KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/július
SIDNEY LUMET
• Takács Ferenc: A rutin varázslója [RÉSZLET] Sidney Lumet 1924-2011
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Filmrendszerváltás Filmesek az új filmgyártási struktúráról
• Pápai Zsolt: Fűzfapoéták és háztáji zombik Kísérleti és kisjátékfilmek
• Gorácz Anikó: Rabszolgasors Csicska
SIDNEY LUMET
• Orosdy Dániel: Árnyékvonal Gyöngyszemek a Lumet-életműben
• Pápai Zsolt: Sötétség és köd Harlemben Sidney Lumet: A zálogos
CIRKUSZFILMEK
• Szabó Noémi: Sátor-ponyva Cirkuszfilmek
• Sepsi László: Teleapokrif Carnivale – A vándorcirkusz
LATIN MOZI: MEXIKÓI ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Két golyót a tábornok úrnak! Mexikói vadnyugat
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Varró Attila: Homo Luchador Mexikói szuperhősök
• Nevelős Zoltán: Embervadászat Vagyunk, akik vagyunk
DIGITÁLIA
• Szabó Z. Pál: A filmidő A 3D-mozi és a negyedik dimenzió keresése
ŐSESZTÉTIKA
• Bárdos Judit: A filmszem többet lát A korai filmelméletek
• Szíjártó Imre: A tizedik múzsa születése Karol Irzykowski
• Margitházi Beja: Ismeretlen ismerős A tizedik múzsa
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Gaga Horror Picture Show Sztár-imázs
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Árral szemben Udine
• Varga Balázs: Társadalmi térben Wiesbaden – goEast
KRITIKA
• Horváth Eszter: A lélek antropológiája Attenberg
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Magányos és gyanakvó Saverio Costanzo: A prímszámok magánya
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Fair Game
• Pálos Máté: Amador
DVD
• Varga Zoltán: Wallace és Gromit: A teljes gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Francia szépség
• Sepsi László: Állj mellém!
• Tosoki Gyula: Veronika meg akar halni
• Alföldi Nóra: Tigrisek földjén
• Vincze Árpád: Manolete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sidney Lumet

Gyöngyszemek a Lumet-életműben

Árnyékvonal

Orosdy Dániel

A Lumet-életmű rendkívüli minőségét jelzi, hogy másodvonala is a legnagyobb amerikai rendezők közé emelte volna.

Hol az igazság? – ezt a címet kapta Sidney Lumet 1990-es műve a hazai forgalmazásban, miután az eredeti cím értelmét (Q&A – utalás az interjúkban és jegyzőkönyvekben gyakran alkalmazott kérdés/válasz-tagolásra) nehézkes lett volna megfelelően visszaadni. A címadás magyarországi gyakorlatáról nem sok jót mondhatunk, ez azonban a „vak tyúk is talál szemet” esete. A patetikus felkiáltásként is értelmezhető kérdés nem csak e mű fő témája (Hol az igazság a rendőri-ügyészi munka mindennapjaiban, ha eleve mindenki sáros?), hanem Lumet életművének egyik vezérfonala és pályája megítélésének nagy problémája. Hol az igazság – a társadalomban, a családban, a politikában, az igazságszolgáltatásban, New York utcáin? És hol az igazság az olyan kaliberű művészek beskatulyázásakor, mint amilyen Sidney Lumet volt?

Persze szó sincs arról, hogy Lumet érdemeit ne ismerték volna fel, de két szempontból mindenképpen korrigálásra szorul a róla szakmai berkekben és a közvéleményben kialakult kép.

Egyrészt hangsúlyozni kell: profizmusa távolról sem jelentett iparosi hozzáállást (sőt: remek könyve, a Hogyan készül a film? egyértelműen bizonyítja szenvedélyességét), és az ő esetében a termékenység nem azonosítható a következetlenséggel vagy súlytalansággal. Míg ifjabb kollégái jó része (csak hogy a legnagyobbakat említsem, például Scorsese és De Palma) megkötötte a maga kompromisszumát az Álomgyárral (így minden Alice nem lakik ittre vagy A Mars-mentőakcióra juthatott egy Taxisofőr vagy Femme Fatale), addig Lumet a folyamatos munka mellett tette le a voksát, de anélkül, hogy elveiből engedett volna (saját bevallása szerint összesen két filmet vállalt pénzért, ám egyéb fogódzó híján nehéz megállapítani, hogy a bő negyven moziból melyik lehetett az a kettő).

