KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
   2020/március
MAGYAR MŰHELY
• Szekfü András: „A forgalmazási felületek kibővültek” Beszélgetés Káel Csabával
• Soós Tamás Dénes: „Nem kicsi, nem olcsó” Kerekasztal-beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Győri-Drahos Martin: Szorongó ifjúság PÁRHUZAMOS MONTÁZS: Sodrásban // Macerás ügyek
• Kolozsi László: A húsleves muzsikája Jeney Zoltán filmzenéi
• Varga Zoltán: Színköltészet és zenevarázs Richly Zsolt (1941–2020)
MARCO BELLOCCHIO
• Csantavéri Júlia: Remények és ólomévek Marco Bellocchio
• Kovács Patrik: Éjsötét győzelem Az első áruló
JAN HřEBEJK
• Gerencsér Péter: Befejezetlen múlt idők Jan Hřebejk filmjei
ÁLLATI ELMÉK
• Kovács Gellért: Digitális idomárok CGI-meseállatok Hollywoodban
• Nemes Z. Márió: Majomparádé Mit tett Jack?
• Megyeri Dániel: A macska, aki meg sem szólalt Garfield
MŰVÉSZ-ÉLETRAJZOK
• Borbíró András: A tehetség átka A művészportrék közhelyei
• Palotai János: Mű és modelljei A Mű szerző nélkül háttere
FILMEMLÉKEZET
• Gelencsér Gábor: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Pápai Zsolt: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Varga Zoltán: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Murai András: Régi filmek, új lexikon Magyar filmek a kezdetektől napjainkig
• Bakos Gábor: Őskép-kutatás Gaál István: Keralai mozaikok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Pólik József: Körhinta a viharban Platón barlangmozija
TELEVÍZÓ
• Benke Attila: Szerelmek a magyar ugaron Bátrak földje
• Baski Sándor: Álarccal a traumák ellen Watchmen
KRITIKA
• Kovács Bálint: Azért az oroszlán az úr
• Teszár Dávid: Ember a gépezetben Sajnáljuk, nem találtuk otthon
• Vincze Teréz: Nő a férfiak dzsungelében Isten létezik, és Petrunijának hívják
• Tóth Péter Pál: Túlélések A feltaláló
HATÁRSÁV
• Pethő Réka: Obiectiva Theodora A színésznő élete
MOZI
• Gelencsér Gábor: Világpolgárok
• Kovács Kata: A nevek dala
• Baski Sándor: Swallow
• Kránicz Bence: Inkább lennék özvegy
• Rudolf Dániel: Közel a horizonthoz
• Pazár Sarolta: Tess és én – Életem legfurcsább hete
• Vajda Judit: Ailo – Egy kis rénszarvas nagy utazása
• Alföldi Nóra: Mint egy főnök
• Kovács Patrik: Úriemberek
• Huber Zoltán: Talpig fegyverben
• Fekete Tamás: Öngyilkos túra
• Lovas Anna: Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)
DVD
• Benke Attila: Nincs akadály
• Varga Zoltán: Szellemirtók
• Lubianker Dávid: Talk Show
• Lubianker Dávid: Talk Show
• Kovács Patrik: Szombat esti láz
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Alan Moore tanulóévei

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Cahiers du Cinéma jubileumára

A sárgazselés torta

Zalán Vince

 

1991. április 26-án, pénteken, késő délután baráti társaság gyűlt össze Párizs Saint-Antoine nevű külvárosának szívében, a Boule-Blanche 9-es számú házban. Ez az esemény nem érdemelne különösebb figyelmet, ha a hatalmas sárgazselés tortát nem olyan személyiségek ülték volna körül, mint Eric Rohmer, Janine Bazin, Madeleine Morgenstein és lánya, Eva Truffaut, André S. Labarthe, Jean Narboni, Serge Daney, Serge Toubiana, Sylvie Pierre, Thierry Jousse – azaz: Európa egyik legrangosabb filmművészeti lapjának, a Cahiers du Cinémának egykori és mai szerkesztői, kritikusai, barátai –, hogy megemlékezzenek e sokszor megcsodált s legalább annyiszor elátkozott, tévutakat is bejárt, de mindenképpen legendás folyóirat 40 éves születésnapjáról. Az összejövetel különös „résztvevője” volt az az Antoine de Baecque által vallomásokból, leírásokból összeállított több mint 300 oldalas kötet, Les Cahiers du Cinéma (Histoire d’une revue Egy folyóirat története), amely a kezdetektől 1959-ig, tehát André Bazin haláláig mutatja be e folyóirat első, talán legjelentősebb korszakát.

Nálunk, Magyarországon nem nagyon ismerik a Cahiers-t, talán még a szakmában sem, jóllehet tudok olyan magyar filmrendezőről, aki rendszeres előfizetője a lapnak. Azt azonban minden film, filmtörténet iránt érdeklődő tudja idehaza is, hogy a neorealizmust követő idők legcsodálatosabb filmművészeti megújulásának szellemi otthona egy folyóirat szerkesztősége és környéke volt, hogy a Cahiers és a francia új hullám évekig szimbiózisban éltek, s hogy az André Bazin irányította Cahiers köpönyege alól bújt ki a francia filmművészet több meghatározó filmrendezőegyénisége.

