KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/április
HITCHCOCK
• Benke Attila: Tévedések és áldozatok Hitchcock és hősei
• Hubai Gergely: Halálkeringők Hitchcock filmzenéje
• Schubert Gusztáv: A géniusz műhelyében Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho
AUDREY HEPBURN
• Tüske Zsuzsanna: Az apás Galatea Audrey Hepburn
ÓZ FÖLDJÉN
• Sepsi László: Lefelé a Sárga úton Óz-filmek
• Ardai Zoltán: A sziluett Óz, a csodák csodája
SZUPERHŐS ÉS FILOZÓFUS
• Huber Zoltán: Így használd az okostelefonod Heidegger és a Vasember
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: „Nem is tudtuk, hogy ilyen sötétben élünk” Beszélgetés a Nevelésügyi sorozat rendezőivel
• Szalai Györgyi: Felejtés ellen Emlékezés Wilt Pálra
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Vágyak és vezeklések Berlinale 2013
• Gyenge Zsolt: Az anyaszomorító Călin Peter Netzer: A gyermek fekvése
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: A harmadik jelentés Chytilová „százszorszép” filmjei – 3. rész
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Lakatlanul Beszélgetés Szemerey Samuval
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: Többnyire ártalmatlan Isaac Marion: Eleven testek
• Sepsi László: Fél-élet Jonathan Levine: Eleven testek
JAPÁN REBELLISEK
• Vágvölgyi B. András: Szex, hírnév, politika Nagisa Ôshima
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Amerika anno zéró A Mester
• Bikácsy Gergely: Érzelmek iskolája Május után
MOZI
• Baski Sándor: ill Manors – Rázós környék
• Sepsi László: No
• Huber Zoltán: Halálhegy – A Dyatlov-rejtély
• Forgács Nóra Kinga: Tango Libre – Szabad a tánc
• Margitházi Beja: Teddy Bear
• Alföldi Nóra: A csodacsapat
• Kovács Kata: Camille kétszer
• Géczi Zoltán: Likvidálva
• Barkóczi Janka: Egy hölgy Párizsban
• Parádi Orsolya: Tökéletes hang
• Kránicz Bence: Csapda
• Tüske Zsuzsanna: Dől a moné
• Varró Attila: Az óriásölő
DVD
• Szabó Ádám: Ölni kíméletesen
• Pápai Zsolt: Limonádé Joe
• Soós Tamás: Fejbenjáró bűn
• Nagy V. Gergő: Két nap az élet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Az X-Men visszatért
JAPÁN REBELLISEK
• Csiger Ádám: Harcosok klubja Japán radikális rendezői

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Május után

Érzelmek iskolája

Bikácsy Gergely

Olivier Assayas önéletrajzi filmje a 68-as francia diáklázadás után játszódik, a Molotov-koktél helyét átveszi a melankólia.

Játékos, olykor lázadó, drámai, sőt tragikus tüzek gyulladnak Olivier Assayas legtöbb régi filmjében, így most a Május után fontos fordulópontjain is. Molotov-koktél, nyári kazalgyújtás, majd a képzelet és a halál tüzei. Izzóan drámai hatású történetre gondolunk, de tévesen: Assayas eddigi munkáit is valami nehezen meghatározható melankólia hatotta át. A Május után botladozásban remeklő tétova hőseinek minden percét és porcikáját még inkább áthatja ez az út- és remény-kereső „makacs elveszettség”. „Húsz éves vagyok, és megtiltom, hogy éveimet a legszebb életkornak nevezze bárki” – mondta egy fiatalon öngyilkos francia író, Paul Nizan 1940 táján. Ezt a film mindegyik szereplője elmondhatja.

A Május után egy két évvel 1968 májusa után zajló, önéletrajzi motívumokkal bővelkedő történet. Assayas pályáján a majd húsz évvel régebbi, részben magyar vonatkozású Üres lap (L’eau froide, 1994) a közeli rokona (a főszereplőt ott is ugyanígy, Gilles-nek hívták), de annak iskola és társadalom ellen lázadó tizenhat éveseit sokkal drámaibbra hegyezett történetbe dobja, pedig, ha jól kezel is drámai csomópontokat, az említett lassú sodrású melankólia ábrázolásához van nagy érzéke. Assayas Truffaut szellemi gyermeke, de új filmjébe már semmi direkt hatás, semmi „tanítvány-vonás” nem vegyül, teljesen önálló és magabiztos, saját színeit és dallamát véglegesen megtaláló filmalkotó.

Gilles érettségi előtt áll, és egy anarchista csoport lelkes militánsa. Csakhogy baj van a hitével, a lelkesedés nem megy neki. A rendőrterror 1971 körül brutálisabb, mint ’68 májusában volt, s ő részt vesz a rendőrök vagy intézményt védő éjjeliőrök megbüntetésében, de félszívvel, és kételyekkel küszködve. Két lányhoz fűzi szerelem, de sem ő, sem a lányok nem tudják, igazán szerelmesek-e: elhagyják, majd mégis keresik egymást. Minden kalandjuk és a forradalmi kiscsoporttal tett mozgalmár-utazásuk érzelmi utazás. A társadalmat meg kell változtatni, persze, de saját életünkért még nagyobb a felelősségünk. Gilles egyedül marad, talán mert Mao tömeggyilkosságairól olvas, és nem tudja, kinek higgyen; talán, mert művész, festő akar lenni, és életét a festészet és a rajz nélkül nem akarja elképzelni. Márpedig „a festészet, a művészet magányt követel, a forradalmár pedig nem lehet magányos” – mondja a szemébe egyik, az anarchista akciókat választó társa. Más barátai osztályharcokról forgatnak Itáliában és Latin-Amerikában. Gilles irigyli őket, meg nem is: elkészült filmjeik „mondanivalójával” egyetért, de értéküket nem becsüli. Ugyancsak viszolyog apja, a rutinos tévé-rendező Maigret-filmjeitől. Apja kérésére mégis vállal bennük munkát. „Mi nem az esztétáknak, hanem a munkásoknak készítünk filmet” – oktatja egy mozgalmár filmcsináló. „Simenon kiváló író, és az olvasóknak is élvezhető, nem értéktelen történeteket tud megírni” – oktatja – egyébként korántsem ellenszenves – apja. Gilles egy becsült karikatúra-lap munkatársa lesz, majd a film végén Londonban látjuk, valami nem irónia nélkül ábrázolt, gyanúnk szerint a Maigret-történeteknél ostobább, a dinoszauruszokat Hitlerrel-nácikkal kombináló sci-fi forgatásán. De a rendező ránk bízza, maradjunk bizonytalanságban afelől, ostobaság-e, vagy mégsem...

