Televízó

Beszélgetés Gigor Attilával

Lelki Columbo

Kovács Kata

A Terápia-sorozat nagyfeszültségre kapcsol: a pszichoanalízis különleges nyomozás, amelynek célja a traumák rejtett okainak feltárása.

Október 22-től, nyolc héten át minden hétköznap este látható az HBO-n a csatorna új, magyar gyártású remake-sorozata, a Terápia. A széria egyik rendezője és forgatókönyvírója, Gigor Attila azt mondja, egy sorozatnak is jól állhat a zárt szituáció, a látványos akciók hiánya és a kevés szereplő.

*

Mit tartottál fontosnak ebben az anyagban?

Először is, elég csak megnézni az anyacsatornát: az amerikai HBO meglehetősen újító és minőségi sorozatokat hoz már évtizedek óta a tévés palettára, és Magyarországon elképesztően nagy lehetőség nekünk, filmeseknek, hogy dolgozhatunk a hazai változatokon, és a nézőknek is, hogy magyar színészekkel, magyar nyelven láthatnak minőségi sorozatokat. Másodszor, ezen a három hónapos, három nagyjátékfilmnyi forgatáson, ami alatt én dolgoztam a szériával, egészen furcsa volt megélni, hogy lassanként szinte az összes stábtag szájából elhangzott: „ez olyan, mintha én mondtam volna”, „olyan, mintha az én problémámat dumálnák ki”. Miközben ezek azért nagyon specifikus, zárt történetek, látszólag magánügyeket mondanak el a karakterek, és mégis, valahogy úgy volt kitalálva már az eredeti, izraeli sorozat is, hogy bárkinek köze lehet hozzá. Ha nagyon ostobán le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám, hogy igenis fontos dolog két embernek leülni és egymás szemébe nézve, a lehető legnagyobb őszinteséggel bizonyos dolgokat kimondani, vagy kimondatni. Ez az, amire a valós életben nagyon sokszor nem vesszük a fáradtságot, nem csak hogy mások ügyében, de a magunkéban sem. Mindenkinek vannak neurózisai, betegségei, a terápia nem arról szól, hogy egy pszichiáter vagy pszichológus leül veled szembe és nyugtatókat kezd el neked felírni, hanem éppen ellenkezőleg, ez egy bölcs-szerep, ami korábban az egyház és a tanítók kezében volt. A dolog lényege nem az, hogy megmondja neked, hogyan kell élni, hanem hogy bizonyos dolgokat megláttasson magadban. Ez egy fontos folyamat, ami nagyon pontosan benne van a sorozatban.

Ki a Terápia közönsége?

Mindenkinek ugyanúgy köze lehet ezekhez a karakterekhez, társadalmi helyzettől függetlenül, a hetvenévestől a tizenöt évesig, talán csak lefelé van korhatár.

Az HBO hogyan választotta ki a sorozat két rendezőjét, téged és Enyedi Ildikót?

Ugyanúgy casting volt nekünk is, mint a színészeknek. Ildikó rendezett többet, a hétfői, a keddi és a pénteki szálakat, míg én a szerdait és a csütörtökit.

A magyar változat elkészítésekor mit vettetek alapul, az eredeti, izraeli (BeTipul) vagy az amerikai (In Treatment – A terapeuta) sorozatot? Foglalkoztatok esetleg a román, a cseh vagy a lengyel verzióval?

Az izraeli sorozatot néztük és elemeztük. Ennek a képi világán még nagyon látszik, hogy valószínűleg mindenki abszurdnak tartotta a felvetést, mi szerint annyi a sorozat, hogy két ember egy szobában ül és beszélget. Ezért nagyon alacsony költségvetésből kellett dolgozniuk. Ráadásul ők hosszabban, kilenc héten keresztül csinálták, míg a magyar változat nyolc hétig tart, negyven epizódos. Ami a képi világot illeti, abban nem követtük, de az írásban, a rendezésben, a szereposztásban ezt vettük alapul.

Milyen szempontok alapján nyúltatok az eredeti forgatókönyvhöz, az átírandó dialógusokhoz?

A vezetőíró Tasnádi István volt, rajta kívül négyen voltunk az írócsapatban. A kiindulási pont az volt, hogy a cselekmény maradjon meg, viszont a szereplők minél inkább mai, beszélt nyelven szólaljanak meg. Amit én írtam, ott szinte alig maradt valami az eredeti szövegekből, hiszen teljesen meg kellett változtatni a karaktert, a történetet, csak a szerkezet maradt azonos. Szekér András írta Zsófi, a tornászlány szövegeit, tehát a szerdát, amit én rendeztem. Itt a cselekmény ugyanaz, mint az eredetiben, de András olyan minőségi magyar tininyelvet tudott hozzátenni, hogy ott sem nagyon maradt semmi az „igen”-eken és az „ühüm”-ökön kívül. És persze a színészek is dolgoztak a szövegen.

