KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
   2020/január
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Én nem lázadtam, én filmeket csináltam” Beszélgetés Sándor Pállal – 1. rész
• Darida Veronika: Toll és maszk Gábor Miklós
• Morsányi Bernadett: „Szabad embereket fényképezünk” Beszélgetés Szomjas Györggyel
• M. Tóth Éva: A nyár embere Jankovics Marcell-monográfia
• Kelecsényi László: Elmenni! Visszajönni? Alex és Andy
A DÍSZLET MESTEREI
• Bereczki Zoltán: A dekonstruált építész Rajk László filmdíszletei
• Benke Attila: A tér művészei Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
LÁNGOLÓ LÁNYOK
• Vajda Judit: A lányok angyalok Céline Sciamma
• Beck András: Érettségi után, a senkiföldjén Daniel Clowes: Ghost World
• Kránicz Bence: Műtéti beavatkozás Női remake
• Roboz Gábor: Öngyilkos játék Jason Micallef: Gyilkos játékok
VIRTUÁLIS VALÓSÁG
• Barkóczi Janka: Bazin álma Virtuális valóság és dokumentumfilm
• Herpai Gergely: James Dean digitális szelleme Virtuális színészek
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Szörnyfészek a felhőkarcolóban Larry Cohen démonai
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Éles képek Verzió
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Adorf Mario: próba szöveg
FESZTIVÁL
• Bartai Dóra: Eldobható társadalmak Jihlava
• Beretvás Gábor: Csillaghullás Nagyszeben – Astra Filmfesztivál
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A változás dogmája A két pápa
• Pethő Réka: Útkereséstől életközepi válságig Házassági történet
• Fekete Tamás: Német história X Jojo Nyuszi
• Vajda Judit: Terhes társaság Seveled
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Jövőpánik Évek alatt
MOZI
• Pazár Sarolta: Különleges életek
• Vajda Judit: Boldog idők
• Kovács Patrik: Amanda
• Baski Sándor: A hegyek szigete
• Kovács Gellért: Bőrömben
• Kovács Kata: Judy
• Benke Attila: Családból is megárt a sok
• Alföldi Nóra: Lola és a fiúk
• Huber Zoltán: Tőrbe ejtve
• Rudolf Dániel: Hivatali eltávozás
• Herpai Gergely: Charlie angyalai
• Varga Zoltán: Sarkvidéki akció
DVD
• Pápai Zsolt: Hahó, Öcsi!
• Kovács Patrik: Annabelle gyűjtemény
• Benke Attila: Keménykalap és krumpliorr
• Varga Zoltán: Menekülés Los Angelesből
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tévémozi

Tévémozi

Karcsai Kulcsár István

Állat az emberben

 

A film története valóban „filmszerű gyorsasággal” pereg. A tegnapi értékekből de sok porlad el, másokat pedig legfeljebb konok esztéták és történészek tartanak számon. Magam is gyakran félve emlegetem azt az időszakot, mely sokunk számára a film legszebb évtizedét jelentette: a harmincas évek francia filmjeit, az úgynevezett lírai realizmust. Persze ez tényleg a papa mozija volt, bár költőiségében is mindig megtalálható keserű-fanyar hangvétele, azt hiszem, őrzi, konzerválja ezeket a filmeket.

Jean Renoir kiemelkedő mestere volt ennek az időszaknak. Nem ő alkotta a legjellemzőbb, nem is mindig a legsikeresebb filmeket, de ez már az igazi nagy egyéniségek, az újítók sorsa. Ki emlékezik A vízből kimentett Boudoura vagy a Tonira? Pedig az előbbiben a francia új hullám, az utóbbiban az olasz neorealizmus valamennyi találmánya fellelhető. Évtizedekkel a „hullámok” jelentkezése, kibontakozása előtt.

Az Állat az emberben (melyet megjelenése idején a magyar mozik A fekete asszony címen forgalmaztak) Zola világához nyúl vissza. Émile Zola kíméletlen analízist nyújt írásaiban az emberről, szenvedélyeiről, a lélek úgynevezett sötét tájairól. És persze a társadalomról, mely formálja, alakítja az egyént. Renoir ezt az analizáló módszert viszi át saját műfajába. Nem akar hű lenni sem a korhoz, sem az íróhoz. Külsőségekben semmi esetre. Egyben hasonlatos azonban Zolához: az emberábrázolás mélységében. És ez nem kevés.