Természetesen 1951 áprilisában, a Cahiers megalapításakor még senki sem gondolt az „új hullámra”, kivált nem akként, ahogyan később a valóságban megmutatta magát. Az általunk is jól ismert hidegháború évei ezek, amikor a francia filmbarátok (is) nehezen jutottak információkhoz a film világáról, jószerivel kizárólag a l’Ecran français nevű képes film-hetilapból szerezhették ismereteiket, amely lap szerkesztőségét a háború után jelentős mértékben megosztotta az amerikai filmhez való viszony, a többség ugyanis érdektelennek ítélte az óceánon túli filmalkotásokat. Talán egyedül a Jean George Auriol igazgatta, igen kis példányszámú la Revue du Cinéma eleganciája és intellektuális nívója jelenthetett példát a Cahiers szerkesztőségének; a Saint-Germain-des-Prés környéki lapok (la Gazetta du cinéma, Raccords), vagy a színésznők bájainak bemutatását kedvelő képes hetilap, a Cinemonde semmiképpen. Az élénk, sárgaszínű borítóval (innen a zselé színe a tortán!), 72 oldalon, havonta 5000 példányban megjelenő új lap – amelynek első számát Lo Duca és Jacques Doniol-Valcroze jegyezte szerkesztőként – nyitott szelleme, elfogulatlan tájékozódása és tájékoztatása, kombattáns cikkei, s nem utolsó sorban stílusának eleganciája révén hamar népszerű lett, méghozzá oly módon, hogy eközben – igaz fokozatosan, de letagadhatatlanul – integráns része lett a francia kulturális életnek. Ez elsősorban a lap irányítását a második számtól átvevő André Bazin hallatlanul érzékeny, ugyanakkor elméletileg kristálytiszta kritikusi tevékenységének és szerkesztő-munkájának volt köszönhető. (Ezzel egyidőben Lo Duca helyét a nálunk jórészt csak filmrendezőként (úgy is inkább csak hírből) ismert Eric Rohmer vette át.) S hamarosan megjelentek a szerkesztőség körül azok a volontőrök –, akiket az akkori szerkesztőségi szóhasználat tréfásan csak „ifjú törököknek” hívott –, azaz: Claude Chabrol, Jean-Luc Godard, Jacques Rivette és persze François Truffaut. E később elhíresült filmrendezők, ekkor még valójában kezdő filmkritikusok, akik számára a Cahiers fórumot jelentett, ahol kifejthették elképzeléseiket, mindenekelőtt a jelen és a félmúlt francia filmművészetével szemben. A folyóirat megindulását követő harmadik évben, 1954 januárjában jelenik meg François Truffaut alapvető tanulmánya, A francia film egy bizonyos irányzata, amely határozottan „leszámol” a papa mozijával és újfajta filmkészítés igényét fogalmazza meg. Ettől kezdve a francia film megváltozásának-megváltoztatásának szükségessége a folyóirat állandó témája. Amennyire „elfogult” a Cahiers a francia film ügyében, annyira toleráns szinte minden más kérdésben. Mégis, ami szembetűnő: a francia filmkritika általános szemléletétől különböző magatartás az amerikai filmekkel kapcsolatban. A Cahiers-t és fiatal kritikusait mindenekelőtt a sajátos elbeszélésmódok érdeklik, ennek alapján értékelik újra az amerikai filmet (is), és alakítanak ki új, saját szájuk íze szerinti értékrendet, amelyben bizony nemegyszer korábban lenézett műfajok, vagy addig a második vonalba sorolt rendezők kapnak előkelő helyet. (Godard például Alfred Hitchcock és Nicholas Ray filmjeit elemzi a folyóirat hasábjain.) A Cahiers – mondhatni – történelmi érdeme / s itt ismét meg kell említeni Bazin jótékony hatását), hogy indulásakor felismerte: a neorealizmus csillaga leáldozóban van, s egyszersmind az európai filmművészetben újfajta filmforma igénye jelentkezik. A folyóirat szerzői ennek az új filmformának a megteremtéséért szálltak síkra. De ehhez fontos hozzátennünk: a papírra vetett új elképzelések nem pusztán teoretikus törprengések, netán spekulációk eredményei, hanem a film történetének ismételt elemzésein, újragondolásán alapulnak. Másképpen szólva: a Cahiers új törekvései nagyon is elevenen kapcsolódnak a filmművészét hagyományaihoz, ám nem a kor értékrendje szerint. Azokhoz az alkotók szolgáltak például – mint Jean Renoir vagy Orson Welles –, akik birtokolták és szuverénül használták a film nyelvét, akik egyszerre voltak nyelvújítók és karakteres gondolkodású alkotók. A rendezőnek, mint a film szerzőjének középpontba állítása egyszerre jelentette a filmkészítés újfajta felfogását és a filmtörténeti értékrend átalakítását.

