KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Halálrutin

Szarajevó, az erdő

Fekete Ibolya

Szarajevó Filmhetet rendezett a Magyar Narancs és a Hunnia Filmstúdió. A programban a boszniai harcokról tudósító dokumentumfilmek, eseményanyagok és „békebeli” játékfilmek szerepeltek. A filmhét vendége volt a SaGA, a szarajevói filmesek egy csoportja, amely évek óta forgatja háborús krónikáit. Felvételeiket SA-LIFE címen több nemzetközi filmfesztiválon mutatták be.

Jól emlékszünk a 451° Fahrenheit erdejére, ahol a megmaradt kevesek maguk elé mormolva sétálnak fel és alá – őrzik a világirodalmat. Háromszázötvenezer ember él Szarajevóban, két éve ostrom alatt - őrzik az európai alapeszmét, miszerint a kultúra érték, az emberek sokfélesége szép, gyilkolni bűn, a gyermek sért hetetlen, a szolidaritás nélkülözhetetlen, és a humor fontos. Itt senki nem normális, állítja egy falfelirat Szarajevóban. És több mint tizenöt órányi dokumentumfilmet végignézve valóban felmerül a kérdés: normális-e még bárhol bárki egyáltalán. Mert valahogyan minden, amit ezekből a filmekből Szarajevóról megtudunk, azt sugallja: már csak ők háromszázötvenezren normálisak, akik berendezkedtek egy tébolyodott, felfog hatatlan helyzetre, és megpróbálnak élni benne a régi értékek szerint. Élnek, helyesebben naponta túlélnek egy szétlőtt városban, ahol nincs víz, villany, élelem, ahol az utcán csak futva lehet közlekedni, mert lőnek mindenkire, aki megy, ahol mindenkinek van már halott] a, s ha előbb nem, a temetésen még biztosan le lőnek néhány hozzátartozót; napilapot szerkesztenek télikabátban egy pincében; erős tűz esetén elüldögélnek a kapualjban, esetleg pingpongoznak, míg tovább lehet menni; keveset sírnak, és még énekelnek is, ha adódik alkalom. Szelíd és kifinomult város volt, mondják, akik „azelőtt” jártak ott. Egy dolog bizonyos: Szarajevóból nézve a világ nem normális.

 

 

Szarajevó, a science fiction

 

Tizenöt órányi anyagban rengeteg az emlékezetes kép, még akkor is, ha gyakran egymásba játszanak, visszatérnek. Van egy rétege a képeknek, nem a legborzalmasabb, mégis a legijesztőbb: a romok között kóborló emberek, a kutyák a nyílt tűz mellett, a főzés a lépcsőfordulóban, az arcok a pincében, gyertyafénynél, a néptelen utcákon olykor váratlanul és teljesen értelmetlenül elrobogó magányos ENSZ-tank, a kerülőút a lakásig, világvégi betonfolyosókon át. Háborús képek, de semmi közük az előző háborúk képeihez. Ezek a következő, a Harmadik Nagy Háború oly sok játékfilmben vizionált képei. Talán attól, hogy a modern, ipari világ épületeit és tárgyait látjuk romokban. Talán a megcsonkult holttestek látványa teszi. Szarajevó a rövidesen beköszöntő európai háború próbajátéka, mondták a szarajevói filmesek Budapesten, és nagyon konkrét veszélyt értettek rajta. Igazuk van-e vagy sem, eszkalálódik-e vagy sem – ez a háború akkor is a Nagy Harmadik, mert civilizációnkat kérdőjelezi meg. Úgy, ahogyan azt valamirevaló science fictionben ábrázolni szokták: vad, barbár hordák pusztítják el ezt a kultúrát, mert velük szemben nincsenek érvek, mert a civilizációs gát átszakadt, és valami atavisztikus szörnyűség előjött az emberi természet mélyéről – egyszóval végünk van.

