NeowesternBeszélgetés Miklauzic Bencével „Az ellendrukkereknek lesz igaza”Kovács Bálint
Az Ébrenjárók, A zöld sárkány gyermekei után moziban Miklauzic harmadik nagyjátékfilmje, a Parkoló.
Kifejezetten sok tévéfilmet rendeztél. Ezt
kényszernek vagy művészi kihívásnak éled meg?
Tévéfilmet
forgatni ugyanolyan szakmai kihívás, mint egy nagyjátékfilm: ötven percben vagy
másfél órában, de ugyanúgy a lehető legmagasabb színvonalon kell elmondanom azt
a történetet, amiben hiszek. Szívesen rendeznék ennél is többet; talán az a
normális működés, ha folyamatosan lehet a tévének dolgozni, és az lenne az
ünnep, ha készülhetne nagyjátékfilm is. Egyébként ha ma Magyarországon egy
rendező odáig jut, hogy mozgóképet rendezhet, az már nagy dolog, nem lehet
finnyáskodni.
A kritikusok néha becsmérlésként mondják azt
egy nagyjátékfilmre, hogy az olyan, mintha „csak tévéfilm lenne”.
Ez
talán abból fakad, hogy a filmrendező szó régebben olyan csúcsértelmiségi
művészt jelentett, aki vallomásos költészettel beszél a nézőkhöz, de mára ez
megváltozott – én nem bánom, hogy már nincs rajtunk ekkora súly. Ehhez az
állapothoz képest érezhették egy kicsit lúzernek, aki tévéfilmet, sorozatot
vagy reklámot forgatott. A filmrendező ma már szakmai meghatározás: olyan
ember, aki különböző műfajú és hosszúságú mozgóképeket készít.
Miért alakult át a filmrendező szó jelentése?
A
mozgókép megváltozott státusza miatt: a digitális technika révén a filmkészítés
oly mértékben demokratizálódott, hogy már nem kiváltság forgatni. Amikor én
felvételiztem az egyetemre, senki nem tudott filmet hozni magával, mert nem
volt mivel forgatni: voltak VHS-kamerák, de egy VHS-montírozó kétszer másfél
méteres volt. Ma már minden felvételiző három-tíz perces kisfilmekkel érkezik.
És akkor internetről, a szerzői filmek csökkenő nézőszámairól nem is beszéltem.
Ráadásul ma Magyarországon a legtöbben azt gondolják, hogy a filmrendező
leginkább akkor hajt hasznot a társadalomnak, ha elmegy a földekre kapálni, de
semmiképp se az adófizetők pénzét költse. Ez elég messze van attól a
hozzáállástól, ahogyan a szüleim a nyolcvanas években elmentek megnézni a
moziba az új magyar filmet: fontos esemény volt, amiről utána napokig
beszéltek.
„Belülről” hogyan látod: miért nem készül
sokkal több tévéfilm?
Tévéfilmhez
pénzhez jutni kizárólag a Médiatanács pályázatán lehet, a nyertesek filmjeit az
MTVA adja le. Mivel nem látok bele, nem akarom minősíteni, hogy a 80 milliárdos
költségvetésből miért nem készül több tévéfilm ennél az évi 8-10-nél, de kívülről
nézve azt hiszem, készíttethetnének többet is. A filmek költségvetése 40 és 150
millió forint között van, tehát tévéfilmekre talán ha egymilliárd forint jut egy
évben. Pedig szerintem a magyar mozgókép iránti bizalmat elsősorban a
tévéfilmekkel lehetne visszanyerni; egyelőre úgy tűnik, mozifilmekkel nem
lehet: nem változott drasztikusan a nézőszám. Míg ha a televízióban nagyobb
mennyiségben jó minőségű, megfelelően promotált tévéfilmekkel találkoznának a
nézők, az érdekelné az embereket, szívesen néznék, hiszen ingyen van, és ha jó
történeteket, jó színészeket látnának, pár év után talán kifizetnék értük a
moziban azt az 1500 forintot is.
Milyen tapasztalataid vannak Andy Vajna új filmes
rendszeréről?
