KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
   2020/január
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Én nem lázadtam, én filmeket csináltam” Beszélgetés Sándor Pállal – 1. rész
• Darida Veronika: Toll és maszk Gábor Miklós
• Morsányi Bernadett: „Szabad embereket fényképezünk” Beszélgetés Szomjas Györggyel
• M. Tóth Éva: A nyár embere Jankovics Marcell-monográfia
• Kelecsényi László: Elmenni! Visszajönni? Alex és Andy
A DÍSZLET MESTEREI
• Bereczki Zoltán: A dekonstruált építész Rajk László filmdíszletei
• Benke Attila: A tér művészei Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
LÁNGOLÓ LÁNYOK
• Vajda Judit: A lányok angyalok Céline Sciamma
• Beck András: Érettségi után, a senkiföldjén Daniel Clowes: Ghost World
• Kránicz Bence: Műtéti beavatkozás Női remake
• Roboz Gábor: Öngyilkos játék Jason Micallef: Gyilkos játékok
VIRTUÁLIS VALÓSÁG
• Barkóczi Janka: Bazin álma Virtuális valóság és dokumentumfilm
• Herpai Gergely: James Dean digitális szelleme Virtuális színészek
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Szörnyfészek a felhőkarcolóban Larry Cohen démonai
FESZTIVÁL
• Pauló-Varga Ákos: Éles képek Verzió
A MESEÍRÓ MESÉJE
• Adorf Mario: próba szöveg
FESZTIVÁL
• Bartai Dóra: Eldobható társadalmak Jihlava
• Beretvás Gábor: Csillaghullás Nagyszeben – Astra Filmfesztivál
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: A változás dogmája A két pápa
• Pethő Réka: Útkereséstől életközepi válságig Házassági történet
• Fekete Tamás: Német história X Jojo Nyuszi
• Vajda Judit: Terhes társaság Seveled
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Jövőpánik Évek alatt
MOZI
• Pazár Sarolta: Különleges életek
• Vajda Judit: Boldog idők
• Kovács Patrik: Amanda
• Baski Sándor: A hegyek szigete
• Kovács Gellért: Bőrömben
• Kovács Kata: Judy
• Benke Attila: Családból is megárt a sok
• Alföldi Nóra: Lola és a fiúk
• Huber Zoltán: Tőrbe ejtve
• Rudolf Dániel: Hivatali eltávozás
• Herpai Gergely: Charlie angyalai
• Varga Zoltán: Sarkvidéki akció
DVD
• Pápai Zsolt: Hahó, Öcsi!
• Kovács Patrik: Annabelle gyűjtemény
• Benke Attila: Keménykalap és krumpliorr
• Varga Zoltán: Menekülés Los Angelesből
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Születésnap

Kukkolás

Báron György

Tabuterhes dán családi dráma kézikamerával, voyeur-szemszögből elbeszélve. Az Idióták után újabb Dogma-törés.

 

A dán filmesek tabudöntő manifesztuma, a Dogma 95 olvastán mintha időgép röpítene – egyszerre a múltba és a jövőbe. Bár a kiáltvány a következő évezred filmstratégiáját fogalmazza meg, határozottan és ellentmondást nem tűrően, a szellem, a tónus a korai filmavantgárd, a neorealizmus, s mindenekelőtt a nouvelle vague múltidejéből ismerős. Dogma a dogmák ellen – a mindenkori lázadók harsány, figyelemkeltő hangján. A Dogma 95 tárgya ugyanaz, mint az elődök manifesztumaié: a hazugság, a mozgókép szemfényvesztése. A halottak világa, miként Visconti nevezte 1941-es deklarációjában: „Néhány filmvállalatot felkeresve gyakran megtörténhet, hogy az ember hullákba botlik, akik magukat élőknek merészelik hinni... Azonban a bennük dolgozó bomlási folyamat olyan bűzt áraszt, amely az egy kissé gyakorlott orrot nem kerüli el... Halottként élnek, nem vesznek tudomást az idő haladásáról, a tükörről, mely színeváltozott, megszűnt világukat vetíti nekik vissza, azt a világot, melyben szüntelenül kóboroltak a krétával kijelölt papírpadozaton...” A halottak világával a legkövetkezetesebben a neorealista tradíción iskolázódott nouvelle vague számolt le, elhagyván a hullaszagú műtermeket, kisétálva „az életbe”, újragondolva – Welles és Renoir nyomán – a montázs szerepét („Tilos a montázs!” – hökkentett meg Bazin), elterjesztve a belső vágást, a hosszú snitteket, aktivizálva a kamerát és a kép mélységi dimenzióját. Új esztétika született, mely több lényeges ponton újrafogalmazta a némafilm montázstechnikájára építő – később Hollywoodban a manipuláció technikájává sekélyesített – filmes nagyesztétikák téziseit.

