, hanem az, aki hülyén akar tanítani.

Jarmant a végén megszerette az angol publikum. Lehet, hogy úgy fogják emlegetni, hogy „j a, az a meleg filmrendező, aki olyan bölcsen beszélt az AIDS-ről, miközben haldoklott”. Kemény és lágy volt egyszerre, mint a férfiak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 06-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1139