A
forgatókönyv-fejlesztés számomra teljesen zökkenőmentes, kölcsönös bizalmon
alapuló munka volt, aminek éreztem a hasznát, jóllehet mi ide a ScripTeast forgatókönyv-fejlesztő
workshop különdíjával érkeztük, tehát volt egy papírunk arról, hogy a Parkoló bír bizonyos értékekkel. Sajnálatosabb
tapasztalat, hogy a Filmalap még nem tudta kitalálni, hogyan álljon a magyar
filmek forgalmazása mellé. Amikor megalapult az alap, mindenki joggal tartott
az új helyzettől, hiszen a szakmával érdemi kommunikáció nem történt. Örömmel
hallottuk, hogy Vajnának komoly problémái vannak azzal, hogy a forgalmazásra
eddig semennyi pénz sem jutott; lehetetlen dolog, hogy egy filmet egy-két
millióból kelljen forgalmazni – és ha valaki, hát ezt Andy Vajna tudhatja. De
hiába vártuk, a Filmalap egyelőre nem állt oda a forgalmazás mellé, pedig
szerintem volna rá keretük; ha minden film mellé csak tízmillió forintot
adnának erre a célra, az az alap költségvetéshez képest semmi sem lenne, de
filmek életét mentené meg ennyi pénz. Ma egy 300 millió forintos költségvetésű
film forgalmazásába a forgalmazó csak 3-4 millió forintot tesz bele – ez
egyszerűen értelmezhetetlen helyzet, így egyes filmek a nézők ingerküszöbét sem
érik el, és két hét után nyom nélkül tűnnek el a mozikból. Sokan alig várják,
hogy elmondhassák, a Filmalap bukott filmeket támogat, tehát mindenkinek érdeke
lenne, hogy ez ne így legyen. Amíg ez a helyzet nem oldódik meg, addig a
nézettség sem fog változni, és az ellendrukkereknek lesz igaza.
Van rendező, aki szerint megalkuvás a
Filmalapnál pályázni, van, aki elzárkózik ettől, van, aki többet nem akar
pályázni. Te morális értelemben hogyan állsz a kérdéshez?
Amikor
a Filmalap megalakult, sokan féltek, hogy az új rendszert vajon átitatja-e a
politika, és meg lesz-e határozva, milyen színben kell feltüntetni
Magyarországot, vagy milyen témákról kell szólnia a filmeknek, ha az ember
nyerni akar a pályázatokon. Úgy gondolom, világosan kiderült, hogy ilyesmiről
nincs szó; senki nem számolt be ilyen befolyásolási kísérletről. A Parkolóban minden úgy van, ahogyan én
akartam. Ameddig ez a helyzet, addig nem érzem úgy, hogy erkölcsi kérdésről
lenne szó.
Mintha két ebből a szempontból „kiegyensúlyozottabb”
nagyjátékfilm után a Parkoló inkább férfifilm lenne.
Ebben
nem volt szándékosság. A film kiindulópontja egy kép volt a fejemben egy
lakókocsiról egy parkolóban: emberek jönnek-mennek, de aki abban lakik, a maga
módján ura ennek a helyzetnek. Lehetett volna ebben a képben női parkolóőr is,
de ilyennel még soha nem találkoztam. Ahogy alakult a fejemben a történet,
nyilvánvaló lett, hogy támadás kell, hogy érje ezt a helyet, ki kell, hogy kezdjék
az integritását és azt a gondolatot, amit képvisel. Így jött a képbe egy
üzletember: ott állt egymással szemben a két férfi, és harcoltak, ahogy a
westernfilmekben szokás – innentől nem kerestem, hogyan kerülhetne női karakter
a központba. Lehet mondani, hogy a western – bár nem állítom, hogy a Parkoló western lenne – macsó műfaj, de
ez nem azért van így, mert nem tisztelték a nőket, hanem mert bizonyos
történetek így élnek a tudatunkban. Ugyanakkor a következő filmemben több nőnek
kell lennie: ez plusz gazdagságot, több dimenziót jelenthet.
Miért érezted úgy, hogy egy klasszikus
western-szituációt – az erkölcs és az erkölcstelenség, a jó és rossz párbaja –
kell itt és most leforgatnod?