Évtizedek teltek el azóta – a filmtörténet bő egyharmada –, s a film most újra „hazugság-piac”, ahogy Brecht írta annak idején. A lázadó mozgalmak vagy aláhullottak, vagy a perifériára szorultak, néhány szent tehén kóborol már csak a rezervátumban, sznob kultúrtúristák szórakoztatására. E vigasztalan helyzetben egy ismert és egy ismeretlen skandináv filmes – Lars von Trier és Thomas Vinterberg – kiáltványt tesz közzé, filmalkotói antidogmát, kötelező előírásokat a kötelezettségek nélküli, szabad filmkészítésről. Kizárólag valóságos helyszíneken szabad forgatni, írják, nem kell sem díszlet, sem kellék, tilos az utószinkron, a kísérőzene, csak könnyű kézikamera használható, tilos a megvilágítás, a szűrő és az optikai trükk, az elbeszélés terének és idejének valóságosnak kell lennie, ilyesmik...

Ismerős mondatok és eszmék, alig átigazított formában. Ma sem kevésbé aktuálisak, mint négy-öt évtizeddel ezelőtt voltak.

Ámde...

Az avantgardisták, a neorealisták és a Bazin köré tömörült újhullámos ifjoncok mögött egyaránt tektonikus történelmi-társadalmi mozgások robajlottak, ők ezek médiumai, alanyai, s gerjesztői voltak. Magyarán: dühös kiáltványaik a kor szellemét visszhangozták. Most ennek semmi jele. Váratlanul jött az áldás, ahonnan nem vártuk: a sötét, hideg északról, hol valaha nagy filmművészet virágzott – a legendás dán némafilm, a rideg, titokzatos „északi iskola” –, ám most egyetlen ismert filmesükről tudunk: a vitatható művészi értékű, ámde kétségkívül eredeti és sikeres Lars von Trierről. Ha valakire, hát az ő filmjeire nem a nyers valóságközeliség jellemző: finnyás, sznob melodrámákat készít, nagy tehetséggel, ám előzékenyen belesimulva a korszellembe: ilyen volt az Európa, A bűn mélysége, a Hullámtörés. Sikeres, befutott rendező lett általuk, mustrák ünnepeltje, az ilyenek ellen szoktak az ifjak fellázadni kézikamerás, low budget filmjeikkel.

Most – ifjabb kollégája, Thomas Vinterberg társaságában – maga lázad, többek között az ellen, amit eddig művelt. A Dogma 95 nemcsak abban különbözik elődeitől, hogy nincs mögötte komoly szellemi-művészi mozgalom, hanem abban is, hogy – tudomásom szerint – ez a filmtörténet első olyan tabudöntő manifesztuma, amelyet nem vehemens ifjonc, hanem elismert, s akár konzervatívnak is bélyegezhető mester bocsátott ki. (Talán ezért is a kiáltvány legmeghökkentőbb kitétele: „Nem szabad, hogy a rendező neve szerepeljen a főcímlistán”.)

A lázadó manifesztumok, persze, nevetségesek maradnának, ha nem követnék őket filmek, melyek visszamenőleg, a gyakorlatban igazolják a jól csengő tézisek alkalmazhatóságát. A szürrealisták, a neorealisták, a nouvelle vague-os fiatalok igazát nem deklarációk tették kétségbevonhatatlanná, hanem a nyomukban készített remekműveik.

