KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Moszkvai mozikban

Orosz ragtime

Trosin Alekszandr

Mint csodaforráshoz folyamodnak a melodráma gyógyító erejéhez a kezdő rendezők és az idősebbek is, akik még nemrégiben a borúlátás és a gyilkos szatíra stációit járták. A hatvanas évek iránti nosztalgia divatos és sikeres. A mozijegy akkoriban három kopejka volt.

A filmek, amelyekről szó lesz, természetesen még a tavaly őszi események előtt készültek, de csak utánuk, most jutottak el a nyilvános bemutatóig. Ám a művészet titkos törvényei szerint megjósolták jelenünket, lelki-szellemi állapotunkat. Tanácstalanságunkat, kiábrándultságunkat és egyre gyötrőbb vágyakozásunkat valamiféle más, boldog világ iránt (létezik-e ilyen egyáltalán?!), bárhol legyen is az – egy másik országban vagy egy másik, általunk rég megtagadott korszakban. Megmutatták egy őrült álmait, ha kölcsön vehetem Vaszilij Picsul, legutóbbi filmjének címét.

Az „álmokról” majd később, nézzük előbb a „csalódásokat”, melyek özönvízként árasztják el az orosz filmeket. Ráadásul ezek már nem a szovjet történelmet megélt nemzedékek csalódásai, a posztszovjet jelen kiábrándultsága elől menekül kétségbeesetten, ki merre lát. Az öngyilkosságba például, mint a Makarov című film hőse...

Ha van egyáltalán orosz film, amely minden iránt közömbös korunkban képes valamiféle visszhangot kiváltani, az természetesen a Makarov, a tehetséges Vlagyimir Hotyinyenko új munkája (korábbi filmjei a Tükör a hősnek, A raj, a Hazafias komédia stb.). Makarovnak hívják a film hősét, de a név egyben híres pisztolymárka is, és Makarov váratlanul egy Makarov birtokába jut. A film szigorúan megszerkesztett példabeszéd egy vidéki költőről, Alekszandr Szergejevics... Makarovról (a Puskinra utalás következetesen végigvitt rafinált játék, sok minden épül rá), aki képtelen beilleszkedni a mai élet rideg, erőszakkal túltelített reáliái közé. Feleségét, lelkes, naiv férje tehetsége előtt áhítattal leboruló élete párját természetesen ugyanúgy Natalja Nyikolajevnának hívják, mint Puskin hitvesét. Férjéhez hasonlóan ő is képtelen alkalmazkodni ahhoz a valósághoz, amelyet az erkölcstelen újgazdagok és az az álművészeti avantgárd ural, s amelyet itt az önmagát ügyesen reklámozó „posztmodern” Ivanov-Rabinovics képvisel. A félénk Makarov élete gyökeresen megváltozik, amikor szert tesz egy Makarov-pisztolyra.

Csakhogy... A művész és az erőszak összeférhetetlen fogalmak. Az értelmiségi kísérlet, hogy beépüljön az erőszaknak abba a világába, amelyben már mindannyian benne élünk – kudarcra ítéltetett. Nagyon is mai a paradoxon: a fegyver nem a valóságos, hanem a vélt ellenfelek, a barátok ellen fordul. A fegyver, amellyel a rosszat vették célba, végül is azt találja el, aki kezében tartja. A szerencsétlen költőre lényegében azonnal, abban a pillanatban kimondatott az ítélet, amikor birtokába vette a fegyvert.

A lélektani hitelesség és a fantasztikus groteszk, a kézzelfogható realitás és az ironikus humor, a naiv romantika és a jelenről gondolkodó ember keserűsége a filmvásznon szikár és fájdalmas művé ötvöződik. Azt sugallja: mai életünk e hazában – abszurd. Nem is élet ez, inkább paródia. -A filmhőse nem költő, inkább egy költő paródiája, felesége a feleség (többek közt a költőfeleség) paródiája... Még a börtönlátogatásra kiszálló minisztert is úgy hívják: Saljapin. A Makarov egész szerkezete mulatságos közjátékokkal váltakozó, szembeötlő, hangsúlyos jelképek sorozatából épül fel. A költő kinéz az ablakon, a falon fénykép, rajta Paszternak, aki ugyanolyan pózban éppen kinéz az ablakon...

