KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Felhő-Mennyország

A margón

Kántor Péter

Valamikor régen, a hatvanas-hetvenes években, egy magát becsülő fiatal értelmiségi kötelességének érezte, hogy megnézzen minden jó filmet, színdarabot, ami az országban bemutatásra került. Nem volt sok ilyen, de mindig akadt néhány, körülbelül annyi, mint ma, vagy talán egy kicsit több, és annak valahogy híre ment, és akkor már nem lehetett kihagyni. A létformához tartozott ez a fajta érdeklődés és tájékozottság. Hogy egy hasonlattal éljek, a művészet akkoriban nem a hab volt a tortán, és nem is a torta, hanem maga a fő fogás, annak egy része. Legalábbis úgy látszott.

Mára a világ megváltozott, többé-kevésbé felzárkóztunk Európához, ha nem is mindenben, de abban igen, hogy a kultúra a maga – Európában régen kivívott – helyére került életünkben: a margóra. Így van ez jól-rosszul, mindenesetre a film, amelyről alább szó lesz, szintén a margón van, sőt, még annak is a szélén. Mert igaz ugyan, hogy kitűnő film, ráadásul még közérthető is, de ettől még aligha rohanják majd meg tömegek a mozipénztárt. Ha pedig mégis megrohannák, ki kell ábrándítanunk őket, a filmet ugyanis csak egyszer vetítették Magyarországon, Budapesten a Toldi moziban, a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretében, 1993. október 14-én. És több vetítés nem lesz, hiába, hogy a filmkritikusok szavazata alapján a 92-es év legjobb orosz filmje, hiába a 92-es Locarnói Filmfesztivál különdíj a, hiába a rendező, Nyikolaj Dosztal pompás bajusza, iráni édesanyja, cseri édesapja, cseljabinszki gyermekkora – hiába minden: nincs rá pénz, nem hoz elég pénzt. Pedig azért volnának, akik megnéznék. Volnának pár tízezren. Főleg, ha felhívnák rá a figyelmüket. Ha azt mondanák: Menjetek, nézzétek meg ezt a filmet! Tetszeni fog. Ha forgalmaznák, persze.

Egy srác gitározik, és énekel hozzá. Kerek képű, kicsit ferdeszájú, ezúttal barna és nem szőke, a szeme is fekete, nem kék, de kétségkívül ő Ivanuska Duracsok, azaz Bolond Ivanuska, az együgyű legény, akivel csodálatos dolgok esnek, eshetnek meg. Most Koljának hívják. Valami égi csillagról énekel, felhőről, mennyországról, boldogságról a földön – csupa elérhetetlen dologról. Ez az előének.

Egy nagy, oroszosan lepusztult házgyári ház homlokzatát látjuk, előtte a kis teret padokkal. Ezek a padok nem pirosra meg fehérre festettek, hanem olyan festetlen, szürke vagy barna lócák, amilyeneket mindenki látott, aki valaha járt Oroszországban, a házak előtti kis terecskéken. Aztán a környék villan fel: városszéli, gondozatlan, isten háta mögötti vidék. Vasárnap reggel van, süt a nap, Kolja lép ki a ház kapuján, tele energiával, jókedvvel, tökéletesen tanácstalanul. Mit kezdjen ezen a szép vasárnapon magával? (Ha nem volna vasárnap, nem volna gond se, ezt már tudjuk Suksintól vagy esetleg személyes tapasztalatból is néhányan. De vasárnap van, vagyis nem kell dolgozni menni.)

Kolja kilép a ház kapuján, és hirtelen meglódul a film, olyan, mint egy gyorsan pergő commedia dell’arte, benne gyors és lassú jelenetek ritmusos váltakozásával.

Kolja szóba elegyedne a padon ülő öregasszonyokkal, de azok nem felelnek neki, szóba elegyedne a házból kilépő, a környéken fellelhető minden emberi lénnyel, de mindegyik lerázza magáról, elhessegeti, mint egy kellemetlen szúnyogot.

A figurák, akik egymás után felbukkannak, egyfelől hétköznapi külvárosi „népek”, másfelől mindegyik – a reneszánsz komédia szabályai szerint – típus is; ruhájuk egyszerre ruha és színpadi kosztüm, arcuk élő-arc, de egyben maszk is. Beszédük, viselkedésük a természetes beszédük és viselkedésük enyhén túlhangsúlyozott, karikatúraszerű, groteszk, komikus megfelelője. Ugyanígy az egész történet is egyszerre nagyon valóságos és közben szándékoltan színpadias is. De ez a színpadiasság mindig csak jelzésszerű, és egy csöppet sem csökkenti a személyek és a történet realitását, inkább azt az érzést kelti bennünk, hogy amit látunk: mese a valóságról, mese, melynek hitelességéhez kétség sem férhet. És nagyszerű, ahogy egyfolytában lehet rajta nevetni és sírni.

