FesztiválGdynia 2012Tengermelléki filmhelyzet Pörös Géza
Gdyniai Filmfesztivál a mozgóképkultúra összes szereplőjére odafigyel, a filmezés a lengyeleknél megbecsült hivatás. Hol vannak már azok az idők, amikor a „Trójmiasto”, a Hármasváros népe az élelmiszerek drasztikus megdrágítása miatt az utcára vonult, föladván a történelmi leckét a boldog emlékű szocializmus atyamestereinek! Idén a gdanski Lech Walesa Nemzetközi Repülőtéren új főépület fogadja a látogatót, akit vendégcsalogató rendezvények egész sora vár, mindenekelőtt persze a nagy próba, a labdarúgó Európa-bajnokság. Janek Wisniewski 1970-es mártíriumának városa kedélyes hely lett színes lakóparkokkal és hangulatos kávézókkal. A filmfesztivál egyik bázisául szolgáló Zenés Színház éppen átépítés közben van, egy szárny már el is készült. De nem ez az egyetlen változás, mert a tavaly kinevezett művészeti igazgató, Michal Chacinski és csapata jól észlelhető reformokba kezdett. Chacinski direktor ismert televíziós személyiség, filmes műsora van az ottani köztelevízió egyik csatornáján. A változások lényege, hogy a fesztivál nem egyszerűen az évi filmtermés bemutatására szorítkozik, hanem a mozgóképkultúrát eleven, sokrétű és állandóan változó rendszerként értelmezve, annak teljességét igyekszik megjeleníteni. A versenymezőny 14 filmjén kívül programba szerkesztették az elmúlt év csaknem valamennyi alkotását, beleértve a fiatalok és a függetlenek munkáit, a gyermekfilmeket és a külföldön gyártott, de valamilyen szempontból lengyel vonatkozású (polonica) műveket. Ugyancsak levetítették, mégpedig az alkotók részvételével a digitalizációs program keretében felújított klasszikusokat, melyek sorát idén többek között Andrzej Wajda A wilkói kisasszonyokja és Zanussi Védőszínekje gyarapította. Az is szép hagyomány, hogy minden évben Platina Oroszlánok-díjjal tüntetik ki a régi mestereket. Idén két élő operatőrlegenda, Jerzy Wójcik (Hamu és gyémánt, Máter Johanna) és Witold Sobocinski (Minden eladó, Az ígéret földje) került be a díjazottak előkelő társaságába. Gdynia a mozgóképkultúra összes szereplőjére odafigyel, s az érdemeket igyekeznek el is ismerni. Idén először a Lengyel Filmintézet évi díjait is ezen a fesztiválon osztották ki. Díjat kaptak a legjobb filmiskolák, forgalmazók, filmklubok, könyvkiadók, kritikusok, televíziós és rádiós filmmagazinok, folyóiratok s a mutatós szobrocskákat egy nagyszabású gála keretében a lengyel filmélet kiválóságai adták át, Andrzej Wajdával az élen. No igen, Pan Andrzejnek erre is van érkezése, pedig aligha unatkozik, ez idő szerint éppen a Walesa életéről szóló filmjét forgatja. Történetesen a szomszédos Gdanskban.
Talán az előzőekből is kitetszik, a lengyel filméletet – immár jó ideje – irigylésre méltó vitalítás jellemzi, a filmklubosoktól a forgalmazókig és a fesztiválszervezőkig mindenki teszi a dolgát, születnek filmek és az emberek járnak moziba. Persze, idillről azért nincsen szó, hallottam én nemzetközi hírű rendezőt keseregni amiatt, hogy soros terve egy vasat sem kapott idén a Lengyel Filmintézet illetékeseitől. Lám-lám, azért mindegyik elosztási rendszer kitermeli a maga működési zavarait.