Másrészt ki kell emelni, hogy a megkerülhetetlen 12 dühös ember, Hosszú út az éjszakába, A zálogos, Serpico, Kánikulai délután, Hálózat és Az ítélet mellett Lumet alkotója volt legalább ugyanennyi alig ismert gyöngyszemnek és majdnem-remekműnek, amelyek valami miatt nem arat(hat)tak számottevő sikert. Ennek okai néhány esetben egyértelműek, sokszor viszont legfeljebb találgatni tudunk.

Filmek, árnyékban

Hogy mi közös van egy nagyszabású politikai drámában (Bombabiztos), egy fekete humorú thrillerben (Halálcsapda) és egy krimibe oltott karaktertanulmányban (Idegen közöttünk)? Legfőképpen az, hogy mindhárom értékes film, ennek ellenére csak mérsékelt sikerre számíthattak a bemutató idején, miután a kritikusok és a közönség egy hasonló témájú mozi mögé sorolta be őket. Az Idegen közöttünk A kis szemtanú másolataként vált hírhedtté, pedig kétségtelen hibái (így a nyomozás kevéssé kidolgozott szála) ellenére mélyebb alkotás Peter Weir – amúgy szintén jól sikerült – mozijánál.

Még igazságtalanabbul bánt el a kritika a Halálcsapdával, amely a „másodrangú Sleuth” címét kapta Joseph L. Mankiewicz és Anthony Shaffer 1972-es klasszikusa után. A minősítés nem alaptalan, de miután Lumet filmje és Ira Levin író (Rosemary gyermeke, Halálcsók, Sliver, A stepfordi feleségek) színdarabja vállaltan épített A mesterdetektívre, kifejezetten igazságtalan is (az már csak ráadás, hogy a Halálcsapda minőségben nem marad el jelentősen a nagy előd mögött, és a rendező a színészválasztással tudatosan erősítette az allúziót). Lumet mozija nem korszakalkotó a műfajban, különösebben elgondolkodtatónak sem nevezhető, viszont a rendezés versenyre kel Mankiewicz Oscarra nominált teljesítményével, és a színészek elsőrangú alakítást nyújtanak. Az eredetiség megítélését az teszi különösen bonyolulttá, hogy rétegzettségben a Halálcsapda köröket ver A mesterdetektívre, Jay Presson Allen három szintes forgatókönyve ugyanis a posztmodern apró remeke: egy fiktív és egy valós színdarab részleteit keveri mesterien egy valós filmével (mindhárom címe Halálcsapda, mindhárom a nézők és a többi szereplő becsapására épül), ráadásul a valós színdarab cselekménye könnyen megfeleltethető írója, Ira Levin életével (a Halálcsapda főszereplője sikertelen színpadi szerző, aki nagy dobásra készül egy Halálcsapda című drámával – a Broadway-premier előtt ugyanez Levinre is igaz volt).

A leginkább méltatlan fogadtatásban mégis a Bombabiztos részesült, a bukás oka pedig egyetlen szóban összefoglalható: Kubrick. 1964-ben két hasonló témájú és cselekményű mozi versenyzett a közönség kegyeiért, a Dr. Strangelove és Lumet filmje. (Kubrick filmje Peter George Red Alert (1957), Lumeté Eugene Burdick Fail-safe (1962) című regényéből készült.) A Strangelove-ot mutatták be előbb, zajos sikerrel, a közönség imádta a hidegháborút és a nukleáris veszélyt humoros formában, szatíraként megörökítő alkotást. A Bombabiztos máris óriási hátránnyal, „komoly és szürke” (vagy éppen önhibáján kívül röhejes) moziként indult a versenyben – nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pedig a kritikusok szerették. Időközben mindkét mű kultfilmmé nemesedett, ám a Bombabiztos még így sem jutott el a széles tömegekhez. Bár ma sem könnyű Kubricktól független, önálló alkotásként tekinteni rá, saját műfajában ugyanolyan jól megállja a helyét, mint a Strangelove, sőt bizonyos szempontból még kísérletezőbb is. Míg a 2001 rendezője jó érzékkel a börleszk felé terelte az eredetileg zord történetet, Lumet maradt a melodramatikus megközelítésnél, viszont engedett a kísértésnek, hogy a világvége-hangulatot sajátos formai eszközökkel tegye még átélhetőbbé: fekete-fehérben és szinte végig zárt helyszíneken forgatott, lemondott a filmzenéről, sűrűn alkalmazta jellegzetes „torz” premier plánjait, egyes felvételeket negatívban illesztett a kópiába, nyugtalanító montázsokkal növelte a feszültséget (különösen emlékezetes a filmvégi visszaszámlálás katartikus epizódja). Ma már sokan a Bombabiztost is Sidney Lumet legjobb munkái közé sorolják, nem véletlenül.