Assayas kiválóan bonyolítja a főhős és három-négy közeli barátja beavatási-fejlődéstörténetét. A nézőnek bizonyos idő kell, hogy ráhangolódjon a film drámai csomópontokkal lassú, emésztő líraiságot vegyítő ritmusára, és egyre inkább átvegye, legalábbis megérezze a rendezőnek saját hőseire (így ifjú önmagára is) rokonszenvvel, tekintő, de velük, érzéseikkel vagy tetteikkel soha nem „eggyé váló” rendezői szemhatárát. Érzelmes romantika, és annak keserű tagadása. Soha nem didaktikus, fel sem merül semmiféle tanulságlevonás, vagy még burkolt és óvatos ítélkezés sem.

A szereplők közéletben, forradalmiságban megmártózó minden csoportos kalandja értelmezhető az egykori Marx-kortárs (Max Stirner), vagy a film gondolatiságára nagy hatású újforradalmi teoretikus és rendező, Guy Debord tanítása szerint (Stirnert egy filmbeli tanár említi névvel, a nálunk alig ismert Debord-t megnevezés nélkül) – de erről egy TGM-tanulmány vagy épp mostanábsan futó egyetemi kurzusa kívánkozna ide – mi inkább Truffaut (vagy André Bazin) közelében maradnánk. A társadalmi forradalmak igazságában bizonytalanul, az esztétikai érték dolgában talán biztosabban… Gilles, a legjobb barátja és Gilles két szerelme a legfinomabban szőtt forgatókönyvi szövetben és olykor váratlan, végig a film belső világában maradóan logikus szereplő-formálás segítségével elevenülnek meg, minden apró fordulat egymást értelmezi, többszínű lesz és jótékonyan elbizonyító. A szereplők háttere, a mellékfigurák sokasága egy-két nagyon rövid, mégsem csak „illusztráló” jelenetben plasztikussá válik. A töredezett epizódok a film közepétől mind – visszamenőleg is – gazdagítják egymást. Minden főbb szereplő önmaga-keresése a művészeti és társadalmi forradalom keresztútjain kalandoz – Firenze és Dél-Itália, Nepál, Afganisztán és Peru-Bolívia tájain. A történet-elbeszélés sok-sok kitérője és vállalt furfangja számomra nagyrészt elfogadható, talán csak a film vége felé túl váratlan és hökkentő Gilles egy anarchista kalandja (amikor pedig már semmi ilyesmiben nem hisz.)

A film egyik női főszereplője öngyilkos lesz: képzelt tüzekkel vívódva valóságos tűzbe veti magát: a hosszú kamera-mozgásos jelenet figyelemre méltóan kiváló. A Május után minden szereplője boldogtalan és tanácstalan, és Assayas különös érzékenységgel követve őket, azt érezteti, hogy boldogtalanságuk érték, sőt a hamis boldogságra (értelem-szerűen: boldogtalanságra) dresszírozó társadalom ellenére ez az igazi érték. Belső utazásuk elbeszéléséhez a francia irodalom, főként persze Flaubert Érzelmek iskolájának átélt (átszenvedett) lappangó hatása (is) kell. Flaubert hőse – ha valaki nem ismerné, 1848 forradalma tavaszán-nyarán esik szerelembe, majd csalódik forradalomban és szerelemben. Jó, ilyesmihez talán Flaubert sem kell. De ahhoz igen, hogy a film romantikus-érzelmi átfűtöttségét a rendező végig a kellő távolsággal tudja, hamis érzelmességnek halavány megkísértése nélkül, (majdnem, de csak majdnem: szenvtelenül) elmondani.

A Május után minden – a forgatásig egy kivételével teljesen ismeretlen – ifjú színésze hibátlan (és persze a színészvezetés is). Érett filmnek mondom. Sohasem kedveltem ezt a szót – és a nemszeretem jelzőt itt mégis kivételes dicséretnek szánom egy kamasz- és ifjú éveit Truffaut módján soha feledni nem tudó, „érettnek lenni” talán soha nem kívánkozó alkotó esetében.

 

Május után (Après mai) – francia, 2012. Rendezte és írta: Olivier Assayas. Kép: Eric Gautier. Szereplők: Clément Métayer (Gilles), Lola Chréton (Christine), Carole Combes (Laure), Felix Armand (Alain), India Menuez (Leslie), Hugo Conzelmann (Jean-Pierre), Mathias Renou (Vincent), André Marcon (Gilles apja). Gyártó: MK2France 3 CinémaVortex Sutra. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos. 122 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11388