És most nézzük a filmeket! Szögezzük le gyorsan, amit e folyóirat olvasója úgyis tud: manapság nem a lengyel filmek zajos sikereitől hangos a nemzetközi filmvilág, ez most nem az aratás, hanem az érvényes szemléletmódok és új formakoncepciók kikísérletezésének ideje. Azért túlzott panaszra sincs ok, végülis Agnieszka Holland filmje, a Sötétségben eljutott a nemzetközi közfigyelemig s bekerült az Oscar-díj ötös mezőnyébe. Arra pedig számítani lehetett, hogy a hazai pályán, nemzetközi zsűri előtt nem talál majd legyőzőre. Nem is talált, a lengyel-német-kanadai koprodukcióban készült film az Arany Oroszlánok mellett az egyéni szakmai díjak több mint a felét is begyűjthette.
Agnieszka Holland alkotása súlyos és megszólító erejű mű. Cselekménye a II. világháború idején Lvov csatornáiban játszódik. Kézenfekvő előkép Andrzej Wajda Csatornája, s Holland természetesen nem titkolja a testvériséget, mi több, néhány beállítást tudatosan idéz egykori munkatársától és mesterétől. A kompozíció főalakja Leopold Socha csatornafelügyelő, akit takaros asszonyka és két szép gyerek vár haza esténként, amikor a napi keserves robotból holtfáradtan hazatér. Mert a csatorna békeidőben sem idillikus hely. Sötét, büdös, nedves, tele patkányokkal. Neki viszont minden áldott nap be kell járnia, ráadásul háború van, a városban mindenféle rémség történik. Az egyik napon a gettóbéli zsidók egy csoportja menekülőjáratot vág a csatorna irányába, hogy oda bújjanak el a deportálások elől. Socha éppúgy utálja a zsidókat, mint a hozzá hasonlók: lelkiismeretfurdalás nélkül ellop tőlük mindent, amit csak lehet, hasznot húz kiszolgáltatottságukból. A csatornába menekülteket feljelenthetné, még meg is dicsérnék ezért, ám Socha inkább boltot köt velük. Némi pénzért nemcsak beengedi őket, de naponta visz nekik élelmet, gyógyszert, mikor mit. Ezzel a döntéssel viszont kockázatot vállal, kollaboránssá válik, hiszen ha felettese megtudja, akkor neki (és családjának) annyi.
Agnieszka Holland filmjében a csatorna a menekülő zsidók számára nem egyszerűen átmeneti búvóhely, hanem az emberi létezés univerzuma. Pokol ez is, de itt mégiscsak pislákol valamiféle remény, míg odafönt a gettó a biztos halált jelenti. Ebben a föld alatti világban, ahol csak bizonytalanul imbolygó kézilámpák fényei világítanak, minden megtörténik: van születés, van élet és van halál. Vannak jó emberek és rosszak, erősek és gyengék, hívők és hitetlenek, hűségesek és hűtlenek, csalók és megcsaltak. Még a napok sem egyformák, az egyik elviselhető, a másik borzalmas, az egyik eseménytelennek tűnik, a következő nap viszont olyan hatalmas erővel tör be az özönvíz, hogy úgy tűnik, ezt már nem lehet túlélni. Sokaknak nem is sikerül.
A Sötétségben emlékezetes színészi alakítások sorával ajándékozza meg a nézőt Kinga Preis-től Agnieszka Grochowskáig. A legnagyobb súly persze a Sochát játszó Robert Wieckiewiczen van, akit idehaza a tavalyi Lengyel Filmtavasz keretében levetített Kisrózsában, idén pedig Greg Zglinski Kisiklásában láthattunk. Ez a nagyszerű művész most alighanem filmes pályafutása egyik legösszetettebb feladatát oldotta meg. Úgy változik át érzéketlen tuskóból felelős férfivá, hogy a személyiségfejlődés látható jeleit csak szűk tartományban mozgathatja. Belül, a tekintetében alakul át, kifelé fegyelmezetten konspirál, nehogy főnöke, aki határozottan megmondta neki, hogy „meg kell ölni őket, ez a parancs!”, gyanút fogjon. Ám a zsidók előtt sem rakhatja ki kártyáit. Az elfojtott érzelmek csak a történet végén szakadnak ki belőle, amikor felszabadult mosollyal mondja, hogy „Az én zsidóim, az én zsidóim!”. Éppen az ő belső átalakulása az, amit a rendező fontosnak tartott kiemelni. Noha Agnieszka Holland hiánytalanul leírja a humanitás jégkorszakának tárgyias valóságát, de művészi világképéből adódóan őt leginkább az a keserves mozdulat érdekli, amikor az emberben növekedni kezd a jó. „Mindannyian képesek vagyunk az erényre és a bűnre” – fogalmazott a rendező egy interjúban –, s éppen az az izgalmas, ahogy a rossznak bemutatkozók egy meghatározott választási helyzetben eljutnak énjük magasabb fokára.