 

 

Szarajevó, a rémálom

 

De hát hülyeség a kultúra pusztulásán siránkozni, mikor elsősorban is emberek pusztulnak el Szarajevóban: háromszázötvenezer védtelen embert gyilkolnak módszeresen két éve, jól védett, kényelmes állásokból, a környező hegyekből, ahonnan belátható minden utca és útkereszteződés – lábuk előtt a város, pucéran. Nincs eltévedt golyó: a civilekre céloznak, a járókelőkre, a hógolyózó gyerekekre, szülészeti osztályokra, sebesültszállító kocsikra. Úgy hívják: szarajevói rulett – egy-egy autó őrült sebességgel rohan a kiürült utcákon, körülötte csapkodnak a lövedékek, néha sikerül elkerülni őket, néha nem. Lövik a kenyérért és vízért sorbanállókat, vér és vér, leszakadt végtagok, vonagló emberek. Kisgyerekek holttestei. Amputálnak és temetnek éjjel-nappal. Ezek a mészárlás képei. Lehet nézni, de nem fogható fel. Mert ez nem lehet igaz. Az ember azt gondolná, előbb-utóbb majd telítődik az iszonyattal, de nem.

Van egy képsor a vízért sorbanállók hátramaradt holttesteiről. Fizikai értelemben talán a legrettenetesebb – egy férfi és egy nő, mindkettejüknek hiányzik a fél koponyája. Az ember ezt már nem gondolja végig. Hárítja, és van is mivel: hány agybeteg horrorfilmet néztünk végig a szkájokon és szupereken – egy ember félig leszakított feje végeredményben pont úgy néz ki, mint Schwarzeneggeré a Terminátorban. Kultúránk szemete felkészít minket a jövendő borzalomra.

 

 

A filmesek

 

Szarajevóban az élet ma olyan, hogy nincs az a kutyafuttában érkezett tudósító, aki ne tudna valami szenzációs anyagot forgatni. A legdrámaibbat – világos dolog – a helybeliek készítik, a szarajevói filmesek, a SaGA (Sarajevo Group of Authors). Profik, főiskolások, amatőrök, akik bentmaradtak a városban, és két éve folyamatosan rögzítik az eseményeket. A csoport vezetője, Ademir Kenovic, számos játékfilm után – csakúgy, mint a többiek – azért csinálj a ezt, mert ez adatott. A SaGA filmjei többnyire rövidek, és mindenféle műfajúak. SA LIFE (Szarajevói életképek) címen, változó összeállításban, egy-másfél órás adagokban vetítik őket. Van köztük utcán rögzített eseményanyag, dokumentumfilm, lírai etűd, videóklip (a város végsőkig kitartó rockzenészeinek munkái). Vannak köztük páratlan filmek, meg gyengébbek is – az egész úgy, ahogy van, megrendítő. Mert olyan dolgokat mutat be, amiket sosem képzeltünk, és mert megpróbálja mítosszá emelni azt, amit elképzelni sem tudunk. Ezek a filmek nem úgy készülnek, hogy a filmesek odarohannak, ahol történik valami – járják a várost, és mindig történik valami. Mennek az autóval, egyszer csak lőnek rájuk. Megállnak, körülnéznek. A lövöldözés folytatódik. Jön egy teherautó, azt eltalálják. A ponyva alól előmászik egy sebesült férfi. Néhányan futkosnak az útkereszteződésben, segítenek, akin lehet (minden felvétel arról tanúskodik, hogy az emberek a legnagyobb lövöldözés idején is segítik egymást, soha, egyetlen snitten sem látni fejvesztett menekülést). A kamera áll az egyik sarkon, pásztázik, keresi a helyet, ahol át lehet jutni. Vagy eltalálják, vagy nem.

 

 

A látogatók

 

Rengetegen forgattak már Boszniában, mióta tart a háború. Angolok, franciák, osztrákok, ki-ki a maga módján próbált szót emelni a városért, a háború ellen. Szép és derék filmek születtek a látogatásokból, de a titokhoz, úgy látszik, csak a helybeliek férnek hozzá. A titkos tudásban, amivel a szarajevóiak, túl a félelmen, a kétségbeesésen és az iszonyaton, „normalizálják” az életüket ostrom idején.

A francia filozófus, Bernard-Henri Lévy Szarajevó haldoklásának egy napja című, egyórás filmjében igyekszik elmagyarázni a világnak, hogy mi a helyzet. Mindnyájunkért szól a harang, mondja Lévy angol hangja kínos pátosszal. Nem ő tehet róla, ha a nyugati emberrel úgy lehet valamit megértetni, ha elszántan bizonygatja, hogy ez itt, kérem, Európa, hogy itt az emberek világnyelveket beszélnek, 3,5 milliós könyvtáruk volt, amíg le nem égett, kapásból hivatkoznak Jean Baudrillard-ra, miközben fejük fölött kopognak a fegyverek. A film végén egy nagyfölű kisfiú hallgatja a pincében az Adagiót, egy magányos, frakkgalléros csellista előadásában. Szemérmetlen hatásvadászat, szentimentalizmus – mindegy, hadd szóljon, ha egyszer ezt értik meg. Csak fogják már fül végre!