Ugyanúgy szorítja halántékához a vadászfegyver csövét egy másik költő egy másik tavalyi filmben, Igor Meszhijev Sötét víz fölött című alkotásában. Ez is sok vitát váltott ki, mert könyörtelen pillantással méri fel „boldog” hatvanas éveinket. (A film címe egyébként kezdetben a kihívóan polemizáló Júniusi eső volt – nyílt utalásként Marlen Hucijev filmjeire, az Iljics negyedére és a Júliusi esőre. Ám a Mester, a hatvanas évek dicső képviselője megsértődött és tiltakozott.)

Itt is, ott is, a hatvanas években is (Meszhijevnél) a kilencvenesekben is (Hotyinyenkónál) megfutamodik a hős, mivel képtelen arra is, hogy beilleszkedjék a körülötte folyó életbe, arra is, hogy megváltoztassa azt, de arra is, hogy másmilyen – akár illuzórikus – kiutat találjon belőle, ne ilyen értelmetlent, tragikusat. Ám még érdekesebb, hogy mai filmeseink egyidejűleg figyelnek ezekre is, azokra is: a szuperérzékeny, gyermekien sebezhető költőkre (akiket a „levegő hiánya” öl meg, ahogyan Ahmatova mondta annak idején Puskinról) és a „kicsikre”, az – úgymond – hétköznapi emberekre, akik, bármilyen csapás érje is őket, megőrzik életösztönüket, újból találnak magukban erőt az élethez. Minél fájdalmasabb, minél gyötrelmesebb a csalódás, annál elszántabban keresik ezt az erőt. Alighanem ettől olyan karcosak a soha be nem teljesedő happy endek, amelyekre filmjeinkben ismét igény mutatkozik.

Az orosz tudat története három állapotból épült: a lelkesedés – kiábrándulás közöny (a hármas felosztás Belinszkijtől, a múlt századi orosz kritikustól származik). Ma nem egyszerűen ugyanazon könyörtelen logika szerint váltakoznak, hanem egyik türelmetlenül szorítja ki a másikat, egyik a másikra rétegződik. Talán ez mai filmrepertoárunk legjellemzőbb vonása: „halálos kiábrándulás” filmjei mellett (mint a Makarov) és a „hideg egykedvűség” filmjei mellett (mint Szokurov utóbbi művei vagy Bogozsin Idiótával élni-je, Ivanov Nikotinja, ugyanannak a pétervári iskolának a termése) megjelennek a nem egyszerűen csak szentimentális-nosztalgikus filmek, hanem olyanok, amelyek már-már patetikusan, romantikus kihívással vezetik vissza a nézőt, a régi, konzervatív értékekhez, amelyek hosszú ideig tartották fenn szellemi-pszichológiai létünket a szovjet-orosz szociumban. Otthon, család, haza, szeretet... Hazafias komédia – ez már nem is filmcím (bár Vlagyimir Hotyinyenko ezt a nevet adta előző vének), ez mar szinte kihívás: mai körülményeinknek, illúzióinknak, kísértéseinknek vagy amit akartok. Az Orosz ragtime sem csupán egy új film címe, hanem – ha úgy tetszik új, keserűséggel fűszerezett „lelkesedés” (avagy annak pótléka). Pátosz ez, stílus és hangvétel, a legkitapinthatóbb és legszimptomatikusabb mai filmművészetünkben.

Szergej Urszuljak rendező Orosz ragtime-ja a Sötét víz fölött mellett újabb kísérlet arra, hogy napjainkban rajzolja tovább azt a szaggatott vonalat, amelyet még Hucijev kezdett el az Iljics negyedében és Mihail Kalik a Viszontlátásra, fiúkban. Lényegében itt is ugyanaz a feladat, ugyanaz a drámai szerkezet – a kor ábrázolása egy férfibarátságról szóló történet elbeszélésével. Az Orosz ragtime utazás a hetvenes évek Moszkvájába. A vásznat belengi a nosztalgia finom füstje – hiszen a múltba merült gyönyörű ifjúságról van szó. Az ember mégis kesernyés ízt érez – annak a kornak az utóízét, amelyben ezt a gyönyörű ifjúságot töltöttük. Az Orosz ragtime hangulatfilm, zenefilm, fénylő és szívbemarkoló. Olyan, mint a dal, amelyet a filmben a melankolikus Dassin énekel.