A nemzet históriájának fontos pillanatait időről időre értelmezni kell, ezt a kortárs lengyel kinematográfiában változatlanul érvényes imperatívuszt nemcsak Holland tartotta magára nézve kötelezőnek. Beszédes tény, hogy versenyprogram 14 filmje közül 5 volt történelmi tematikájú és akkor még vegyük ehhez hozzá a tavalyi év legnagyobb szabású vállalkozását, a Varsói csatát, noha az a fesztiválon nem szerepelt.
Hogy a múlt mennyire jelenvaló, hogy az eltitkolt cselekedetek feltörnek, mint a talajvíz, azt Wladyslaw Pasikowski utolsó pillanatban elkészült filmje, a Tarló is példázza. Pasikowski jó húsz éve van a pályán, egykor sikeres akciófilmekkel (Kroll,Kutyák) indult, legutóbb pedig a Katynt jegyezte társíróként. Habár a rendező már a forgatás idején szükségesnek tartotta elmondani azt, hogy filmje fabuláris történetet mesél el s ily módon véletlenül sem tekinthető például Jan Tomasz Gross Szomszédok című 2001-ben kiadott, a jedwabne-i zsidó közösség lemészárlásáról szóló és megjelenésekor nagy vitát kavaró könyve adaptációjának, azért a múlttal való szembenézés gesztusa vitathatatlanul Gross-hoz és a témával foglalkozó többi elődhöz társítja a rendezőt. A Tarló cselekménye 2000-ben játszódik egy kelet-lengyelországi faluban, főhőse egy középkorú testvérpár: Franek és Józek Kalina. Franek a hadiállapot idején az Egyesült Államokba emigrált, családjával minden kapcsolatot megszakított. Most hazatér, mert öccséről az a hír járja, hogy teljesen megzakkant, emiatt aztán a felesége is elhagyta őt. S ha már otthon van, Franek segítene a testvérének a gazdaságot rendbe tenni. Kölcsönhöz azonban nem jutnak, mert valami nincs rendben a földek tulajdonjogával. Ez indítja el a bonyoldalmat. Pasikowski jól érti a feszültségteremtés csízióját, a thriller eszközeivel érzékelteti azt, hogy a falubéliek bizony valamiért nem kedvelik a Kalinákat. A lakosság rosszallását a Józekben elhatalmasodó szenvedély váltja ki: hősünk hatalmas munkával összegyűjti a háború alatt elpusztított zsidók síremlékeit, hogy azokból, emlékezetüket ápolandó, a saját gabonatábláján temetőt állítson. Józek a síremlékek egy részét saját pénzén vásárolta össze, némelyiket viszont a járdából kell kicsákányozni, mivel a háború utáni összevisszaságban az emberek oda építették be azokat. Hiába a falubeliek egyre határozottabb fenyegetése, a Kalina fiúk tántoríthatatlanok. Levéltári kutakodásuk eredményeként megtudjuk, hogy a második világháború alatt az összeterelt helybéli zsidókkal nem a németek, hanem maguk a lengyelek végeztek. Az így gazdátlanná vált földeket a falu lakosai szétosztották maguk között, a bűntettet pedig a németekre fogták. Csakhogy kiderül: az igazságkeresés ethoszával fellépő Kalinák sem makulátlanok, ugyanis a papa is kapott a zsákmányból. Ám a kiásott csatabárdot már nem lehet visszatemetni. A feldühödöttek egy csoportja Józeket Krisztusként feszíti meg.