Különben nem igaz, hogy nem lehet megérteni – csak oda kell figyelni. Egy háború gyökerei címmel példás dokumentumfilmet készített Christophe Talczewski Franciaországban. A film a század elejétől követi nyomon a mostani háború tényezőinek akkumulálódását. Pontosan sorakoztat] a fel az indulatok és a hozzájuk tartozó szlogenek megszületésének, az érvrendszerek megfogalmazódásának, és a tömegek hergelődésének világosan kitapintható pillanatait.

Szép filmeket készítettek a hazalátogatók is. Csöndes, elkeseredett utazások ezek a városban. Radovan Tadic Angliából tér vissza hosszú évek után. Élők és holtak Szarajevóban című művében egy kisfiúval elindul vízért. A hosszú gyaloglás során át kell menni egy hídon, amit állandóan lőnek. A fiú fél, Tadic még jobban. Latolgatja, hogy majd az innenső oldalról fotózza a fiút, aztán erőt vesz magán, utána megy. Találnak egy kutat. És akkor vissza kell menni a hídon. Csak amikor másodszor is átértek, mondja el a fiú, hogy a bátyját ezen a hídon lőtték le. Nem sír, nincsen nagyjelenet. Csak a rettenetes, apátiával határos szomorúság egy tizenhárom éves gyerek arcán. Bill Tribe, a Szarajevói napló (rendező: Dom Rotheroe) főszereplője angol, de huszonhat évig élt a városban, aztán menekültként visszatért Angliába. Amikor újra eljön Szarajevóba, rossz lelkiismerettel, mert elhagyta a bajban, ugyanaz a tehetetlen szomorúság látszik az arcán. Végigjár minden ismerőst, minden helyszínt, a felháborodása is csöndes – ő érti, hogy mi történik. Mert miről is beszélünk voltaképpen, mi, akik tudjuk, mi az, hogy szerb, horvát, muzulmán, csetnik és usztasa? A szarajevói filmesek szerint hülyeségeket beszélünk. Mert csak fasiszta van és nem fasiszta. A többi porhintés. Ők csak tudják, hiszen ők szerbek, muzulmánok, félhorvátok és negyedzsidók, és egy városban, amelyik abba pusztul bele, hogy nem hagyja magát etnikumokra bontani, sem városrészileg, sem házak szerint, sem családilag, sem egyszemélyben. Mert szétválaszthatatlanul össze vannak keveredve, és mert ez tetszik nekik.

 

 

A másik oldal

 

Miféle emberek képesek mindezt a szörnyűséget megtenni – merül fel a kérdés szinte valamennyi filmben. Paul Pawlikowski, lengyel származású angol dokumentumfilmes (Moszkva-Petuski című remek filmjét a Magyar Televízió is vetítette) Szerb eposz címmel Karadzicról és táboráról készített filmet. Ő maga antropológiainak nevezi a megközelítetést, amivel igyekszik megérteni: mit gondolnak a szerbek a fejükkel? Mégis, hogyan gondolja Karadzic, akit csak fasisztának, háborús bűnösnek, vérengző őrültnek nevez a világ, és azt képzeli, hogy ezzel mintegy le is írta a jelenséget. De valami mégsem stimmel, hiszen tárgyalnak vele – és egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele. (Nem mintha ettől még nem lenne vérengző, háborús bűnös stb.) Pawlikowski kíváncsi. Elindul Karadzic nyomába, a főhadiszállásra, az édesanyjához, a genfi tárgyalásra, és beszélteti. Hadd mondja el. És Karadzic beszél. Valamint pengeti a guzliját. Mert mellesleg költő is. Felejthetetlen pillanat. Pawlikowski szemügyre veszi az ezeréves szerbséget úgy, ahogyan az önmagát megfogalmazza. Dalolják a dalokat, lengetik a zászlót, keresztelkednek a patakban, táncolják a kólót – vállalják az identitásukat. Kell-e kérdezni: hány ilyet látunk szerte Kelet-Európában? Hány nacionalizmus épül az érthető identitáskeresésen? Csakhogy ez a film azt is tudja: milyen könnyen zár rövidre a nacionalista fundamentalizmus és a véres agresszió, a színpompás hagyomány és a klinikai őrület.

