KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/május
KRÓNIKA
• Létay Vera: Élt 39 évet Koltai Ágnes

• Bakács Tibor Settenkedő: Pogány evangélium Derek Jarman
• Nádasdy Ádám: Körülötte angyalok Derek Jarman
• Kömlődi Ferenc: Punk karnevál Jubileum, 1977
• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (1.) Időm Gombowitz-csal
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: A szabadság orra Berlin
MAGYAR FILM
• Zsugán István: Egyetlen zseblámpával Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Minden ugyanaz másképpen Balázs Béla Stúdió
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Turcsányi Sándor: Elővárosi állomások Hal Hartley filmjeiről
• Antal István: Minden folyik tovább

• Földényi F. László: Művészet a Harmadik Birodalomban A rombolás építészete (1.)
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Orbis Pictus Nyugattól Keletre, avagy a média diszkrét bája
• Turcsányi Sándor: Egy csók és más semmi Rám csaj még nem volt ilyen hatassal
• Forgách András: Egy mozdulat sírfelirata Isten veled, ágyasom!
LÁTTUK MÉG
• Asbóth Emil: A Pelikán-ügyirat
• Békés Pál: Imádlak, Mr. Manhattan!
• Turcsányi Sándor: Egy lövés a fejbe, öt a testbe
• Kovács András Bálint: Veszélyes érintés
• Tamás Amaryllis: Négyfogásos szerelem
• Mockler János: Az ítélet éjszakája
• Harmat György: Szökésben
• Bíró Péter: Robotzsaru 3.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Derek Jarman

Pogány evangélium

Bakács Tibor Settenkedő

A szellemeknek, még ha azok oly kerubszerű, rettentő lények is, mint Jarman, igazi működésük a halál után kezdődik. Hivatkozni fognak rá az egyébként gyávák, filmjeikben utalni fognak rá az egyébként tehetségtelenek. Blue című filmjében már elbúcsúzott tőlünk.

A halál. Teljességgel érdektelen. Nincs benne semmi tragikus, visszataszító vagy botrányos. A hozzá vezető útról gondolkodunk. S míg úton vagyunk, a célbaérkezést kárhoztatjuk.

Derek Jarman meghalt. Várható volt. Először is emberi természetéből kifolyólag eséllyel pályázott a pusztulásra. Másrészről a véget olyan, a sejtbe turbósított kórokozók siettették, mint a HIV-vírus. Mostanság szívesen hasonlítják a középkor pestiséhez, s van benne igazság. Több, mint „egyszerűen” halálos kórokozó. Miután az ember kulturális-szexuális magatartásával szorosan összefüggő jelenségről van szó, kilép egyszerű diagnosztikai medréből, s gondolkodási attitűdként, létmeghatározóként magasztosítja fel önmagát. Ez az ördög posztmodern akciója, mely a fluxus és a body art kevert kategóriáján belül, negatív üdvtörténetet ír.

(Az európai egyház kezdeti primitív és perverzált próféciája: „Isten ítél az új szodómia felől”, tulajdonképpen érthető. Sokkal kellemesebb büntetésként megélni a sorsot, mint egyszerű tényként. Tényként, hogy immáron velünk együtt s utódainkban él tovább egy spirálisan terjedő, halálos kór. Eleinte az ártatlanok vérének tisztaságát mutatta fel a főpap, de hamarosan kiderült, a heteroszexuálisok sem mentesek az apokalipszis angyalának haragjától.)

Derek Jarman meghalt. Várható volt, mert minden idők legképtelenebb mozijában, a Blue című filmjében már elbúcsúzott tőlünk. Ott ültem 90 percnyi kék vászon előtt s tudtam, ezt a filmet már a halál előszobájában vágta össze. Ott, ahol nincs kép, csak képzelet, ott hol nincs ritmus, csak rituálé, ott, hol a halál jegyével ékesített homlokú művész már csak üzenni tud az itt maradottaknak. Mikor bemondta a rádió, éppen autóban ülve siettem valahová (Szent Ágoston szerint az egész élet rohanás a halál felé), végre megnyugodtam. Ő már megérkezett.

De az oda vezető útról van szó, mint mondottam, s nem érdemes ellágyulni szívünkben a halál puszta ténye miatt. Sokkal izgalmasabb az az üzenet, mely celluloidba préselve, kínlódva, szenvedve itt maradt nekünk. Ha újra nézem filmjeit, először is ezek a jelzők ugranak be. Mert átvérzik az anyagon a boldogtalan szépség, a végtelen meddő akarása. Jarman számot vetve az idővel (itt a fluxus) belátta, hogy minden egyes filmjében meg kell halnia. Pontosabb lenne, ha azt írnám: „beledögleni”. Anglia alkonyán nem beszélhetünk az eukaliptuszoktól és mirhától szagos halál könnyűségéről. Inkább vas, korom és bakelit béleli ki ezt a halált. Inkább hörgés, mint sóhajtás.

Ha Derek Jarman filmjeit nézed, te is bekoszolódul. A műélvezés már régóta nem kocsizás a rügyező tavaszba. S nem elég a szem, szűkös kapuja ez az esztétikának, hanem egész testeddel kell a mű elé feküdnöd. Ritka, ihletett pillanatokban, át is gázol rajtad könyörtelenül. Ettől is lehet oly tiszta szívből utálni a művészt. Derek Jarmant mégis úgy szeretem, mintha testvérem lenne. Mert az ő gázolásai nem cserbenhagyással végződnek. Vége a filmnek s ő még mindig ott ül veled, kényelmetlen székeddel szemben, s téged néz. Majd elkísér az utcán, bemegy otthonodba s másnap reggel, kávéd gőzében rád mosolyog.

S ezen az a buta tény, hogy meghalt, semmit nem változtat. Sőt.