A tékozló zsaru

Lumet meglehetősen ambiciózus és kifejezetten megalkuvásmentes projektjének, a többek közt Martin Scorsese elismerését is kivívó A város hercegének sajátos módon egy másik Lumet-film, a hasonló jellegű Serpico volt a fő riválisa. A város hercege végül egyetlen más alkotás árnyékába sem került, ám az érdemei alapján kijelölhető pályát mégsem tudta befutni, pedig több szempontból kidolgozottabb a popkultúra részévé vált Al Pacino-sikerfilmnél. A Serpico abszolút origója ugyanis a főszerep és az azt alakító színész: bármennyire jók ők és a többiek (beleértve a rendezőt), minden Serpico figuráján és Pacino alakításán áll vagy bukik. Márpedig előbbi az igazság és becsület önveszélyes megszállottja (tehát mindig kívülről figyeli a helyzetet, gyakorlatilag bíróként), utóbbi pedig zseniális játékával egy percre sem engedi, hogy a néző ne vele foglalkozzon (azaz meglássa az egyszemélyes hadjáraton túl a korrupció másik arcát).

A város hercege viszont közel három órát szán a téma részletes vizsgálatára, és mivel Lumet ezúttal nem befutott sztárnak adta a főszerepet, hanem egy tehetséges ifjú titánnak (az élete alakítását nyújtó Treat Williams-nek), a közönség képes úgy átélni Danny Ciello történetét, hogy nem automatikusan és folyamatosan a központi karakternek szurkol. Ciello ugyanis többszörösen érintett a korrupcióban: nem pusztán olasz-amerikai, akad maffiózó is a rokonai között, és ő maga is sokáig benne volt a buliban, csak aztán felerősödött benne vezeklési vágy (ebben szerepe lehet a származásának, az olaszokra jellemző erős vallásosságnak is – ez az elem biztosan imponált Scorsesének, főleg egy zsidó származású kollégától). Így aztán az egykori cinkosról szóló A város hercegében érdekesebbek az erkölcsi vonatkozások, élesebbek a megfigyelések, megjelenhetnek az ábrázolásban a pasztellszínek, és kibontakozhat a rendszer egésze az utolsó besúgó droghasználótól a karosszékből okoskodó államügyészig. Az igazi Frank Serpico, akiről Peter Maas az irodalmi eredetit írta, ezeket mind nem ismerte (nem is ismerhette), az igazi Ciello (bizonyos Bob Leuci), aki Robert Daley írót megihlette, viszont oda-vissza láthatott mindent – éppen azért, mert sohasem volt Hős, szeplőtelen csodarendőr.

A város hercege azonban nem csak a Serpicóhoz képest és a téma gondos kifejtése miatt érdekes alkotás, önjogán is nyugodtan sorolható a műfaj és a nyolcvanas évek legjobb filmjei közé. Persze két és háromnegyed óra a valóság szomorú oldaláról nem a leggondtalanabb szórakozás, de ettől még Lumet remeke nem lesz kevésbé értékes, és hossza ellenére még csak vontatottnak sem nevezhető.

Bond a dombon

Bár nem sorolják őket a nagy színész-rendező párosok közé, Sean Connery és Sidney Lumet meglepően sok, szám szerint öt filmen dolgozott együtt, melyek közül csak egy tartozik a lábjegyzet kategóriába (a szórakoztató, de felemás Családi ügy). A Gyilkosság az Orient expresszen elsőosztályú, trendteremtő krimi, Az Anderson magnószalagok figyelemreméltó zsánerkoktélja kis túlzással megjósolta a Watergate lehallgatási botrányát és előkészítette az érett paranoiafilmeket (különösen a hasonló eszköztárral dolgozó Magánbeszélgetést), a maradék kettő pedig megérdemli a bővebb tárgyalást is.