Hárman vannak. Három barát. És nem számít, hogy egyikük Amerikába készül, a másik kettő segíti. Menyasszonyt keresnek neki: hol egy francia tájképfestőnőt, hol egy salvadori partizán lányát, hol egy lengyel balerinát akarnak hozzáadni. Megmentik egy sötét hazafi maffiózótól, akinél a tapasztalatlan hős komoly summával eladósodott. Csak az fontos, hogy együtt vannak. Összevesznek, kibékülnek, hülyéskednek a júniusi esőben Dassint hallgatva. Gyerekjátékokat és felnőttjátékokat játszanak. Csak az fontos, hogy november 7-én nekik „nyugisabb lesz a tetőn”. A nedves vörös zászlóba burkolózva isznak: „Zójára, a Komszomol-szervezőre, Leninre, Sztálinra, Brezsnyevre, a bor- és vodkatermelésre, hurrá!” Ám a játékért fizetni kell. A fiúkat lefülelik azon a végzetes háztetőn. Misa a rendőrségre kerül, ahol leverik a veséjét. Majd átveszik a Lubjankára, a KGB-hez. Aláírja a beismerő vallomást: barátaival azért tépték le a zászlót, hogy felhívják a világ közvéleményének figyelmét néhány ellenzéki sorsára. A nyomozó „csekista szavát” adja, hogy a fiúknak nem esik bántódásuk, s hogy Misát már másnap útnak indítják Amerikába. És egy csekista állja a szavát.

Mint a mottóból kiderül, a film alkotóiban mégis nosztalgikus érzéseket ébreszt a kor, akár az amerikaiakban a századelő a maga ragtime-jávai, amikor „nem volt erőszak, AIDS, infláció”. Mindez a mi hetvenes éveinkben sem volt még. Volt a KGB mindig éber tekintete, de AIDS nem volt. És ami a legfontosabb, még mindannyian együtt voltunk.

Akik a hatvanas években menekültek valami elől, felkerekedtek „a köd nyomában”, a hetvenes években emigráltak, a nyolcvanas években leitták magukat és kiugrottak az ablakon, napjainkban Heidegger írásait sokszorosítják xeroxon és hallgatnak a sarokban. Melyik rosszabb? A film alkotói egyértelmű választ adnak a kérdésre. A mű végén a hős Moszkvába repül, hogy találkozzon barátaival, és hozzájuk írt levele szövegét mormolja: „Drága fiúk! Nincs jogom így szólítani benneteket... Akkor elárultalak, feladtalak titeket, féltem. Számomra nincs bocsánat. Tizenöt éve élek ezzel a bűnnel... de szeretlek benneteket, repülök hozzátok:’ Seremetyevóról telefonál, és megbeszéli a randevút a régi bárban, a Nogin téren. Barátai érnek oda előbb, alig ismernek egymásra. „Miféle árulás? Senki sem árult el senkit. Azok olyan idők voltak.”

Divatba jöttek a „boldog” hetvenes évek, amelyeket „kicsi, de büszke emberek” népesítettek be, és ez a divat elég váratlanul árasztotta el az orosz filmgyártást, és mint látjuk, „hullámmá” dagadt. A lelki stabilitás és a programszerűen vállalt anyagi érdektelenség mintegy önmagától vált e világ benépesítőinek kódexévé. Két út volt előttük (a jegy 3-5 kopejkába került) – a siralmas peresztrojka felé, ahol az várt rájuk, hogy még kisebbek és még büszkébbek legyenek (ha igazak), vagy Amerikába, ahol nyilván naggyá és szánalmassá kell válniuk, vagyis itteni állapotuk valóságos antipólusává.

Filmgyártásunk ezen hullámának tipikus példája a Te vagy az egyetlenem. Dmitrij Asztrahan filmjének műfaja melodramatikus mese, pontosabban dalocska. Nem véletlen, hogy címéül is a hatvanas-hetvenes évek gitáros költőjének, Jurij Vízbornak egyik dalából vett sor szolgál.

