KönyvKelecsényi László: Álmodozók és megszállottakIskola a papíronHarmat György
Rövid, de alapos és pontos bevezetés a magyar filmtörténetbe. Megkísérlek annak a szemével is rápillantani Kelecsényi László új munkájára, aki nem vagyok: egy, a magyar film iránt érdeklődő, de arról még keveset tudó diákéval. Az oldalszámra vékony, ismeretanyag tekintetében vaskos kötet ugyanis tankönyv, a Zsigmond Király Főiskola és a L’Harmattan Kiadó dicséretes együttműködésének eredménye. A filmtörténetünk két alapművét (Szabó István: Álmodozások kora, Makk Károly: Megszállottak) visszhangzó cím nemcsak az 1960-as évek két hőstípusára utal, jellemzését adja a „valóságmúzsájú” művészeti ág művelőinek, a filmeseknek is: álmodozók és megszállottak.
A cím azt is jelzi, hogy a filmtörténeti összefoglaló középpontjában – joggal – az a két évtized áll (saját korszakolásom szerint: 1964 – 1983), amikor a magyar film a világ filmművészetének élvonalában foglalt helyet. Ha már az arányoknál tartunk, a némafilmjeinkre szánt kilenc, a hangosfilmgyártásunk első másfél évtizedére eső tizenegy oldalt kevésnek gondolom. De hisz Kelecsényi is ezt írja: „Még a kevésbé színvonalas… alkotások is fontos jelzések, mert közvetlen lenyomatai a kornak”. Esztétikai szempontból kevés értéket „termelt” az 1930-as évek egészének és a ’40-es évek első felének „hunniai álomgyára”, de társadalmi jelenségként, „népszórakoztatási” (bizonyos értelemben: „népvakítási”) funkcióját tekintve rendkívül hatásosan működött.
Csak a mennyiséggel, nem a minőséggel vagyok elégedetlen, mert egyébként szerzőnk példás summáját írja a kornak, az előszó megfogalmazta kikezdhetetlen tétellel összhangban: „A művészetek története mindig társadalomtörténet is egyúttal”. Nem hajlandó felülni a Horthy-korszak újmódi glorifikálásának hullámára. Tiszta tekintettel, plasztikusan láttatja a folyamatokat: hogyan tette tönkre a virágzó magyar filmipart a Tanácsköztársaság utáni „tisztogatási düh”, sok jeles művész emigrálása, mitől nem mutatkozott sem közönségigény, sem igazi alkotói szándék a komoly társadalomábrázolásra, milyen változásokat hozott az 1939-es zsidótörvény és a II. világháború. Különösen szemléletes a ’30-as és a ’40-es évek szembeállítása: hogyan adta át az addig vezető műfaj, a vígjáték helyét a melodrámának, a férfihős a női hősnek, Kabos Latabárnak. Nem maradnak ki persze az értékek (Tavaszi zápor stb.) sem, és megfelelő nyomatékot kap az a pillanat, amikor „a magyar filmgyártás végre filmművészetként is a világ elé lépett” (Emberek a havason).
A kötet teljes krónikáját adja a magyar filmnek az első hazai produkciótól (A tánc, 1901) egészen Mundruczóig, Pálfiig, Fliegaufig. Minden ilyen munka alapkérdése: hogyan válogat abból a hatalmas anyagból, amit egy nemzeti filmgyártás egésze jelent. Kelecsényit filmtörténészi vénája, áttekintő képessége megóvja attól, hogy kirívó tévedésekkel sokkoljon, így a főbb hangsúlyok (a magyar film aranykora, benne Jancsó kiemelt szerepe, a Budapesti Iskola, Tarr Béla, a Szegénylegények, a Szerelem, a Szindbád mint csúcspontok stb.) a helyükön vannak. Minden elismerésem – melyet a szakmailag jól megoldott történeti mű kelt – sem hallgattathatja el a szelekció szerintem vitatható pontjait. A Butaságom története semmivel sem értéktelenebb Keleti-vígjáték, mint a sokat citált A tizedes meg a többiek. Az Egymásra nézve művészileg nem csekélyebb jelentőségű a kultuszfilmmé vált Megáll az időnél. Az előbbiekkel mégsem találkozunk az írásban, csak az utóbbiakkal. Hol van Ranódy Pacsirta-adaptációja, Gothár két remeklése (A részleg, Haggyállógva Vászka), Szász Péter legszebb filmje, a Szépek és bolondok, Várkonyi több Jókai-megfilmesítése (különösen az Egy magyar nábob és folytatása)? Gárdos Péter meg sem említtetik! Szinte hihetetlen, de nem esik szó arról: A beszélő köntös az első részben, a Ludas Matyi pedig az első teljes egészében színes magyar film. És – a hazai animáció több mint korrekt elemzésének fényében – megdöbbentő, hogy kimaradt az összképből egy egész műfaj: az úgynevezett népszerű-tudományos, azon belül a természetfilm. Homoki Nagy István és Kollányi Ágoston munkássága, az első cannes-i nagydíjas magyar rövidfilm (Vadász János: Nyitány) filmtörténetünk kincsei.
Az már persze ízlés kérdése (is), hogy néhány film megítélésében eltérő a véleményünk. A Déryné, hol van? például szerintem korántsem „a múlt édes éveinek költői nosztalgiája”, hanem egy kora előtt járó, nagy művész(nő) keserű vallomása. Örültem viszont a mára szinte elfeledett, igen jelentős Filmregény „rehabilitációjának”.
Hogy az a bizonyos főiskolai diák milyen érzésekkel olvassa a kötetet, arról csak elképzeléseim vannak. Bizonyára szívesen fogadja a lapszéli, tájékozódást segítő címszavakat, a fejezetvégi irodalomjegyzéket és összefoglalást, a kötetvégi történeti kronológiát, az idegen fogalmak magyarázatát. (Név- és címmutató viszont nem ártott volna.) Érdekesnek fogja találni a szövegbe épített informatív „szócikkeket” teoretikusokról, sztárokról, művészmozikról, filmklubokról és – szaklapokról. És elgondolkodhat azon, ki a jó tanár. Akinek van miből (tudás, lelkesedés) és van honnan (szemlélet, ízlés, értékrend) tanítania. Kelecsényi László ilyen. Tehát tanulónk valószínűleg bizalommal iratkozik be az ő iskolájába.
Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak – Bevezetés a magyar filmtörténetbe L’Harmattan Kiadó, Zsigmond Király Főiskola, 2010
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 941 átlag: 5.48 |
 |
|