Kolja, hogy valami kis figyelmet csikarjon ki magának, azt mondja a barátjának, hogy elutazik, méghozzá a Távol-Keletre. Egy ott élő ismerőse hívta meg, azt hazudja. A barát fellelkesedik: végre valami átélhető nagy esemény, valami felmérhető változás az életében, valami testre szabott kihívás, aminek meg tud felelni: meg tudja szervezni Kolja elutazását. (Nehéz nem gondolnunk a film forgatásával egyidőben végbement óriási politikai változásokra a Szovjetunióban, s arra, hogy emberek milliói bizonyára úgy fogadták ezeket a változásokat, mint a tőlük független természeti jelenségeket: álmélkodva, lelkesen, aggódva kezdetben, később némi közönnyel, s mindenképpen inkább passzívan, mint aktívan. Hiszen túl sok minden történt – és történik – egyszerre, és a történések arányaikban oly nehezen feleltethetők meg a kisember személyes ügyeinek, gondjainak. Így lehet, hogy egy házbeli ismerős váratlan elutazása nagyobb – mert átélhetőbb – csoda a házbelieknek, mint – mondjuk – a világ újrafelosztása.) A barát tehát izgatott, lelkes, és a felesége is megmámorosodik (ő a kisugárzó lelkesedéstől); Kolja utazása alkalom megélni az életet, vagy legalább beleborzongani, legalább ünneplő ruhába bújni, magas sarkú cipőbe, és ők kapnak az alkalmon, isznak a nagy hírre, füstölt hering kerül az asztalra, és faggatják Kolját, hogy mikor utazik, s a fiú kényszeredetten mászik egyre beljebb és beljebb a hazugság kútjába. A barát azonnali utazást szeretne, mert minél hirtelenebb, annál nagyobb az esemény súlya, annál hihetetlenebb és csodálatosabb az egész. Kolja pedig nem akarja elrontani az örömét, örül, hogy örül a barátja, és azt mondja, hogy még az este elutazik.

Szinte perceken belül az egész ház tudomást szerez a nagy hírről, bőröndöt ajándékoznak, becsomagolnak (Kolja helyett), pénzt dobnak össze vodkára, kaviárra, egy egész kis lakomára, betódulnak mindnyájan Kolja szobájába, tósztot mondanak, isznak, énekelnek; Kolja elutazása értelmet ad a vasárnapnak.

Kolja nagyon nem szeretne elutazni: olyan jó most, hogy mindenki együtt van, hogy mindenki nála van, vele van, olyan boldog tudna most lenni. De senki se akarj a, hogy maradjon, még a lány se, akibe szerelmes, és aki talán egy kicsit szereti is őt. Közben elviszik a szobájából a bútorokat, kiadják a szobáját egy új bérlőnek, megírják a munkahelyi felmondását – innen már nincs visszaút. Kolját kikísérik a buszmegállóba, a poros úton táncolnak – helyette is, mert ő mélabúsan bandukol hátul, a sor végén, mintegy az ünnep áldozataként –, viszik a bőröndjét: minden kívánságát teljesítenék most, azt az egyet kivéve, amit egyedül szeretne, hogy engedjék őt továbbra is ott maradni közöttük. És befut a busz, Kolja felszáll, mindenki integet, mindenki elérzékenyül, a lány zokog, és Kolja elmegy.

 

*

 

Ez a film rövid története. Lehetetlenség leírni a sok kitűnő figurát, a humoros, szomorú, groteszkjelenetek sorát, a hajszálpontosan illeszkedő apró részelemeket, ahogy összeállva az egyetlen lehetséges végkifejlet felé sodorják ezt a hétköznapi kis Passió-történetet. Lehetetlenség – és tökéletesen fölösleges is! – megpróbálni különválasztani a realista és a groteszk, karikaturisztikus ábrázolást ebben a szomorú komédiában, vagy inkább: komikus szomorújátékban, aminek a végén, isten tudja, miért, jobban érezzük magunkat, mint mielőtt a film elkezdődött. Pedig hát miről van szó? Arról, hogy ilyen az orosz kisvárosi élet. Ilyen görbe tükörben. És nem görbében? Ugyanilyen. És még arról is, hogy ilyen az élet, görbe tükörben. És nem görbében?

Pedig jó volna, ha észrevennének. Ha odafigyelnének ránk. Ha szeretnének. Ha minden vasárnap ünnep lenne. De ehhez ki kell találnunk valamit. Ehhez el kell utaznunk messzire. Legalább a Távol-Keletre. Azt majd észreveszik. Akkor majd odafigyelnek. De valóban odafigyelnek? Tényleg, hova figyelnek az emberek?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1066