Miben hisz a film negyven-egynéhány éves mérnök hőse? Abban, hogy ő, aki feleségével és már csaknem felnőtt lányával egyszobás lakásban él, akit főnökei semmibe vesznek, aki nyomorúságos fizetést kap, akit elcsigáznak a nekünk kijutott életkörülmények, egyszer csak – talán varázslatnak, talán saját elhatározásának köszönhetően – egyetlen óra alatt változtathat az életén. Megjegyzem: a történetet jelenleg két moszkvai színház is játssza más-más címmel. Az egyik előadás címe Színes álmok a fekete-fehérről, a másiké Megnézzük a Csapajevet. A színdarab hőse sikerélményre vágyva moziba jár, ahol délelőttönként néha még vetítik a Csapajevet. És visszafojtott lélegzettel várja azt a jelenetet, amikor a legnehezebb pillanatban tüzes paripáján megjelenik a merész lovas. A film hőse nem jár moziba, de a bűvös „filmszerűség” jelen van. „Akár a filmekben”, beállít a hőshöz egyenesen Amerikából egy asszony, aki valamikor nagyon régen, még szovjet lányként beleszeretett hősünkbe, a fiatal, szép diákba és bokszolóba. És bár bátyjával Amerikában él, érett üzletasszonnyá lett, férjnél is volt, azt a szerelmet nem tudta elfelejteni. Ősi orosz meggondolatlansággal és az Amerikában elsajátított pragmatizmussal felkínálja mindazt, amit csak nyomorult értelmiségiek szíve kívánhat. Hősünk már-már kinyújt] a kezét a váratlanul kínálkozó szerencse után,... de mégsem, nem képes rá. Nem tudja leküzdeni önmagában mindazt, amit az általa itt megélt, nem túl sikeres, átkozott élet – de mégis az ő élete alakított ki benne.

Nagyszerű a zárójelenet, amikor hajnali órán, halk hóesésben a hős ablaka alatt alkoholista apjának vezényletével hajléktalanokból verbuválódott zenekar gyűlik össze, hogy a hős születésnapjának tiszteletére teljes erőből rázendítsen az ünnepelt kedvenc dalára: „Te vagy az egyetlenem”. És az összhangot nélkülöző, de nagy érzéssel előadott zene hangjaira meg a potya italra öszecsődülnek a környék iszákosai, fehér kötényben táncra perdül a pecsenyesütő, a lábatlan nyomorék színes léggömböket ereget, hősünk pedig, az elvetélt amerikai, aki feleségével és lányával mindezt az ablakból nézi, feloldódik a fájdalomban, a szenvedésben.

Dmitrij Asztrahan a forrásokat és gyökereinket a hatvanas években, a kor együgyű dalocskájában keresi, csakúgy, mint Georgij Danyelija, aki Alekszandr Vologyin drámájának és saját, szintén „hatvanas évekbeli” filmjének, a Moszkvai sétának bűvös poézisét emelte át zűrzavaros, nehéz napjainkba Nasztya című filmjében. A hazai melodrámára mostanában alighanem nagy szükség van. Felismerve a kor eme igényét, mint a csodaforráshoz, folyamodnak a melodráma gyógyító erejéhez a kezdő rendezők és az idősebbek is, akik még nemrégiben a borúlátás és a gyilkos szatíra stációit járták.

Ismét címek: Ablak Párizsra (Jurij Mamin új vígjátéka), Párizst látni és meghalni (Anatolij Proskin melodramatikusan hisztériás filmje)... Mai mozidarabjaink hősei a kiábrándító valóság elől oda menekülnek, ahol az Eiffel-torony, a Brooklyn-híd és Fellini van. És a filmek alkotói megadják hőseiknek azt az esélyt, hogy kielégíthessék az ősi orosz nosztalgiát, amely egy „másik” tér, egy „másik” világ felé vonzza őket. Lám, Georgij Sengelaja is, aki nemrég készítette el sikeres filmjét, a Pénzváltókat, amely a filmvígjátékok svájci fesztiválján elnyerte az Arany Chaplin-sétapálcát, új filmjében, A nyughatatlan lövészben hóbortos történetet mesél el, amely éppenséggel a nevezetes orosz egzisztenciális bánaton és annak következményén, a nyughatatlanságon alapul. A film hőse elmenekül nem is annyira a kilencvenes évekből, mint inkább vissza a hatvanasokba, amelyeket a jelek szerint sajátjának érez.