Az ötvenes-hatvanas évtized fordulója jelentős változásokat hoz a Cahiers életében is. 1958-ban, 40 évesen(!) meghal André Bazin. Az 1959. januári emlékszámban Jüan Antonio Bardem, Robert Bresson, Luis Buñuel, Jean Cocteau, Abel Gance, Alberto Lattuada, Federico Fellini, Jean Renoir méltatják munkásságát, személyiségét. Fellini többek közt azt írja, hogy a jövőben is úgy kell filmet készíteni, mintha Bazin látná őket a zsöllyéből... Az „ifjú törökökből” ifjú filmrendezők lesznek: 1959 a Négyszáz csapás, a Kifulladásig éve. A Cahiers első, talán legfényesebb korszaka lezárul.

Néhány év múlva, pontosabban 1964-ben a folyóirat megjelenése, külalakja radikálisan megváltozik: leveti a híres sárga borítót, felveszi a ma is ismert nagyobb formátumot, szebb papírra nyomják, stb. –jóllehet a szerkesztés alapvető „doktrínái”, így a szerzői film védelme, a történeti elemzések, a széles látókör, megmaradnak. Igazi, radikális változás csak 68 májusa után következik be. A „kulturális forradalom” eléri a Cahiers-t is, a jelszó „nincs filmkritika osztályharc nélkül” lesz. A folyóirat oldalait elöntik a marxista bázisú strukturális filmelemzések, a militáns intellektualizmus, s a maoizmussal kokettáló szerkesztőségnek egyre súlyosabb gazdasági nehézségei lesznek, a lap rendszertelenül jelenik meg... Zuhanásszerűen veszít népszerűségéből, rangban is a lyoni alapítású Positif mögé kerül. A hetvenes évek közepén, nem utolsó sorban Truffaut közbenjárására, kezdődik meg a Cahiers „rekonstrukciója” s körülbelül az évtized végére fejeződik be. Az elmúlt tíz évben a Cahiers ismét vezető filmszaklap lett, amelynek a filmművészet szempontjából (is) jelentősen megváltozott korunkban minden kétséget kizáróan a film ügye, a francia film ügye a legfontosabb. A Cahiers egyrészt szerencsésnek mondhatja magát, mert élvezője annak az (államilag is jelentősen támogatott) intézmény-rendszernek, kulturális életnek, film iránt érdeklődő közvéleménynek, amely a maga számára nélkülözhetetlennek véli a jól szerkesztett filmszaklap létezését, másrészt önmaga inspirálója ennek a környezetnek, amikor egymást követő számaiban a filmművészet meg-megújuló életképessége, szellemi kisugárzása mellett voksol. Igen jellemzőnek találom, hogy a 40 éves jubileumi szám ünnepi mellékletének szerzői –, akik közt megtalálhatjuk a politikus Chirac-ot, a szociológus Morint, a publicistaíró Bemard Frankot, éppúgy mint a filmrendezőket, Kuroszavától Kaurismäkiig – nem magát a lapot, a Cahiers-t méltatják, hanem ki-ki egyénisége szerint, emlékezetes, filmmel kapcsolatos élményeiről számol be, bizonyítván a filmművészet eltagadhatatlan társadalmi szerepét.

Ebben az összeállításban olvashatjuk a francia filmrendező, színész, producer (és Cahiers kritikusa), Luc Moullet anekdotikus visszaemlékezését egy „Keletről” érkezett ismeretlen filmrendező filmjének cannes-i bemutatójáról. Leleplezve önmagát, bevallja: eleve elhatározta, hogy mindössze egyetlen tekercset „engedélyez” magának, aztán meglóg a vetítőből. Ám egyre jobban lenyűgözve a vásznon látottaktól mégis végignézi a konvencionális felfogás szerint „főszereplők nélküli”, furcsa szüzséjű alkotást, amely azóta is egyik legnagyobb filmélménye. A díjkiosztás előtti napon vetített film Jancsó Miklós Szegénylegényekbe volt. Igen, a Cahiers nem feledkezik meg a magyar filmről, mint ahogy korábban is olvashattunk benne tanulmányokat Gaál István, Kézdi-Kovács Zsolt, Kosa Ferenc, Elek Judit és mások filmjeiről, interjúkat Jancsó Miklóssal. A mai Cahiers-ről elmondható: ha nem is csillog egykori fényében, az új iránti érzékenységet sikerült megőrizniük a szerkesztőknek. Az ünnepi szám húsz filmrendezőt mutat be röviden, akik a szerkesztőség véleménye szerint (fenntartva persze az egyéni ízlés és a tévedés jogát) az elkövetkező tíz évben, vagyis 2001-ig a filmművészet meghatározó rendező-egyéniségei lehetnek. Ezek: Jim Jarmusch, Vitalij Kanyevszkij, Gus Van Sant, Leos Ca-rax, Steven Soderbergh, Pedro Almodovar, Jane Campion, Idrissa Ouedraogo, Luc Besson, Eric Barbier, Tim Burton, François Dupeyron, Emir Kusturica, Spike Lee, Souleymane Cissé, Ethan és Joel Coen, Aki Kaurismäki, Olivier Assayas, Chen Kaige, Patricia Mazuy. Érdemes a névsoron elgondolkodni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 51-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4205