KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/július
SIDNEY LUMET
• Takács Ferenc: A rutin varázslója [RÉSZLET] Sidney Lumet 1924-2011
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Filmrendszerváltás Filmesek az új filmgyártási struktúráról
• Pápai Zsolt: Fűzfapoéták és háztáji zombik Kísérleti és kisjátékfilmek
• Gorácz Anikó: Rabszolgasors Csicska
SIDNEY LUMET
• Orosdy Dániel: Árnyékvonal Gyöngyszemek a Lumet-életműben
• Pápai Zsolt: Sötétség és köd Harlemben Sidney Lumet: A zálogos
CIRKUSZFILMEK
• Szabó Noémi: Sátor-ponyva Cirkuszfilmek
• Sepsi László: Teleapokrif Carnivale – A vándorcirkusz
LATIN MOZI: MEXIKÓI ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Két golyót a tábornok úrnak! Mexikói vadnyugat
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Varró Attila: Homo Luchador Mexikói szuperhősök
• Nevelős Zoltán: Embervadászat Vagyunk, akik vagyunk
DIGITÁLIA
• Szabó Z. Pál: A filmidő A 3D-mozi és a negyedik dimenzió keresése
ŐSESZTÉTIKA
• Bárdos Judit: A filmszem többet lát A korai filmelméletek
• Szíjártó Imre: A tizedik múzsa születése Karol Irzykowski
• Margitházi Beja: Ismeretlen ismerős A tizedik múzsa
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Gaga Horror Picture Show Sztár-imázs
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Árral szemben Udine
• Varga Balázs: Társadalmi térben Wiesbaden – goEast
KRITIKA
• Horváth Eszter: A lélek antropológiája Attenberg
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Magányos és gyanakvó Saverio Costanzo: A prímszámok magánya
MOZI
• Tüske Zsuzsanna: Fair Game
• Pálos Máté: Amador
DVD
• Varga Zoltán: Wallace és Gromit: A teljes gyűjtemény
• Pápai Zsolt: Francia szépség
• Sepsi László: Állj mellém!
• Tosoki Gyula: Veronika meg akar halni
• Alföldi Nóra: Tigrisek földjén
• Vincze Árpád: Manolete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cirkuszfilmek

Carnivale – A vándorcirkusz

Teleapokrif

Sepsi László

A Carnivale-sorozatban a cirkuszporond Fény és Sötétség harcának színtere.

A tömegfilm sztárjaihoz hasonlóan a korai végzet a tévészériák esetében is nagyban hozzájárul a későbbi kultusz kialakulásához. A két évad után 2005-ben elkaszált Carnivàle – A vándorcirkusz az egy évvel később parkolópályára állított, szintén a HBO produkciójában készült Deadwoodhoz hasonlóan sikerrel gerjesztett maga körül a nyitva hagyott befejezés után még évekkel is háborgó és a sorozat mitológiáját fejtegető rajongótábort, ezáltal kikerülve a rétestésztaként nyúló, majd végelgyengülésben kimúló szériák illúzióromboló lejtmenetét. Daniel Knauf eredetileg hat évadra tervezett, de költségvetési okok miatt leállított sagájának jól áll a töredék-jelleg: az elkészült két évad nyitányaiban David Lynch kedvenc törpéje, Michael J. Anderson néhány enigmatikus szentenciában ismerteti a nézővel a Carnivàle univerzumának alapszabályait, melyekben a Jó és Gonosz örök harcának kopott fantasy-toposza köré szerveződik karneváli mitológia az utolsó olyan korban, ahol „az ember még nem cserélte le a varázslatot az értelemre”. Az elkészült huszonnégy epizód torzó volta csak tovább erősíti a legkülönfélébb okkult és vallási hagyományok darabkáiból összegyúrt cselekményvilág apokrifszerűségét, így még lezáratlanságában is teljes és intenzív filmélményt biztosítva.