A Tarló, ha nem is előzmények nélküli, de mindenképpen kánonszegő hang a kortárs lengyel filmben. Olyan mozidarab, amely vélhetően tanulságos eszmecseréket indukál majd. A rendező nem akárkikkel dolgozott együtt, teljesítménye a színészek (Ireneusz Czop, Maciej Stuhr) mellett Alan Starski diszlettervezői és Pawel Edelman (Zongorista, Katyn, Tatarak) operatőri munkáját is dicséri.
Ha már a kánonszegő műveknél tartunk, ezek sorába tartozik Marcin Krzysztalowicz Ezüst Oroszlánokkal honorált Hajtóvadászata is, amely ugyancsak a német megszállás és az ellenállás korszakát idézi meg. Krzysztalowicz úgy próbál hangot váltani, hogy egyrészt szakít a kötelezőnek tartott patetikus szemléletmóddal, másrészt az emlékezés természetéhez igazodva „szabadon” bánik az idősíkokkal. Nem a patriotizmus hősiségét vonja kétségbe, csak az „emlékműszobrászatot” kerüli. Legendátlanítva mutatja meg az embereket, egy erdőben harcoló partizánosztag tagjait, mint akik egyszerre voltak alanyai és áldozatai a háború kegyetlen valóságának.
A Hajtóvadászat hősei nem gondosan vasalt uniformisban feszítenek, hanem innen-onnan összelopkodott mocskos göncökben, kimerültek, szenvednek az éhségtől, az örökös készültségben időnként kitör rajtuk a hisztéria, a parancsnokot, Wydra tizedest pedig állandó fogfájás gyötri. Wydra előzőleg Sikorski seregében szolgált Angliában, azért vezényelték haza, mert ő a legjobb ítéletvégrehajtó. Rátermett parancsnok, ha a helyzet úgy kívánja, egymaga végez tucatnyi némettel, de övéivel szemben sem kíméletes. Aki kollaboráns, pusztulnia kell, még a barátság sem indok a mérlegelésre. A háború mindennapjainak kendőzetlen ábrázolása éppen azt szolgálja, hogy megértsük, mit követelt a kor azoktól az emberektől, akiknek akkor és ott adatott élni. Wydrát az a Marcin Dorocinski játssza a tőle immár megszokott magas színvonalon, aki az elmúlt években érett alakítások egész sorát produkálta. (Az érem másik oldala, Róza, Tériszony). Idén feltehetően csak azért nem kapott semmit, mert előzőleg szinte minden trófeát begyűjtött.
Az esztétikailag érvényes és ugyanakkor moziképes elbeszélőformák kimunkálásának a kettős igénye határozta meg a kortárs témákat feldolgozó műveket is. A lengyel film úgy akar rálelni a valóság értelmezésének új útjaira, hogy mindeközben dialógusban kíván maradni a közönséggel. Korántsem egyszerű feladat ez. Receptek híján ahány alkotói karakter és világlátás, annyi megoldási kísérlet. A „közönségképes” látásmód kiküzdésének a nehézségeire kézenfekvő példa Piotr Trzaskalskié, aki tíz éve az elesettek iránti érdeklődéséről tanúskodó s Oscar-díjra nevezett Edivel tette le névjegyét, aztán ezoterikus művészfilmbe fogott (A mester, 2005) , most pedig a versenyprogram egyik legérzelmesebb alkotásával hozakodott elő. A legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett Apám biciklije lírai vallomás az elhanyagolt kapcsolatok újrakötésének öröméről. A történet azzal kezdődik, hogy három nemzedék férfitagjai jönnek össze egy futó pillanatra tervezett találkozásra. Otthon ugyanis történt egy kis malőr, egy szép reggelen a 70 éves Wlodeket, a nagyapát elhagyta a felesége. Az asszony szerelmes lett. Még ilyet! Ebben a korban az embernek inkább egy jóféle parcellát kéne kinézni magának a közeli temetőben – mondja bosszúsan a hír hallatán Pawel, a fia. Ráadásul a tatus mindenféle gyógyszereken él, de fütyül az orvos utasításaira, inkább, ha nem néznek oda, rá-ráhúz egyet a vodkásüvegből. Az öreg hajdan jazzmuzsikusként végigcsavarogta az országot, Benny Goodman volt a példaképe, most is csupa életszeretet, a kedélyét még a kórházban sem veszíti el. (Wlodek szerepét a jazz-világsztár Michal Urbaniak alakítja).
