KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/július
SIDNEY LUMET
• Takács Ferenc: A rutin varázslója [RÉSZLET] Sidney Lumet 1924-2011
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Filmrendszerváltás Filmesek az új filmgyártási struktúráról
• Pápai Zsolt: Fűzfapoéták és háztáji zombik Kísérleti és kisjátékfilmek
• Gorácz Anikó: Rabszolgasors Csicska
SIDNEY LUMET
• Orosdy Dániel: Árnyékvonal Gyöngyszemek a Lumet-életműben
• Pápai Zsolt: Sötétség és köd Harlemben Sidney Lumet: A zálogos
CIRKUSZFILMEK
• Szabó Noémi: Sátor-ponyva Cirkuszfilmek
• Sepsi László: Teleapokrif Carnivale – A vándorcirkusz
LATIN MOZI: MEXIKÓI ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Két golyót a tábornok úrnak! Mexikói vadnyugat
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Varró Attila: Homo Luchador Mexikói szuperhősök
• Nevelős Zoltán: Embervadászat Vagyunk, akik vagyunk
DIGITÁLIA
• Szabó Z. Pál: A filmidő A 3D-mozi és a negyedik dimenzió keresése
ŐSESZTÉTIKA
• Bárdos Judit: A filmszem többet lát A korai filmelméletek
• Szíjártó Imre: A tizedik múzsa születése Karol Irzykowski
• Margitházi Beja: Ismeretlen ismerős A tizedik múzsa
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Gaga Horror Picture Show Sztár-imázs
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Árral szemben Udine
• Varga Balázs: Társadalmi térben Wiesbaden – goEast
KRITIKA
• Horváth Eszter: A lélek antropológiája Attenberg
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Magányos és gyanakvó Saverio Costanzo: A prímszámok magánya
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Fair Game
• Pálos Máté: Amador
DVD
• Varga Zoltán: Wallace és Gromit: A teljes gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Francia szépség
• Sepsi László: Állj mellém!
• Tosoki Gyula: Veronika meg akar halni
• Alföldi Nóra: Tigrisek földjén
• Vincze Árpád: Manolete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Sztár-imázs

Gaga Horror Picture Show

Szabó Dénes

Az ezredforduló popsztárjainak sikere szinte kizárólag az extravagáns látványtól függ, a jó énekhang szükséges, de nem elégséges feltétel.

Pár éve Lady Gaga fekete bőrruhában, arcán csillogó maszkkal Afroditéként emelkedett ki egy medence vizéből második, Pokerface című klipjében, hogy elindítsa világhódító hadjáratát csillogásban, szerelemben és hírnévben. Útja azóta is töretlen, de hogy merre tart, azt rajta és szűk körén kívül nem sokan tudják. A huszonéves Gagának cirka két esztendő alatt sikerült mindaz, amiről más pályakezdő énekesnő álmodni sem mer: a teljes ismeretlenségből a toplisták élére katapultálni, rangos díjátadókon (Grammy, MTV Music Awards) aranyszobrokat bezsebelni, valamint irányadó popkulturális személlyé és jelenséggé válni. Mindehhez persze elkéltek a jól időzített botrányok, hisz aki napjainkban kitüntetett helyre vágyik a poplegendák Pantheonjában, annak a kiváló énekhang és a partislágerek mellett szüksége van figyelemkeltő imázsra is. Az egyre színesebb, hangosabb tehetségkutató műsorok, botránykeltő valóságshow-k és a növekvő tárhelyű videómegosztók képzuhatagában azonban celeb legyen a talpán, aki fel tud mutatni valami kirívót. Nem mintha az emberek megelégelték volna a botrányokat. Éppen ellenkezőleg: szinte várják, hogy a képözönből kiemelkedjen és felrázza őket legújabb sokk-prófétájuk – legalábbis a YouTube nézettségi adatai ezt mutatják. Gaga videóit már premierjük első óráiban megrohamozzák a rajongók, és korai munkáinak sem apadt el a látogatottsága.