A szellemeknek, mégha azok oly kerubszerű, rettentő lények is, mint Jarman, igazi működésük ezután kezdődik. Hivatkozni fognak rá az egyébként gyávák, filmjeikben utalni fognak rá az egyébként tehetségtelenek. Művészettörténetiesedik mindaz, ami rettentően valódi volt.

De még mindig kerülgetem az üzenet valódi lényegét. Sajna, annyira közhelyszerű, hogy pirulás nélkül nehéz is megtenni. Ám legyünk bátrak: a SZERETET. A szeretet az, mely minden filmjének hátterében bujkál. Deus Absconditus. A Rejtőzködő Isten, mint a szeretet megszemélyesített hatalma. Derek Jarman is a művészet formalizmusának rabja. Mégsem lehet úgy egyszerűen kimondani ezt a szót. (Bár kétségtelenül tapasztalható, hogy élete vége felé készített munkáiban, példa rá a Wittgenstein című antifilm, már hozzálátott a művészet töredékes lebontásához. Úgy látszik, ez a zsenik büntetése.) Tehát a halál és a szeretet. Roppantmód vallásos fogalmak. S csak erre a cikkre készülődvén értettem meg, miért tűnt nekem Jarman annyira hasonlatosnak Tarkovszkijhoz. Kézjegyük, látásmódjuk, „filmcsinálási technikájuk” semmi közöset nem mutat. A probléma ott volt, hogy az élmény utóhatása viszont nemhogy hasonló, legtöbbnyire azonos volt.

Nem profanizálni akarok akkor, amikor e homoszexuális – brutál – művészről azt állítom, hogy gyökeréig vallásos alkotó volt. Méghozzá nem is hívő, ahogy azt a felvilágosodáson tisztult agyú istenkeresők oly szívesen emlegetik magukról. Vallásos, annak középkoriasan, tehát pogány elemekkel díszített formájában. Fellininek megbocsátott az Egyház, s eltemették bíborban. Jarmannak nem fogják feladni a szent kenetet, mert az ő Isten-keresése eretnek volt. Őt nem érdekelte kifejezetten a spekulatív ész számára létező filozófiai Isten. Ő avval a kozmikus erővel találkozott, ami a másik személyében testesül meg. Leginkább a fiúéban. Megtestesülés. Végül is ez a HIV-vírus negatív evangéliuma. A férfiszerelem, mely meddő s minden érdektől mentes. Elég, ha a Caravaggio azon jelenetére gondolunk, mikor a csodálatos Tilda Swinton bejelenti a festőnek, hogy terhes. Caravaggio szolgája és szerelme kétségbeesésében elejti a korsót. A szerelem, melyen nincs rajta Isten áldása. Furcsa, hogy művészetének gyenge pontja egybeesik annak erejével. A homoszexualitás Derek Jarman minden filmjének archimedesi pontja, másrészről esetlegessége is. Mert ez nála kifejezési kényszer. A művészet viszont a szabad kifejezések sorából áll. A szabadság nem tűri a kemény determinációt.

Emiatt feszül a kín végig minden képsorán, emiatt levegő nélküli minden jelenete, emiatt képtelen a mozi képszerűségében bízni. Ez akkor is igaz, ha az Anglia alkonyatian szinte és konkrétan is, megerőszakolja a képet. Megöli a képet önnön méhében. Teszi ezt azért, mert a kép elsősorban az élvezet tárgya. S az ő élvezetének mélyén nem az idő könnyű feledése, a szórakozás rejlik, hanem a megváltás utáni szomjúság.

Hát ki tudna megbocsátani közülünk, istenfélők közül, ekkora vágy láttán? A bal lator a kereszten imádkozik, mi képekkel fölcicomázott templomainkban.

Tulajdonképpen egyetlen súlyos tévedése volt az angolnak. A film. Hogy filmesként próbálta áttörni a keresés sűrű falát. Ennyiben korának gyermeke volt. Ha a harmadik század környékén születik a világra, oszlopos szentként tévelyeghetett volna kicsorbult lelkével. Lehetett volna magát ostorozó flagelláns is. Vagy a pestis árnyékában küzdő keresztes lovag, ki a Szent Föld keresése közben veszti el hitét. Így maradt csak egyszerű mozis, aki plánokban, világítási effektusokban, snittekben gondolhatta el a nagyot.

Derek Jarman meghalt. Nem voltam ott kórházi ágyánál, hol infúziós csövek kötözték gúzsba sorvadó testét, de biztos vagyok abban, hogy az utolsó pillanatokban meglátogatták barátai. A zöld marslakó. Az isteni bölcsesség e furcsa küldötte. Savas esővel szennyezett felhőkön keresztül érkezett hozzánk, nem azért hogy örömhírt hozzon nekünk, hanem hogy egyszerűen velünk legyen. A halálban mégiscsak az a legborzasztóbb, hogy nem lelünk társra. Egy személyre szól a meghívó. Talán e zöld nyomorék törpe. Talán ez lehetett a vigasztalás. Vagy e férfiból, nőből kotyvasztott hibrid, Tilda Swinton. Nem emlékszem arra, hogy valaha is láttam ennyire titokzatos megjelenésű lényt. Csúnyasága minden szépséget felülmúl. Vagy Brian. Holmes. James. Azon szerelmesek nevei, kikért halálos ágyán imádkozott. Vagy az is lehet, hogy nem volt semmi vigasztalás, mert ITT nincs. Itt csupán csak eszelős rohanás van a idővel szemben. Mindaz, amire itt vágyunk, csak átsejlik a halál tüllfüggönyén. Amott pedig a vigasztalás egyenesen arányos a boldogtalanság mértékével. Hát ezért oly jó, hogy már végre nem él, hogy ily hosszú út után megérkezett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1138