Az írás
és a forgatás közben a western inkább egy mankó volt, amivel könnyebben tudtunk
bizonyos dolgokról beszélni a filmünk kapcsán. Amikor kialakult bennem a kép,
amiről beszéltem, és láttam magam előtt, hogy milyen figurának – keménynek, de
melegszívűnek – kell kilépnie abból a lakókocsiból a parkolóban, azt gondoltam:
ennek olyan filmnek kellene lennie, ami miatt én gyerekkoromban megszerettem a
mozit. Legyenek benne hősök, akik tényleg beleállnak egy-egy helyzetbe, és
odacsapnak, ha kell. Sokat beszélgettünk arról, hogy ez nem nagyon naiv
gondolat-e manapság; létezik-e még ilyen, vagy ma már minden rétegzettebb,
bonyolultabb, a hősiesség pedig esetleg már nem létező mítosz. Ma
Magyarországon már nem léteznek olyan tiszta kategóriák, mint a jó és a rossz. Nem
akarom, hogy Szervét Tibor figuráját gonosznak lássuk, aki el akarja pusztítani
Lengyel Ferenc parkolóját; a film végére azt kéne megértenünk, hogy ő nagyon
hitelesen képvisel egy gondolatot, és amikor végül szembenéz ennek a
kudarcával, tesz egy bátor lépést. Nem gonosz, inkább szerencsétlen.
Szervét karaktere azt mondja a parkolóőrnek:
ő egyedül átkelt a Csendes-óceánon, hónapokig meditált egy kolostorban, de
rájött, hogy a világ rendje nem változtatható meg. Igaza van?
Mi van,
ha valaki végigjárja az El Caminót, vagy elmegy meditálni egy nepáli
kolostorba, de ott nem történik vele semmi? Akkor nem marad más lehetősége,
mint hogy abból a helyből hozza ki a maximumot, ahol élnie kell. A film arról
akar szólni, hogy mindenki a helyén van-e, hogy ahol van, ott meg tudja-e
találni az örömöt. Azt tudja-e mondani arra a sötét, nyirkos sarokra, hogy
akkor fűmagot vetek oda, vagy mindig csak egy sötét, nyirkos helynek fogja
látni? Tulajdonképpen erről szól a film: a parkolóőr azt a nagyon sivárnak tűnő
helyet, a parkolót megpróbálja átalakítani, és elfogadni, hogy az az ő nepáli
kolostora, és nem panaszkodik, hanem a saját eszközeivel próbálja jobbá tenni
az életet. Szervét figurája pedig ott téved, hogy azt mondja: ez lehetetlen.
A film egyik jelenetéről a Vanishing Point jutott
eszembe. Melyik filmek a legfontosabbak a Parkoló rendezője számára?
A Vanishing Point mindenképpen, és a Konvoj, mert mindkettő a szabadságról
szól. A Parkoló alapgondolata, hogy meg kell találnunk, hol a helyünk. A film
elején senki nincs a helyén; ezt felismerni és tenni ellene maga a szabadság. A
Konvoj és a Vanishing Point is arról szól, hogy emberek, akik addig nyomták a
pedált, egyszer csak rájönnek, hogy ki kell lépniük abból amiben addig voltak,
ha kell, szélsőséges módon is.
A Hőskeresők című tévéfilmed a rendszerváltásról és az
előző rendszerből átmentett bűnökről szólt. A nagyjátékfilmjeid, úgy érzem,
kevésbé foglalkoznak ilyen konkrét társadalmi kérdésekkel.
Azt
gondolom, mindhárom filmemben megvan ez a dimenzió. A szereplőiknek dolguk van
a hatalommal, az odafent ülő öltönyösekkel, akik elkezdik kóstolgatni a
magánszférájukat – ez létező társadalmi vonatkozás, ami ugyanakkor nem akar
nagyon előretolakodni a filmekben. De fontos volt, hogy arról is beszéljek, még
ha nem is direkten, hogy ebben az országban, ahol élünk, érheti felülről
egyfajta agresszió az embert, amivel szemben meg kell védenie magát. Ha egy
filmrendező célja nem elsősorban a vegytiszta szórakoztatás, nem lehet kibújnia
az alól, hogy erről is beszéljen. Nem lehet elszakadni attól a világtól, amiben
élünk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 100 átlag: 5.69 |
 |
|