De mi lehet a popdíva népszerűségének titka? Gaga és felkészült csapata (hisz naivitás lenne azt gondolni, hogy mindezt egyedül találja ki) tudja jól, hogy napjaink vizuális kultúrájában kiemelt helyen szerepel a kép, így nagy hangsúlyt fektet videóklipjeinek szemet vonzó, magas esztétikai színvonalára, valamint az ügyesen beágyazott klasszikus és popkulturális szimbólumokra. Ez különösen Gaga legfrissebb videóira igaz, amelyek rendezői előszeretettel vegyítik a keresztény jelrendszert eszelős képi megoldásaikkal. De az énekesnő a popzene nagyjaihoz is rendszeresen visszanyúl: nem kell mélyrehatóbb etimológiai okfejtésbe bocsátkoznunk, hogy rájöjjünk, neve a Queen ’84-es Radio Gaga című klasszikusára utal, míg Pokerface-klipjében az arcára festett villám egyik idolját, David Bowie-t idézi. A legtöbb vád Michael Jackson és Madonna miatt éri, rajongói és ellenségei kiváltképp az ezerarcú popkirálynővel hasonlítják össze. A sikert hozó Gaga-képletet mégsem olyan könnyű felírni. Az énekesnő nemhogy félévente, de klipenként vált ruhát, direktort és frizurát, cseréli le komplett vizuális eszköztárát annak érdekében, hogy a figyelem rá összpontosuljon. Hisz Gaga a klipekben üzen, és tisztában van azzal, hogy mondanivalója akkor ér célba, ha addig a pár percig maximálisan képes uralni „áldozata” képernyőjét, kijelzőjét.

Legelső videóiban a féktelen partik és a pénzszórás világába kalauzolta nézőit. Első hallásra ebben nincsen semmi meglepő, hiszen a zenecsatornákat léptetve gyakran ütközhetünk önfeledten házibulizó fiatalokba, akik – finoman szólva – nem spórolnak se a jókedvvel, se az alkohollal. Gaga klipjeiben viszont mindez művészi szintre emelt performanszban, vagy mozdulatlan, expresszív beállításokban ölt testet. A hatást fokozzák az énekesnő fél arcot elfedő napszemüvegei és egyedi tervezésű ruhái, melyek révén a haute couture elengedhetetlen kelléke lesz a Gaga-jelenségnek. Tény és való, míg Madonna rajongóinak a nyolcvanas években elég volt, ha begöndörítik a hajukat, beszereznek pár karkötőt és biztosítótűt, addig a Gaga-fanoknak nehezebb dolguk akad, ha példaképük bőrébe, pontosabban gönceibe kívánnak bújni. Az extravagáns ruhakölteményekkel és a vad bulikkal tehát sikerült Gagának reflektorfénybe kerülnie, de hogy ez továbbra is rávetüljön, nem maradhatott örökre a partizós csaj szerepében: a továbblépés ésszerű és indokolt volt.

A garanciát a hírhedt svéd kliprendező, Jonas Åkerlund neve biztosította, aki pályája során olyan tabudöntögető videókat készített, mint a Prodigy egy ferde éjszakát bemutató Smack my Bitch Up című klipje, melyben a nemi sztereotípiákat állította pellengérre, vagy a Rammstein Pussy nevet viselő, naturalizmustól sem visszariadó pornográf dolgozata. Az énekesnőnek rendezett Paparazziban sem fogta vissza magát a nyers és groteszk mozzanatok halmozásában: a reggeli ébredést követően „kedvese” lelöki egy olasz villa erkélyéről Gagát, aki kitört nyakkal, tolószékben tér vissza otthonukba, hogy a férfi italába mérget keverjen. Mondani sem kell, a Paparazzi egy csapásra bosszúálló nővé változtatta a dívát, mely szerepkör a soron következő, Francis Lawrence rendezte Bad Romance és az ugyancsak Åkerlund által tető alá hozott, exploitation filmeket idéző Telephone-ban csúcsosodott ki. Az utóbbiban a történet ott folytatódott, ahol a Paparazzi véget ért: Gagát emberölés miatt női börtönbe zárják, melyet csak és kizárólag adrenalin túltengéses, maszkulin „hölgyek” laknak, ahogy az a B-mozik women-in-prison darabjaiban lenni szokott. Az énekesnőt szekrény nagyságú őrök kísérik cellájába, majd fosztják meg amúgy is lenge ruhájától. Gaga persze otthonosan érzi magát, újra felöltözve a rabok közé sétál, egyikükkel még leszbikus csókot is vált. Megsegítésére társnője, Honey Bee érkezik (a kreolbőrű R’n’B énekes Beyoncé, tőle szokatlan szerepben), hogy aztán karöltve induljanak egy gyorsétteremhez kifektetni pár hím egyedet.