Az utolsó mágikus korszak Knauf eposzában a gazdasági világválság legsötétebb éveire tehető és amennyire azt az utalások sejtetni engedik, a Trinity névre keresztelt első kísérleti atomrobbantásig tart. A gombafelhő fénye végleg kiirtja a sötétben bujkáló kreatúrákat – a széria tehát az eredeti tervek szerint egy bő évtizedet ölelt volna fel, 1934-től 1945-ig. A címbéli vándorcirkusz, élén az Anderson alakította törpével – aki csupán a bársonyfüggönyök mögött rejtőzködő Főnökség parancsait teljesíti – porrá száradt termőföldek és elsorvadt kisvárosok között járja odüsszeiáját egy mesebeli Amerikában, miközben a párhuzamosan futó cselekményszálon egy hipnotikus erejű prédikátor a korabeli tömegmédiát is kihasználva lassan hatalomra emelkedik. A mitológia szerint minden egyes generációban megszületik a Fény és a Sötétség teremtménye, folytatva, de soha be nem fejezve az évezredes harcot – mígnem a Trinity végül pontot nem tesz az egész ügy végére.

A szürrealizmussal kacérkodó vizuális világ mellett a Carnivàle erényei a hasonló témát feldolgozó kortársaival szemben domborodnak ki igazán: legfontosabb előképe a tíz évvel korábban, Stephen King regénye alapján készült Végítélet-minisorozat, melyben ugyancsak a Jó és Gonosz avatárjai hívták magukhoz követőiket egy végidőket élő Amerikában, és melyből olyan alapmotívumok köszönnek vissza Knauf szériájában, mint az álmokon keresztüli elhivatás, a veszedelmekkel teli kukoricaföld vagy a cselekmény végpontját kijelölő atomrobbanás. De szemben a KingMick Garris-páros négyrészes víziójával, a Carnivàle merészen csavar egyet az ősnarratíván, az első évadban mindvégig lebegtetve, hogy a két emberfeletti erejű hős közül – az említett prédikátor és a vándorcirkuszhoz csapódott, egyszerre gyilkos és gyógyító erejű szökött rab – valójában melyikük képviseli a Fény, illetve a Sötétség oldalát.

Ez a szemléletmód annak ellenére látványosan illeszkedik az ezredfordulón készült HBO-sorozatok logikájába, hogy a második évadra éppen a csatorna nyomására egyértelműsítették néhány olcsó megoldással (fekete kontaktlencse) az egyes karakterek hovatartozását. Miképp a Maffiózók, a Deadwood vagy akár jelenleg a Gengszterkorzóutóbbi kettővel az is rokonítja a Carnivàle-t, hogy cselekményét egy átfikcionalizált történelmi korba helyezi, direkt utalásokkal egyes kulcsfigurákra, korabeli rádióprédikátoroktól Bonnie és Clyde-ig – Knauf szériája is a morális kategóriák szétzilálásával tüntet, a fantasy műfaj használatán keresztül direkt módon tematizálva is ezt az alapproblémát. Ezáltal a Carnivàle töredékformában is a HBO szériáinak esszenciáját kínálja, melynek epizódjaiban posztmodern zsúfoltsággal rakódik egymásra a nyilvánvaló önreflexió (lásd a Főnökség és a cirkusz tagjainak viszonyát), az összekuszált zsánerszabályok halmaza és a direkt mítoszbarkácsolás. Mint egy hiányos tarotpakli lapjai, amiket végül szétfújt a szél a produceri fantáziátlanság sivatagában.

­CARNIVALE – amerikai, 2003-2005. Sorozatrendező és író: Daniel Knauf. Kép: Jeff Jur, James Glennon, Jim Deanault. Szereplők: Clancy Brown (Crowe), Tim Decay (Clayton), Nick Stahl (Ben), Clea Duvall (Sofie), Adrienne Barbeau (Ruthie), Carla Gallo (Libby). Gyártó: HBO 3 Arts Entertainment. 55 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 25-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10689