A filmhét talán legnehezebben megemészthető anyaga egy harmincperces interjú a SA-LIFE-ban. Borislav Herak, a Jugoszláv Néphadsereg 23 éves, elfogott katonája, egy boszniai börtönben elmondja az újságíróknak mindazt, amit tett. Hogy disznókon tanulta meg a torok elmetszésének legjobb módját, hogy később hogyan gyakorolta azt embereken, hogy hogyan szokták volt megerőszakolni, majd legyilkolni a nőket, és így tovább, s hogy mindezt azért tette, mert mondták neki, hogy lehet, meg azért is, mert neki soha nem volt márkája vagy aranygyűrűje, az áldozatoknak meg igen, és így most már neki is lett. Akart egy kis tőkét a háború utánra. Ő mondja, és mi nézzük. A rezzenetlen arcát, amiről az ember nem tudja levenni a szemét, a homlokát, ami mögött nem formálódnak gondolattá a mondatok, amiket kimond. Fiatal harcos a hegyekből. Ez a háború a város gondolata, a városi életforma ellen folyik, mondta Haris Pasovic a színházi rendező. És amikor már úgy érezzük, tudjuk kikkel van dolgunk a túloldalon, akkor Bill Tribe, az angol, még hozzátesz egy rövid felsorolást: egy összehasonlító irodalomtörténész, egy filozófus, egy nyelvész, valamikori egyetemi kollégái. Itt megint egyszer vége egy gondolatsornak. Helyesebben itt is elakad egy.

 

 

Szarajevónak nincs legendája

 

Hol vannak a nemzetközi brigádok, hiszen annak idején Madridban... – kérdezte Ademir Kenovic. Miért nem mondja senki, hogy hé fiúk, derék gyerekek vagytok, kérdezte Haris Pasovic. És tényleg érthetetlen. Úgy értem, józan ésszel. Amúgy, a világ realitásait figyelembe véve világos: nem akarják tudni, nem akarnak rágondolni vagy ami még rosszabb, nem biztos, hogy maradtak még agysejtek, idegvégződések, amelyek felfoghatnák és érzékelhetnék.

A szarajevói filmesek nem hittek a szemüknek, amikor kiléptek Szarajevóból, legtöbbjük 22 hónap után először. Nem tudták, nem képzelték, hogy a világ nem tud, és nem is nagyon akar tudni róluk.

 

 

A híradónak vége

 

Úgy értem, műfajilag. Szoktuk mondani, és láthatjuk is a szkájokon és szupereken, hogy kultúránk menthetetlenül áldozatul esett a televíziónak. Nem is csak a „kultúrmocsok” miatt – amiatt, hogy a média talán visszafordíthatatlanul kisimította az agytekervényeket Nézzük a borzalom képeit a híradóban, napi 30 másodpercben. Nem attól szokik hozzá az ember, hogy sokszor látja – attól, hogy ebben a tálalásban jelentésüket vesztik ezek a képek. Hogy bizonyos idő- és összetettségi minimum alatt az információ már nem információ.

Évek óta követjük a nagy nyugati hírcsatornák tudósításait térségünk különböző, gyorsan váltakozó válságpontjairól: egyik háború úgy fest, mint a másik, egyik halott, mint a másik, Moszkva olyan, mint Szarajevó, Szarajevó, mint Tbiliszi, és csak Szomáliát sikerül rögtön felismerni, mert ott feketék az emberek. A hírek egy dolgot közölnek a világgal: valahol valakik ölik egymást. Néhány kép bejárta a világot a Vaso Miskin utcai vérengzésről a kenyérért sorbanálló emberek között. Mindenki látta és mindenki azt mondta: rémes. Most végignézhettük azt a tíz perces felvételt, amelyből kiemelték ezeket a képeket. Nos, a tíz percből mindent meg lehet tudni ennek a háborúnak a természetéről: hogy mi is történt, hogy kik az áldozatok, hogy micsoda halálfélelmen túli rutinnal gondoskodnak az élők a sebesültekről, hogy hogyan érkeznek az autók egymás után – mentők és civilek – elszállítani őket, hogy hogyan süt át az ide-oda rángó képeken az operatőr kétségbeesése, és az, hogy képtelen elereszteni a gombot. S hogy végül hogyan ürül ki az utca, miután minden sebesültet elvittek. Nem maradnak izgatott, zokogó vagy megdöbbent emberek. Ennyi. Halálrutin, írta egész más dologról Szerb Antal – nincs rá jobb szó.