Gaga bosszú-klipjeinek külön bukéja, hogy az alkotók a provokatív képsorokba számos filmes utalást is becsempésztek. A Telephone-ban például nem véletlen a B-filmes atmoszféra, hiszen Honey Bee neve a Ponyvaregény Hunny Bunnyjára rímel, míg a duó a Kill Bill Menyasszonyának élénksárga Punci Mercijét vezeti (hisz a filmtörténelem mely járgánya fejezhetné ki a legjobban a női dominanciát, ha nem a Pussy Wagon?). A főúton száguldó GagaBeyoncé páros pedig egyértelműen a Thelma és Louise hősnőire hajaz – erre a tényre erősít rá klipvégi, összetartozást kifejező kézfogásuk, mely Ridley Scott filmjének híressé vált zárójelenetét idézi. Persze a másik két klip is dicsekedhet klasszikusokkal: míg a futurisztikus Bad Romance a rikítófehér, négyzethálós tereivel a 2001. Űrodüsszeiát, Kubrick remekét eleveníti fel, addig a Paparazzi egy alap-thrillerhez nyúl vissza: amikor az erkélyről letaszított Gaga zuhanni kezd, megjelennek mögötte a Hitchcock Vertigójából ismerős, hipnotikusan forgó koncentrikus körök. A klipek persze nemcsak az idézetek szintjén közelítettek a filmek világához, de hosszúságukban is, ugyanis a Paparazzi óta „játékidejük” az átlagos három-négy perc helyett már többnyire hét percre rúg. Hogy bekerülnek-e a hosszú videóklipek kánonjába, amint például Michael Jackson kultikussá vált, tízperces Thrillere, az még a jövő zenéje, habár a nézettségi adatok reménykedésre adhatnak okot Gagának.

A debütalbumhoz készült utolsó, Alejandro című munka már Gaga új imázsának eljövetelét hirdeti. Az előzményektől eltérően a történet sötétben, szemerkélő hóesésben kezdődik, és végig megőrzi borús hangulatát, keresztény jelképek tűnnek fel benne – mint a kereszt és a rózsafüzér –, melyeket a rendező, a divatfotósként elismert Steve Klein a fasizmus szimbólumaival mos össze. A táncosok éjfekete bőrkabátokban, fejükön bőrsapkával menetelnek az elhunyt szerelmét gyászoló Gaga mellett, aki később vaságyakon imitál velük szexuális aktust. A klip nemcsak a katolikus egyházat háborította fel, de Madonna „híveinél” is kicsapta a biztosítékot. Az Alejandro egyrészt a vallási szimbólumok provokatív beemelésével kapcsolódott a pop-ikon Like a Prayer című számához, melyben Madonna felgyújtott keresztek előtt énekelt és egy fekete bőrű szent lábát csókolta, másrészt Gaga klipje tánckoreográfiájával és a fekete-fehéren fényképezett beállításaival elődje nagysikerű Vogue-klipjét idézte meg.

A bemutatkozó lemez utolsó klipje tehát sikerrel provokált, mégis felvetődött a kérdés: hogyan és hová lehet mindezt fokozni? Gaga a választ a februári Grammy-díjkiosztón adta meg, ahol négy férfi egy hatalmas tojásban cipelte végig a vörös szőnyegen, hogy aztán abból kikelve adja elő legfrissebb, Born This Way című számát. A rendhagyó performanszból már előre lehetett sejteni, hogy a készülő klip nem fogja kímélni a rajongók vizuális receptorait. A Born This Way videója tobzódott a naturalista ábrázolásban: Gaga, mint űrben trónoló anyakirálynő jelent meg, hogy egy bizarr szülési procedúra során életet adjon egy új fajnak, majd kiszakítsa magából gonosz énjét. A horrorisztikus képsorok alatt a Vertigóhoz komponált Bernard Herrman-főcímzene szólt, miközben Gaga kinyilatkoztatta, hogy az új faj (értsd: az énekesnő rajongótábora) mentes minden előítélettől. A dalszövegben tovább konkretizálta vízióját, miszerint nem számít, milyen a bőrszín vagy a szexuális beállítottság, mert a lényeg, hogy mindenki fogadja el magát és a másikat olyannak, amilyennek született. Gaga demokratikus elképzelése sokaknak ismerős lehet, üzenetében mintha csak Michael Jackson színvak gondolkodást hirdető „No matter if you black or white”-axiómája és Madonna szexuálisan szabados „Express yourself”-jelmondata visszhangoznék. Nem véletlenül, mivel a Born This Way utolsó félpercében egy jelenet erejéig Gaga egyszerre bújik mindkettejük bőrébe.

De vajon a két nagy elődhöz hasonlóan képes lesz ő is több évtizedig reflektorfényben maradni? Egyáltalán, akad olyan popsztár az ezredforduló után, aki képes még erre? Ahhoz, hogy rajongói figyelmét továbbra is ébren tartsa, Gagának új műsorszámokra lesz szüksége. The Horrorshow must go on.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10691