Megérkezik Pawel és Maciek, a fiú és az unoka. Pawel ünnepelt zongoraművész Berlinben, Maciek pedig a szülők válása után Londonba tartott az édesanyjával. Három egymástól messzire került ember, három életút. Leginkább a nagyapa és az unoka értik egymást, az utóbbi csak azt képtelen felfogni, miért kell mindig a vodkásüveg után nyúlni. „Ugyan Maciek, hát nem látod, én már jóideje nem élek” – bukik ki a súlyos mondat az öregből, ám Trzaskalski nem enged tág teret a mélabúnak, a szomorúságot azonmód derűvel egyenlíti ki. Hármójuk közül Pawel oldódik a leglassabban, szíve szerint azonnal visszafordulna Berlinbe. Szinte frászt kap, amikor vidéki kiruccanásuk során apja haverja amolyan régi vágású kultúrosként rábírja őt, hogy muzsikáljanak már egy kicsit a szomszéd gyerekének a szülinapján. Méghogy ő ezekkel a műkedvelőkkel? Ám a tiszta érzelmek utat találnak maguknak, az öregek „ ócska” melódiáját maga is szép lassan átveszi, hogy a történet végén a berlinieknek már mint a sajátját adja tovább. Odahaza aztán előkerül a bicikli, amely most amolyan családi örökségként Londonba kerül, hogy újabb nemzedéket szolgáljon. Merthogy Maciek, aki eddig olyan nyeglén gúnyolódott apja hibáin, korántsem maga a szeplőtelenség, Szerelmes a tanárnőjébe, mi több, nemsokára gyerekük lesz. Lám, egyikőjük sem mentes az esendőségtől, senkinek sincs kizárólagos erkölcsi joga szemrehányást tenni a többieknek.
Nem mindenki képes olyan tömény stilusbravúrra, mint a már jelentős színpadi és filmes életművel rendelkező Marek Koterski, aki ezúttal egy kétalakos produkcióval jelentkezett. Az asszonyok egészen mások hónapok óta telt házakkal megy a lengyel mozikban s ha hinni lehet a sajtótájékoztatóan elhangzottaknak, több nézője volt, mint a Varsói csatának. Koterski filmjében két középkorú értelmiségi férfiú autózik át egy lengyel éjszakát. Mit csináljon két férfi a hosszú utazás alatt? Szünet nélkül fecsegnek a nőkről. A nők, mint azt megtudjuk, elnyomják az embert, gonoszak, be nem áll a szájuk, jelentéktelen dolgokra pazarolják az idejüket, és persze olyannyira buták, hogy némely tudós tanulmány szerint az agyuk térfogata is kisebb a férfiakénál. Ezt hajtogatják szünet nélkül, amikor pedig végére érnek a dialógnak, kezdik az egészet elölről. Azért ha éjnek évadján mégis eléjük kerül egy szemre való fehérnép, nyomban udvarolni kezdenek neki. Mintha Marek Koterski a nőkkel kapcsolatban csupán a közkeletű vélekedést óhajtotta volna illusztrálni, hogy „nem élhetsz sem velük, sem nélkülük.”
