Film / Regény

Ang Lee: Pi élete

Csalimese

Vajda Judit

„Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha” – regényadaptáció kis narrációs csavarral.

A tajvani munkái után romantikus adaptációval, a szexuális forradalom mozgatta drámával, történelmi filmmel, vuhsziával, „shakespeare”-i szuperhősmozival, Oscar-díjas, szívszorító „brománccal”, háborús románccal és egy jó hangulatú, vidám retrókalanddal jelentkező Ang Lee ismét egy regényhez fordult ihletért, amikor Yann Martel Pi élete című könyve alapján dolgozott.

Martel Booker-díjas bestsellere egy Hemingway Az öreg halász és a tengerét megidéző felemelő kaland „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha” tanulságával, de emellett egy olyan mese is, mely épp a történetmesélés lényegére hívja fel a figyelmet. Ezt hangsúlyozza a könyvben a kerettörténet (melyben az író valós, megtörtént esetként tálalja az általa talált elbeszélést) és az egyes szám, első személyű narráció – ennek megjelenítésére a filmben egyetlen alternatívaként az a lehetőség állt rendelkezésre, hogy kerettörténet helyett kapunk egy, a cselekmény fővonalát folyamatosan megszakító (és így annak erejét valamennyire csorbító) „B” cselekményszálat, melyben azt láthatjuk, ahogy a történet főhőse, Pi elmeséli vad sztoriját az írónak.

Ez a megoldás pedig jó választásnak bizonyult, hiszen kellőképpen felhívja a figyelmet arra, hogy itt nemcsak a mese számít, hanem a mesélés maga is. Ebben a tekintetben a film némileg a Forrest Gumpnak is rokona, amennyiben ott is rendkívül hangsúlyos a történet saját hőse általi felidézése (lásd a folyamatosan fogyatkozó doboz bonbont és az egyfolytában cserélődő hallgatóközönséget). Csak míg Robert Zemeckis művében a minél hitelesebb háttérre, a konkrét történelmi események minél pontosabb megidézésére, illetve a hős sztorijának ebbe való minél szorosabb beillesztésére törekedtek, addig a Píben egyáltalán nem fontos a valószerűség, sőt épp ellenkezőleg: itt a szélsőségekre, az abszurdra, az irracionálisra, sőt végül a történetek behelyettesíthetőségére, valóság és fikció felcserélhetőségére esik a hangsúly.

A Pi életében folyamatosan érezni a mesélői beavatkozást, kezdve onnan, hogy az író kissé gonosz humorérzékkel – vagy legalábbis nem kevés iróniával – az önmagát már kisfiú korától kezdve folyamatosan kereső indiai Piscine Molitor Patelt (röviden Pi Patelt) kidobja a Csendes-óceán közepére, egy csónakba egy kifejlett tigrissel, Richard Parkerrel, egészen odáig, hogy a végén felmerül az igazság helyett egy alternatív verzió is, hiszen a valóság egyszerűen hihetetlennek bizonyul. Az alkotás ugyanakkor fityiszt mutat az értelmezési próbálkozásoknak, hiszen konkrétan elhangzik benne a következő párbeszéd: „Rá kell jönni, mit jelent. / Megtörtént és kész. Mit kéne, hogy jelentsen?”

Mindezek fényében nem túlzás kijelenteni, hogy minden, ami jó Ang Lee filmjében, az Yann Martel könyvéből származik. Amit a direktor tesz hozzá, az csupán középszerű rendezés és színészvezetés, továbbá nem kevés vizuális petárda. A tenger egzotikus világa eleve túlkapásokra ad lehetőséget, Lee pedig alkatilag is vonzódik a látványorgiához – ezek egybecsengéseként olyan giccshatásoknak lehetünk tanúi, mint a szuperközelik és óriástotálok féktelen váltogatása, az anya csillagokból kirajzolódó arca, a naplemente a háborgó vagy épp tükörsimára csendesült víz felett, a tengermélyben lebegő állatok vagy épp a főcím paradicsomi állapotokat megidéző képei. A túlstilizálás és az ügyetlen ráerősítés pedig sajnos máshol is érvényesül, lásd például Pínek Istenhez intézett szózatát.

A filmalkotók azonban szerencsére nem irtották ki a megható történetből az abszurdot sem, így bentmaradtak (vagy épp bekerültek) az olyan részek, mint a mentőcsónakban talált túlélési kézikönyv felolvasása („A közös éneklés is remek módja a jó hangulat fenntartásának.”), illetve annak továbbgondolása („Amennyiben ön nagytestű ragadozóval utazik a csónakban, jelölje ki a felségterületét.”). És ugyanígy megmaradt a filmben a könyv kettős, tartalomra és formára vonatkozó tanulsága, miszerint egyrészt „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” (talán csak egy tigris), másrészt hogy „az a jó mese, ami jól van elmesélve”.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 49-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11310

Cikk értékelése:

szavazat: 1355 átlag: 5.42