Az itthon Az igazság ereje címen is forgalmazott A támadás teljes anyagi kudarca többek között azért szomorú, mert ez Lumet egyik legstilizáltabb és legkülönösebb munkája, amely a főszereplő karrierjét komolyabb kihívást jelentő szerepek felé terelhette volna. A támadás A dombhoz hasonlóan drámán alapul, de míg utóbbi erényt tudott kovácsolni ebből, előbbi kisebb dramaturgiai zavarait Connery meggyőző játéka és a merész rendezés ellensúlyozza. Érdekes módon gyakori vád e filmmel kapcsolatban, hogy túl beszédközpontú („talky”), miközben Lumet perceken át szótlan, lassításokkal, szokatlan képi effektusokkal és montázsokkal elidegenített jelenetet illesztett az egyébként valóban dialógusokkal és monológokkal teli „felvonások” közé. A történetet (a saját sötétebb oldalára rácsodálkozó rendőr tragédiáját) a rendező és a színészek olyan megrázó erővel és kíméletlenséggel prezentálják, hogy nem véletlenül tartják sokan A támadást a Taxisofőr egyik közvetlen előképének.

Ennyire sem kell spórolni a szuperlatívuszokkal A domb kapcsán, amit Woody Allen nemes egyszerűséggel az általa legjobbnak tartott amerikai filmek (A Sierra Madre kincse, a Fehér izzás, A besúgó, a Gyilkos vagyok és az Idegen a vadnyugaton) közé sorol. Connery ebben a moziban is remek alakítást nyújt, és még a Ray Rigby nevéhez fűződő darab és forgatókönyv sem csorbítja az élményt: erős alapanyag. Lumet rendezése túlzás nélkül tökéletes, ötletes kameramozgatásokkal, beállításokkal, vágásokkal fokozza a hatást. A végeredményre nem csak Amerika, a rendező vagy a színészek lehetnek büszkék, az egyetemes filmművészetnek ugyanígy – és viszonylagos ismeretlensége dacára – fontos és kiemelkedő darabja.

Üresjárat nélkül

Lumet korszakos klasszikusokkal és jelentős művekkel teli, kifejezetten súlyos életművében igazán gyenge mozit alig találunk miközben tagadhatatlanul voltak a pályáján hullámvölgyek. A kritikusok általában a Hálózat zajos sikerét követő „halkabb” 30 éves szakaszt is ebbe a körbe sorolják, pedig ekkor született a már említettek közül A város hercege és a Halálcsapda, valamint a többnyire utolsó Lumet-klasszikusként értékelt Az ítélet is.

A Hálózat szorította háttérbe a jóval visszafogottabb és bensőségesebb hangulatú Equus-t, Peter Shaffer híres színdarabjának kiváló filmváltozatát, melyben Richard Burton és Peter Firth nyújt csodálatos alakítást (mindhármukat Oscarra jelölték). Érdemeihez képest szerény visszhangja volt az alacsony költségvetésű, politikai témát családi drámával ötvöző Üresjáratnak is – mintha a szakma annyira magától értetődőnek tekintette volna Lumet következetesen magas színvonalú rendezői teljesítményét, hogy külön már ki sem emelték, inkább a színészeit (ezúttal River Phoenix-t) és a forgatókönyvet (Naomi Foner munkája) ismerték el díjakkal-jelölésekkel.

Lumet az Üresjárathoz hasonló színvonalú munkát hattyúdaláig, a nagyszerű Mielőtt az ördög rádtalálig nem készített, de így sem nehéz kiemelkedő filmeket találni filmográfiája utolsó szakaszában. Kifejezetten erős mozi (és a rendező egyik személyes kedvence) a Hol az igazság? és a hasonló jellegű, ám a jogi világ visszásságait más szempontból vizsgáló Manhattanre leszáll az éj. Kivételes tehetségről tanúskodik a 82 évesen forgatott, megtörtént eseten alapuló tárgyalótermi vígjáték, a Védd magad! is, amely nem mellesleg máig az egyetlen bizonyíték arra, hogy az akciósztár Vin Diesel képes egy filmben igazán meggyőző alakítást nyújtani (ráadásul egy nála jóval idősebb, létező személy szerepében).

*

Sidney Lumet halálának valószínűleg egyetlen pozitív hozadéka van: ráirányítja a figyelmet az óriási életmű egészére. Egyetlen termékeny alkotóról sem mondható el, hogy minden egyes alkalommal remekművet alkotott, Lumet azonban kevés kivételtől eltekintve okkal vállalta el a rendezést, függetlenséget élvezett a forgatás során, és maga választotta ki a projektjeit, így a látszólag nagyon különböző karakterű művekből álló pályán észrevehetjük a tematikai és színvonalbeli állandóságot. Minden műve figyelemreméltó valamiért, sok kiváló műve tartozik a „szinte ismeretlen” kategóriába, és elmondhatta magáról azt, amit csak az igazán nagyok: egy-egy felemás rendezésére sok más direktor csúcsteljesítményként lenne büszke.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10697