A főszerep persze ismét nagy lehetőséget nyújt Jean Gabinnek. Színészileg rá épül a film. Az az apró gesztusokból, fintorokból, tétova tekintetekből kialakuló játékstílus, melyet olyan sajátosan képvisel, ma sem avult el, nyilván azért, mert egy hamisítatlan egyéniség ereje hitelesíti. Érdekessége a filmnek a női főszereplő. Simone Simon. Ő volt a kor Brigitte Bardot-ja, de nem tudta igazán megteremteni saját legendáját. Ma már alig emlékeznek rá. Nemrégiben felbukkant epizodistaként, jócskán megöregedve, valami jelentéktelen francia filmben. Senkinek sem tűnt fel.

 

 

Az öreg halász és a tenger

 

Úgy hallom, Hemingway írásait sem illik ma már egyértelműen dicsérni. Legjobb fanyalogni. Hogy felette is eljárt már az idő, meg ilyesmi. Az irodalom története is olyan esendő anyaggal dolgozna, mint a filmtörténet? Kétségtelenül igaz, hogy az irodalomban is vannak felkapott, időszaki sikerek, ingatag, hamar eltűnő jelenségek. Azt hiszem, Hemingwayt nem is érintheti ilyen vád. Bárki ellenőrizheti a nagyon szép, teljes magyar kiadás alapján. Tessék fellapozni a novellákat vagy elolvasni Az öreg halász és a tengert. Maradandóan erőteljes, igazi jó írás, önmagában megállja a helyét, nemcsak az irodalmi Nobel-díj fémjelzi.

Lehet, hogy furcsa egy filmről szóló beszámolóban az írót és az irodalmi erényeket méltatni, de őszinte szívvel ezúttal csak azt ajánlhatjuk: a tévénéző olvassa el vagy olvassa újra az elbeszélést. Azt a feszült ábrázolást, a kudarcon túlemelkedő hitnek minden „szimbólumon” túlemelkedő sugárzását, ami az írás sajátja, nem sikerült megvalósítania a filmnek. Pedig állítólag maga „Papa”, az öreg halász és a nagy író buzgólkodott a háttérből a film megvalósításán. A legenda szerint azokat a jeleneteket, ahol tanácsokat adott, újra kellett forgatni. Hiába, más a film, és más az irodalom. Marad hát Spencer Tracy, aki a maga pályáján Hemingwayhez hasonló, markáns egyéniség volt, és akit azért öröm nézni, ha voltak jobb alakításai is ennél...

 

 

A lovakat lelövik, ugye?

 

A könnyedén felaggatott címkéket, közhelyeket az élet villámgyorsan megcáfolja. Ilyen címke a „hollywoodi álomgyár” kifejezés. Vitathatatlan, hogy több mint fél évszázad alatt giccs-parádék seregével sikerült Amerikából elárasztani a világot, de azért végül is itt alkotott egy Griffith, egy Stroheim, egy John Ford is. Az utóbbi időben pedig jó néhány amerikai filmnek sikerült az általunk is oly forrón áhított bravúrt megvalósítania: siker és színvonal, közönségfilm és mondanivaló egységét. Jó néhány kemény és őszinte film jutott el a legszélesebb közönségrétegekig. Így A lovakat lelövik, ugye? is.

Sidney Pollack, a film rendezője még az utánérzők és divatmajmolók serege előtt fordult a retróhoz, a gazdasági válság kora zilált és izgatott Amerikájának ábrázolásához. A gyökértelenség, a szenzációhajhászás, a kiszolgáltatottság szánnivaló áldozatait sikerült szereplőiben megrajzolnia. Nemcsak a hősnő alakjában, hanem egész környezetének rajzában. Mindehhez pedig rendkívül dinamikus képi világot, megragadó, mozgalmas hátteret talált egy döbbenetes, a maga korában divatos táncverseny bemutatásával. Talán mondanunk sem kell, hogy a mindmáig érvényes mondanivaló is így, erőszakolt időszerűsítés nélkül érvényesül igazán.

Végül, kezdő gondolatmenetünkhöz kapcsolódva, Hollywood furcsa kettősségéhez tartozik az is, hogy édeskés sztárjai mellett az árnyalt és kemény realista színjátszás képviselői is mindig jelen voltak filmjeiben. Itt is ők diadalmaskodnak, olyan kitűnő színésznőkkel az élen, mint Jane Fonda vagy Susannah York.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7776