Egyszóval: annak, amit a világ tévénézői híradóként ismernek, semmi értelme. Része a show-nak, szolgáltatja a napi sokkos izgalmat, amit ajánlatos rögtön el is felejteni, hogy szabadon maradjon a hely az agyban a másnap esti adag számára.

De indokoltnak látszik felhívni a figyelmet arra, hogy a képben, ha engedik nézni, információ van, és ma megint az egyedüli forrás arra, hogy megtudjuk, mi történik, mert ismétlem: ez a háború ismeretlen.

A szarajevói filmesek lázas erőfeszítéssel igyekeznek fellármázni a világot. Sajátos televíziós műsort is csinálnak Egy ostromlott utca krónikája címmel a Point du Jourral, egy francia céggel koprodukcióban. Napi két perc „szappanopera”, főműsoridőben néhány nagy csatornán, mint a BBC vagy az ARTE, egy szarajevói utca életéből. Szatelliten kijuttatott tudósítások. Az ötlet remek, a vállalkozás becsületes. De sírnivaló az igyekezet, ahogyan próbálják felébreszteni a Nyugat rokonszenvét: kis történetek roppant civilizált, jó arcú szarajevói emberek hétköznapjaiból, gondos beállítások, visszafogott tragikum, kevés könny, és lehetőleg semmi vér – szégyen a nyugati nézőre, hogy egy haldokló városnak így keli megfésülnie magát, hogy eljuttathassa az üzenetet Európa eltompult lelkéhez és agyához.

Egyszer egy amerikai orvost láttam beszélni a CNN-en. Egy horvátországi kórházból tért vissza, ahová néhány hétre segíteni ment. Megrendülten mesélte az amerikai nézőknek, hogy a horvát kollégák nagyszerűek, fehér, keresztény, jól képzett orvosok, would you believe it?, mint önök vagy én. Miről is beszélünk voltaképpen?

 

 

Az áldozat gőgje

 

A szarajevóiak nem kedvelik Európát, nem kedvelik a világot. Hovatovább ijesztgetnek minket. Szarajevó paradigma, mondta Ademir Kenovic. Azt nem mondta ki sem ő, sem a többiek, hogy csak kétféle ember van: aki ott van/ volt/lesz Szarajevóban, és aki nem. És az utóbbi ne dumáljon. A SA-LIFE-ban van egy rövidfilm, Üzenet barátaimnak. Egy férfi végigballag a (kiégett) városon, beül a (rommá lőtt) Holiday Inn (szétpusztult) bárjába, komótosan sodor egy cigarettát, és, – lába az asztalon –, zavartalanul elszívja. Rajta kívül sehol egy lélek, szó el nem hangzik. A végén a felirat: az önök Zlatko Lavanica. Ennyi az üzenet a világnak, amely nagylelkűen tejport küld, amelyik attól hatódik meg, hogy egy szarajevói család ostrom idején is szeretettel gondoskodik a kutyáiról, a világnak, amelyik, tisztesség ne essék szólván, tehet egy szívességet Zlatko Lavanicnak.

 

 

A FILMHÉT SZERVEZŐINEK CÉLJA TECHNIKAI ESZKÖZÖKKEL SEGÍTENI A SAGA-T, A RENDEZVÉNYT EBBEN AZ ÉRTELEMBEN IS TÁMOGATTA A SOROS ALAPÍTVÁNY, A PRO HELVETIA KELET-NYUGATI KULTURÁLIS KAPCSOLATOK, A MAGYAR FILMUNIÓ, A NÉPSZABADSÁG ÉS A MAGYAR HÍRLAP. TOVÁBBI HOZZÁJÁRULASOKAT A HUNNIA FILMSTÚDIÓ CÍMÉRE (1145 Bp., RÓNA U. 174.) VAGY AZ MHB RT. 215-68954 SZÁMLASZÁMRA KÖSZÖNETTEL ELFOGADNAK.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 08-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1061