KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Carlito útja

Báron György

Brian De Palmának a hatvanas években Godard és a nouvelle vague volt a példaképe, akárcsak Új-Hollywood minden jelentős alkotójának. A többiekkel együtt De Palma is otthagyta a nouvelle vague vezérlő csillagát, majd újabb példaképet talált magának: az újhullámosok mesterét, Alfred Hitchcockot. S ha Godard nem, Sir Alfred eladhatónak bizonyult Hollywoodban. A tékozló fiúk gyűrűjében De Palma hű örökösnek mutatkozott: Hitchcock halála után ő lett a suspense első számú mestere. Igaz, műveiből hiányzott a Mester angolos visszafogottsága, understatmentje, száraz akasztófahumora. Tombolt az erőszak, patakzott a vér a filmvásznon, csak éppen másképp volt, vagyis olyasvalamit birtokolt, ami igazi hiánycikk a hollywoodi stúdióiparban. Az utóbbi időben azonban elfeledni látszik a gazdag és nagyvonalú örökhagyót. Talán a producerek tömték tele a fejét: „Hagyd az öreget, fiam”, mondták. „Megállsz te a saját lábadon is. Kinek kell ma Hitchcock, suspense, osztott képmező, ilyesmi. Lám, Coppola is milyen önálló, s hogy bejött neki.” Gyönge maffiafilm lett a hűtlenségből, az Aki legyőzte Al Caponét, melynek csak néhány jelenetében villan meg a De Palma-stíl, aztán Vietnam-film, A háború áldozatai, jobb volt persze Oliver Stone-nál, de nem ért föl Brian De Palmáig, s most ismét egy maffia-történet, a Carlito útja. Már megint egy film, amelyben nem értjük, a szereplők miért közlik velünk, amit közölnek, miért teszik – közszemlére téve –, amit tesznek, mi közünk hozzájuk, miért kéne lassúdad történetüket – reményeik szerint érdeklődéssel – végignéznünk. Ilyenekkel vannak tele mostanában a mozik, álsorsokkal és áltörténetekkel, nagyszabásúvá fölfújva, színesben, szélesben, szagosban, sztárral a főszerepben. Lassanként megszokjuk őket, s elhisszük, hogy közünk van hozzájuk. Pedig miért izgulnánk akción, üldözésen, lövöldözésen, hallon, ha érdektelen, akivel megtörténik? Kínunkban legfeljebb azon álmélkodhatunk, Sean Penn az ügyvéd szerepében milyen lazán lejátssza az amúgy kitűnő Al Pacinót. Aztán van még a filmben kétszer két perc De Palmától, s a végén, a New York-i Central Station vad üldözési jelenetében egy idézet, szintén tőle, az Aki legyőzte Al Caponét, című filmjéből, amelyben ugyanitt – meghökkentő stílusficammal – a Patyomkint idézte. Nagyvonalúan számolva tíz perc: villanásnyi ecsetvonás a valamikori elegáns mozdulattal.

A film bő kétórás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1080