A fantasztikus történet cselekménye két tér- és időbeli síkban játszódik: a mai orosz és francia fővárosban, illetve az 1966-os Moszkvában. Az emigrált alkoholista újságírónak otthon meghal a nagyapja, örökül hagyva egy bőrönd régi, reformelőtti pénzt és az általa feltalált „időfolyosó” kulcsát. Akár a Pénzváltókban, az egyik főszereplő ebben a filmben is a pénz (a kor szellemének hatása!). A hős visszakerül a „boldog” hatvanas évek olcsó „bőségének” világába, kopejkákért aranyat vásárol, amit a jelenbe visszatérve dollárért ad el. Ugyanott, a múltban egy ékszerüzletben megtalálja a boldogságot is egy ártatlan, romantikus leány képében. A hős után hajtóvadászat folyik: a kilencvenes években a maffia, a hatvanasokban a rendőrség próbál nyomára bukkanni. Szerelmi történet a múltbéli lánnyal, és a várható, meséhez illő befejezés...

Mi lehet jobb, mint a nosztalgiázó oroszországi humanisták körében az elavult romantikus eszmények emberének hírébe kerülni? Nem vagyok meggyőződve arról, hogy maga Georgij Sengelája teljesen komolyan osztaná ezeket a nézeteket. Az új mű mégis sikerre van ítélve. Közös lelki-szellemi állapotunk teszi elkerülhetetlenné.

Az évad nagy moszkvai sikere az olasz-orosz kooprodukcióban készült Casanova köpenye. Rendezője filmesként debütánsnak tekinthető, bár a mozikedvelők jól ismerik a nevét. Alekszandr Galin sikeres drámaíró, darabjait rendszeresen műsoron tartják színházaink. A moszkvai Komszomol Színház például már második évadja játssza telt házakkal Sorry című darabját Gleb Panfilov rendezésében – megint csak ugyanarról az orosz gyötrődésről és vágyakozásról a „másik” világ iránt, ugyanarról az orosz emigrációról. Ám az előadás sikerének forrása valószínűleg mégsem a téma, sokkal inkább Inna Csurikova, aki, mint mindig, remekel. A Casanova köpenye főszerepét is Inna Csurikova alakítja, egy sokat szenvedett orosz asszonyt. A film látomás a szerelemről és a halálról (a szerelem haláláról) Velencében. A kegyetlen, pragmatikusan cinikus valóság az elbűvölt, hiszékeny hősnőt ott is utoléri az újra felbukkant Casanova, a negédeskedő szép hím képében, aki abból él, hogy „kiszolgálja” a gazdag, romantikus lelkű turistanőket. Hősnőnk természetesen nem gazdag (ez a férfi nagy tévedése), és isteni ajándéknak tekinti a néhány percnyi boldogságot. Annál iszonyatosabb a felismerés, annál sötétebb a valóság, amelynek mélyébe akaratlanul belelát, amikor elszakítja pillantását a varázslatos velencei víztükörtől és csillogó aranyozástól. De!... A történet ily kegyetlen fordulata ellenére is a film befejezését, amely visszavezet bennünket a j eges, kietlen, hóborította Oroszországba, beragyogja a hősnő szavakkal visszaadhatatlan, megszenvedett és mindent megbocsátó, én úgy mondanám, valahogyan földön túli mosolya (amely Masina híres mosolyára emlékeztet a Cabiria éjszakáiból – Hommage à Fellini).

Jellemző ez a film 1993 végének orosz filmgyártására, amely újra keresi az utat „az érzelmek mozijához”, a nem súlytalan, hanem a halálos csalódások nyomán bölcsebbé vált happy end felé, amely éppen ezért, még ha naiv is, valódi szellemi érték.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1059