A „dogmatikus” dánok sem a levegőbe beszélnek, ezt legalább két filmjük bizonyítja: von Trier Idiótákja, mely a legutóbbi Titanicon volt látható, s Thomas Vinterberg cannes-i zsűridíjjal és elsőfilmes Európa-díjjal ékesített Születésnapja. A szemlélet, a stílus, a technika szembeszökően hasonló: hozzájuk a használati utasítás a Dogma 95-ben olvasható. Imbolygó kézikamerával felvett, egyetlen helyszínen játszódó történet, színészek és az őket követő operatőr laza improvizációja – azaz személyesség, szabadság és olcsóság, miként azt a francia újhullámosok megálmodták. Mintha a technikai fejlődés mostanra érné utol Godard-ék mozgóképi utópiáját. Kamerát az emberek kezébe, mindenki csináljon filmet, minden film legyen személyes napló, az öndokumentálás eszköze, valahogy úgy, ahogy azt Godard példaképe, Dziga Vertov hajdan megálmodta. Eltörölni a rendezői foglalkozást, kamerát minden gyári munkásnak – a hatvanas években ez még fantazmagóriának tűnt, a „követeljétek a lehetetlent” filmes változatának. Ma már nincs gyakorlati akadálya.

Von Trier és Vinterberg mozgalma mögött nincs semmi, csak az új évezred technikája. Ám ez nem kevés. S ezért kell komolyan vennünk mind igénybejelentésüket, mind az ennek nyomán készült figyelemreméltó filmjeiket. Mert az érzékeny, marokba fogható kis kamera megszabadít attól a hagyományos gyártási rendszertől, melynek béklyójából eddig egyetlen filmes iskola sem tudott eredményesen kibontakozni, s lett ezért históriájuk a kényszerű megalkuvások története. A dánok dogmája azért felszabadító, mert azt állítják, elérkezett az ideje, hogy mindenki szabadon filmezhessen, a maga örömére, s az eredmény nem „amatőrfilm” lesz, hanem zaklatott, nyers, erőteljes új stílus.

Az Idióták és a Születésnap e stílus meggyőző dokumentumai. A Születésnap – önmagában is tabudöntő – cselekménye amúgy kevéssé érdekes. A dramaturgiai alaphelyzet a drámairodalomból ismerős: népes dán család érkezik egy kastélyszerű luxushotelba, hogy megüljék a tekintélyes, tehetős családfő hatvanadik születésnapját. Ám a legidősebb fiú ünnepi köszöntőjéből vérfertőző pederasztiára derül fény, melyre hajdan a tisztes atya kényszerítette ikergyermekeit. A két áldozat közül már csak a felnőtté lett fiú vehet részt az ünnepségen: lánytestvére a születésnap előtt öngyilkos lett. Tettének oka, mint azt fivére sejteti, a gyerekkori trauma. A sima felszín kárpitja felhasad, s mögötte szédítő mélység nyílik meg: az elegáns, finom ünnepség káoszba és szégyenbe fúl. Mindez elmondható lenne hagyományos kamaradráma-formában is – gyerekkori emlék- és fantáziaképek, mint valamely régi von Trier-filmben –, ám a Születésnap lényege nem a történés, hanem az elbeszélői stílus: a sétáló kamerával nagyközelibe hozott szereplők laza, improvizatív játéka, a látószög folyamatos, nyugtalanító billegtetése. Mintha rejtett kamerás híradófelvétel tudósítana szupertitkos eseményekről. Ahogy a rendezett felszín szilánkjaira hasad, úgy törik darabokra a kép is. Ha a mozinéző voyeur, miként azt Buñuel és Hitchcock egybehangzóan állította, akkor Vinterberg kamerájának látószöge a leselkedő – kéjleső – izgatott, zavart pillantása. A felvevőgép nem semleges, láthatatlan gépezet, hanem kereső, kutató, érzékeny jószág, akár az emberi szem. Ez a fajta film nem megmutat: kalandozásra invitál. Von Trier filmkészítői módszerüket a pszichodrámákhoz hasonlította, nem alaptalanul. A Születésnap izgága, kukkoló kamerája súlyos családi pszichodráma illetéktelen nézőjévé lesz. Keresőjén át csoportos lelki sztriptízt lesünk meg, bűntudattal terhes voyeur-örömmel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4431