Koterski bumfordi kóficaival szemben az énekesként és zeneszerzőként is ismert Maria Sadowska viszont arról győz meg bennünket, hogy az asszonyok lehetnek hősök is, mégha életük a mai lengyel valóságban bizony korántsem fenékig tejfel. A Nőnap Halinája kezdetben egy bevásárlóközpont pénztárosa. Kemény munka ez szolid fizetségért, pedig elkelne a pénz, hiszen az asszony egyedül neveli kamaszodó lányát, Júliát. Aztán egy szép napon hősnőnk csillaga elindul felfelé: vezetővé nevezik ki, amely egyrészt nagyobb jövedelmet jelent, de a pénznek is meg kell fizetni ám az árát. Halinának nyomban irigyei támadnak, hiszen most azokat kell utasítgatnia, akikkel eddig egysorsú volt. Miközben egykori kolléganői ellendrukkerként figyelik mozdulatait, a vezetők egyre többet és többet követelnek tőle. Produktivitás barátaim, produktivitás, szajkózza megállás nélkül az üzemi tréning előadója, ugyanakkor a nagyfőnökök szintjén arcátlanul virágzik a korrupció. Halina már-már elesik e komisz csatatéren, de aztán megrázza magát és folytatja a harcot e szép, új világ ragadozói ellen.
Amíg Sadowskánál a bevásárlóközpont az értelmes küzdés terepe, ugyanez Maciej Zak Szupermarket című alkotásában már áttekinthetetlen labirintus, amelyben a biztonsági rendszer vezetőjének önkényes szerepértelmezése és a véletlenek szerencsétlen láncolata egy ember halálához vezet. Pedig kedélyesen indul a nap. Szilveszter van, a Németországból hazafelé tartó Warecki házaspár férfitagja csak egy pezsgőért ugrik be az útmenti áruházba. Ezalatt felesége elköveti a drámai bonyodalmakat elindító vétséget: maga is kiszáll a kocsiból s ez a néhány perc elég ahhoz, hogy az akkumulátort ellopják. A férj kénytelen visszamenni egy akkuért, ám a készlet kifogyott, viszont az őrök lecsapnak rá, mert az üzemi kamera képe alapján azt gyanítják, hogy ellopott egy csokoládét. Innentől aztán nincs visszaút, hiába tagad a szerencsétlen, a biztonságiak szervezeten belüli presztizsének megőrzése mindennél előbbrevaló. Zak meggyőzően beszéli a thriller nyelvét, képes elhitetni a nézővel, hogy a hajóágyúként elszabadult részérdekek az ünnep idilljét lerombolva poklot teremtenek.
És végül arról, hogy néha egy beszédes arc is elegendő a jó mozihoz. Laurent Bouzereau Roman Polanski: Filmemlékezet című versenyen kívül bemutatott portréfilmjét még 2009-ben forgatták, amikor a rendező épp háziőrizetét töltötte a svájci Gstaadban. Ebben Andrew Braunsberg, a jeles producer kérdezgeti régi barátját. Braunsberg visszafogott, nem provokál, csak arra ügyel, hogy minden fontos részletre fény derüljön. A film szerkezete átfogja az életút és a pálya egészét, mintegy azt demonstrálva, hogy minden látszat ellenére a művek forrása a megélt élet. A filmek hátterében egy sokféle léthelyzetet megtapasztalt személy sorsa áll fedezetül, a Tess falusi életképei kapcsán például Polanski azokról a hónapokról beszél, amikor a gettóból kimenekítve egy gazdálkodó család vigyázott rá, a Zongorista pedig családjának hányattatását, azon belül édesanyja tragédiáját juttatja eszébe. De valószínűleg azért lebilincselő élmény nézni és hallgatni Polanskit, mert a néző minden pillanatban tisztában van vele: az ember, aki beszél , nem akármilyen mestere a mozgóképnek. Ami kikerült a keze alól, azon mindig ott volt a tehetség diszkrét védjegye. Ilyen egyszerű ez, nem?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 807 átlag: 5.59 |
 |
|