Vannak olyan karakterek, amelyek mások lettek a magyar változatban, mint az eredetiben?

Például a terapeuta felesége az eredeti változatban egy nagyon érdekesen szép nő, akiben igazi, hatalmas mediterrán erő van. Nálunk őt Für Anikó játssza, aki sokkal lágyabb, szelídebb jelenség, sokkal érzékenyebb is ennek megfelelően a karakter: nőiesebben kemény. Iszonyatosan erősek azok a pénteki részek, amikor András (a terapeuta, Mácsai Pál játssza – A szerk.) megy a saját terápiájára, és van néhány epizód, amikor a felesége is vele tart, párterápiára. Az egyik legnagyobb ereje az egész sorozatnak, ahogy az első héten megismersz egy férfit, aki annak ellenére, hogy minden páciense csak bántja, és folyamatosan nekiesnek, mégis kedves, joviális és szimpatikus, és aztán pénteken elmegy a saját terápiájára, és ott pontosan olyan hülyén viselkedik, mint az összes betege. És ez persze csak durvul, ahogyan haladunk előre az időben, pláne, amikor már a felesége is ott van. Pali és Anikó pedig elképesztő, fájdalmas szellemességgel tudott veszekedni ezekben az epizódokban.

Vannak olyan kultúraspecifikus dolgok, amelyeket nem lehetett egy az egyben áthelyezni a magyar változatba?

Rengeteg, hiszen Izrael egy háborúban lévő ország, és bár Magyarországot is rendkívül nagymértékben sújtotta a holokauszt, nálunk azért nem mindennapos dolog, hogy valakinek holokauszt-túlélők a szülei. A keddi Máté-karaktert érintette leginkább a „kulturális fordítás” problémája, ezt a szálat Enyedi Ildikó rendezte, és én írtam. Ez a figura az izraeli sorozatban bombázópilóta. Az író csapatban mindannyian úgy éreztük, hogy ez „lefordíthatatlan”. Picit még radikálisabbak is voltunk, mint a többi remake-ek készítői, mi még az egyenruhától is megfosztottuk Mátét, de az amerikai változatban például szintén katona. Nálunk nem lett sem rendőr, sem tűzoltó. Valami magyar-specifikus dolgot kerestünk. Érdekes volt azzal szembesülni, hogy az izraeli katona-karakter nem csak, hogy abszolút alfahím, de nemzeti hős is, nálunk, itthon viszont a sikeresség és a népszerűség gyakorlatilag összeegyeztethetetlen. Amikor végiggondoltuk, kik a ma is élő, egyszerre népszerű és sikeres emberek, arra jutottunk, hogy ilyen csak sportoló van. Más hőseink nincsenek is. Megforgattuk a Gyurta Danikat és Talmácsi Gáborokat, de mivel a sorozatban a szerdai tinilány-karakter, Zsófi is sportoló, Máténál ezt a foglalkozást végül el kellett vetnünk. Így lett belőle nem annyira hősies, de nagyon sikeres vállalkozó. A hőst azért annyiban mégis megpróbáltuk benne megtartani, hogy egy régi, államosítás előtti családi céget próbál feltámasztani a rendszerváltás után, viszonylag tisztességesen. A cége érdekében követi el a „bűnt”, ami az izraeli verzióban egy bomba téves parancsra történt ledobása és ártatlanok megölése.

Mennyire volt erős a kreatív kontroll az HBO részéről?

Erős volt, de nekem ez már az írói szakaszban is nagyon jót tett, és mivel a korlátokat már ebben a fázisban körberaktuk, rendezőként később már pontosan értettem, hogy mi a feladat. Krigler Gábor volt, aki az írást és a forgatást is végigkövette a csatorna részéről, ő maga is hatalmas lelkesedéssel. Abban a könnyű helyzetben voltam, hogy egyet is értettem az HBO kreatív részlegével abban, hogy ennek a sorozatnak miről kell szólnia, ezért rendezőként mérhetetlen szabadságot éltem meg. Ez egy olyan fajta „bérmeló” volt, amit maximálisan a sajátomnak tudtam tekinteni, annyira fontosnak és értékesnek tartom azt, amit az izraeliek létrehoztak, és csak bízni tudok abban, hogy ezt hasonló színvonalon sikerül nekünk is továbbadni a magyar közönségnek.

Mutatkoztak eltérések Enyedi Ildikó rendezői koncepciója és a tiéd között?

Úgy gondolom, minden alkotóval egyetértettünk abban, hogy ennek a sorozatnak a legfontosabb része a színész és a szöveg. A forgatókönyv adott, a mi feladatunk pedig, hogy a kiválasztott színészeket helyzetbe hozzuk. A színészvezetésben – ahogy a szereposztásnál is – elsősorban a természetességen volt a hangsúly. Ma is él a nézők fejében az a rossz legenda, hogy a magyar színészek filmen csak nagyon ritkán tudnak természetesen játszani. Én úgy látom, hogy ez sokszor rendezői hibából ered, hiszen kiváló színészek tudnak kevéssé meggyőzőek lenni egy rosszul irányított helyzetben, vagy egy rosszul megírt forgatókönyvvel a kezükben. Mi eleve nagyon erős könyvet kaptunk, így semmi más feladatunk nem volt, mint megtalálni a színészeket, és segíteni őket, hogy úgy tudják elmondani és megélni ezeket a helyzeteket, mintha nem is játszanának.

A természetellenességet miként lehet rendezői eszközökkel kiküszöbölni? Hogyan kerülhető el, hogy színháziasnak hasson, amit a néző lát?

Például sok próbával. Volt egy próbafolyamat a forgatás előtt, még az előkészítés fázisában, aztán az adott epizód forgatása előtt mindig próbáltunk egy vagy két napot, és végül két nap alatt leforgattuk. Egyetlen epizódnak sem álltunk neki próba nélkül, és minél nagyobb részeket próbáltunk meg egyben felvenni. Rendezőként pedig semmiféle „vadhajtást” nem engedhettem meg magamnak. És persze a színészeknek sem. Amikor az epizód huszonöt percéből tizenhat a páciens szekondjáról szól, akkor rendezőt nem szabad érezned a háttérben, és a színészi játék minden apró hamissága is azonnal lejön. De ha ezt a színésznek jó időben, jól kommunikálod, pontosan fogja érteni. Sőt, igényelni kezdi, legyen akármilyen nagy színész, jól viseli, hogy rászólunk, ha esetleg elővesz valamilyen oda nem illő eszközt.

Volt lehetőség színészi improvizációra a forgatáson?

A próba alatt igen, de az HBO kérésére a forgatás alatt már nem változtattunk a szövegen. Tehát a próbán kellett megkeresni azokat a kifejezéseket, amik az adott karakter szájából a legtermészetesebbek. A próbák után a változtatásokat elküldtük elfogadásra, de a harmadik-negyedik epizód leforgatása után mindez már nagyon gördülékenyen ment, a csatorna egyre jobban bízott bennünk, mi pedig ráéreztünk, hogy mi az, amihez még hozzá lehet nyúlni, és mi az, amihez már nem.

Nem zavarja vagy untatja a nézőt, hogy szinte végig a rendelőben ülő két karaktert látja?

Fontos része ennek a sorozatnak, hogy nézőként be legyünk zárva oda a rendelőbe, és a terapeuta családját, kinti életét fokozatosan ismerjük meg. De a dramaturgia legfőbb szervezőereje mégis csak a krimi: ez egy lelki Columbo-történet. A néző számára majdhogynem az összes páciens iszonyatosan ellenszenves, de – jó esetben – mégis nagyon érdeklik. Jönnek ezek a figurák, azt állítják, hogy nekik nem kell a terápia, csak fel akarnak tenni egy egyszerű eldöntendő kérdést, amire választ várnak a szakembertől. De közben pontosan érezzük, hogy takargatnak valamit, valami van a háttérben. A nyomozás pedig arról szól, hogy megtaláljuk, mi a problémájuk gyökere, mi az, ami az egész életüket kisiklatta. Ezt keressük együtt a terapeutával, és ez az eredeti sorozat zseniális találmánya. Egészen addig tudjuk utálni a karaktert, amíg meg nem értjük, hogy mi a baja, meg nem ismerjük, hogy mi mozgatja, hogyan működik. Ettől a ponttól viszont képtelenek vagyunk utálni. Jó lenne, ha a sorozat elérné, hogy az életünkben is észrevegyük: csak azt tudjuk utálni, amit nem értünk, vagy nem ismerünk.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 46-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11196

Cikk értékelése:

szavazat: 1015 átlag: 5.38