KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/november
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Varió egy témára Sára Sándor képi világa
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 2. rész
• Zalán Márk: „Közfeladatot látunk el” Beszélgetés Ráduly Györggyel
• Kránicz Bence: Dr. Jekyll és Mr. Hyde az erdélyi havasokban Beszélgetés Bagota Bélával
• Benke Attila: Hóba temetett bűnök Valan – Az angyalok völgye
• Herczeg Zsófia: „A képzés a hallgatóért van” Beszélgetés Kiss Melindával
VESZÉLYES GYEREKKOR
• Soós Tamás Dénes: Beszélnünk kell Benniről Beszélgetés Dr. Herczog Máriával és Dr. Máté Gáborral
• Schubert Gusztáv: Örvényben Kontroll nélkül
FILM / SZÍNHÁZ
• Darida Veronika: Kegyetlenség és provokáció Pasolini és Fassbinder színháza
BŰNFILM
• Kovács Patrik: A lázadó mester Hitchcock és az európai modernizmus
• Szíjártó Imre: Zárt rendszerek Lengyel bűnfilmek és politika
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Bűnös jellemek Ed Brubaker – Sean Phillips: Criminal
STREAMLINE MOZI
• Pernecker Dávid: Befejezetlen valóság Kate Purdy és Raphael Bob-Waksberg: Undone
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Hatalmas nagy hazugságok Velence
• Baski Sándor: Fények az éjszakában CineFest 2019
KRITIKA
• Kolozsi László: A hegyek ura Monos
• Szalkai Réka: Lélekrablók Lótolvajok
KÖNYV
• Kovács Patrik: Bergman beájulna Kránicz Bence – Lichter Péter: Kalandos filmtörténet
MOZI
• Kovács Kata: Cseng mester konyhája
• Baski Sándor: A legfehérebb nap
• Nevelős Zoltán: Ragadozók
• Roboz Gábor: Amundsen
• Huber Zoltán: Az aszfalt királyai
• Fekete Tamás: Pavarotti
• Alföldi Nóra: Szerelemre kattintva
• Benke Attila: Gemini Man
• Vajda Judit: NászszezON
• Tüske Zsuzsanna: Demóna: A sötétség úrnője
• Kovács Patrik: Prédák
• Varró Attila: Rambo V: Utolsó vér
DVD
• Pápai Zsolt: Ray
• Kránicz Bence: Színház a világ
• Gelencsér Gábor: A két korona – Szent Maximilian Kolbe atya élete
• Kovács Patrik: Rés a pajzson
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Az utolsó akarat

Rengeteg hűhó

Roboz Gábor

Politikai thriller Joan Didion regényéből.

 

Beszédes tény, hogy forgatókönyvírói munkássága és páratlan renoméja ellenére szűk fél évszázad alatt idén készült el a második filmfeldolgozás Joan Didion írásaiból: a nyolcvanas éveit taposó, tősgyökeres kaliforniai szerzőt elsősorban mint újságírót és esszéistát tartja számon a köztudat, akinek szövegei szinte kivétel nélkül ellenálltak az adaptációs kényszernek. Az amerikai magaskultúra egyik szent tehenének tekintett alkotó még a hatvanas-hetvenes években robbant be mint a Wolfe, Herr és Capote nevével fémjelzett új zsurnalizmus kevés női képviselőjének egyike. A szépirodalmi megoldásokat és személyességet előtérbe helyező irányzat egyik klasszikusa a Slouching Towards Betlehem (1968) című kötete, a kor kaliforniai társadalmának lenyomata, amelynek egyik kulcsfogalma az egyre inkább eluralkodó rendezetlenség. A hiperérzékeny neuraszténiásként is jellemzett Didion mai szemmel is izgalmas alkotó, aki egyfelől progresszív nézeteket vallott – a mainstream médiában ő írt elsőként arról, hogy „a Central Park-i kocogó” bűnügyében előítéletektől vezérelve börtönöztek be öt fekete fiatalt –, kora feminizmusát ugyanakkor bírálta, saját életére pedig világéletében alapanyagként tekintett: férje, majd lánya halálának például külön gyászmemoárt szentelt (A mágikus gondolatok éve a szerzővel mostohán bánó magyar könyvkiadásba is bekerült).

Didion az El Salvador-i amerikai jelenléttől a Miamiban letelepedett kubai menekülteken át számos politikai témát feltárt, az eddigi utolsó regényét jelentő The Last Thing He Wanted (1996) pedig a hírhedt Irán–Kontra ügyet dolgozza fel, amelynek során a Reagan-kormány titokban támogatta az embargóval sújtott Iránnak történő fegyvereladást, hogy a bevételből a nicaraguai felkelőcsoportokat, a kontrákat pénzeljék. A politikai thrillerként is címkézett regény persze egy ilyen előéletű szerzőtől aligha meglepő módon nem műfaji rugóra jár: inkább tartogat örömöket irodalmároknak, mint zsánerrajongóknak. Főhőse az újságírónő Elena McMahon, aki tudósítás helyett otthagyja az éppen zajló amerikai elnökválasztást, és inkább zűrös életű, súlyosan beteg apjának szenteli a figyelmét, aki rábízza, hogy lebonyolítson helyette egy fegyverkereskedelmi ügyletet Közép-Amerikában.

Sokat elmond a regényről, hogy narrátora nem Elena, hanem egy rejtélyes, meg nem nevezett illető – mint később kiderül, a nő egyik újságíró kollégája –, aki néha előtérbe tolja magát, máskor hátrébb húzódik, de rendszeresen tesz reflexiókat a történetmesélésre és az igazság megismerhetőségére. Didion a regény legelejétől kezdve lemond a hagyományos jelenetezésről és jellemrajzról, inkább szilánkos szerkezettel dolgozik, amelyben a fő feszültséget nem is igazán a sztori, hanem az információadagolás mikéntje biztosítja. A néhol barokkos megfogalmazásokkal, máskor palahniukosan ütős tőmondatokkal élő narrátor hiába vet be gyakran mondatszintű ismétléseket, sok mindent finoman szólva sem magyaráz túl, így Didion műve inkább nevezhető öntörvényű, erős sodrású szövegnek, mint igazi regénynek.

Ebből az alapműből furcsamód az a Dee Rees forgatott filmet, aki korábban feketeidentitás-drámákkal (Szabad, Mudbound) futott be és jutott el Oscar-jelölésig, ráadásul ezúttal sikerült elkerülnie a második egészestését elnehezítő irodalmiasságot. Az utolsó akarat idei Netflix-filmjében ugyan időnként szó szerint idéz a könyvből (konkrét jeleneteket is bőven átvesz, bár a finálét teljesen átírja), a nyitást leszámítva azonban megválik a narrátor figurájától, és a hagyományosan felépített jelenetekkel történő cselekménybonyolításra koncentrál. Felerősíti valamelyest a forrásműben is meglévő apa-lánya viszonyt, emellett a főhőst munkakapcsolatain keresztül még inkább azonosulásra alkalmassá teszi, és egyes erős vonásokkal megrajzolt mellékszereplőivel kimondottan feldobja a sztorit. A formáját tekintve teljesen konvencionális film érezhetően széles közönségnek készült, mégis kérdéses, a regény vagy a kontraügy legalább felszínes ismerete nélkül mennyire követhető a cselekménye, mindenesetre néhány hetvenes évekbeli paranoiathriller-élmény után aligha megy újdonságszámba. Rees nagy alázattal és szaktudással forgatott zsánerprodukciót Didion szövegéből, csak az nem világos, milyen létjogosultsága van ma egy olyan filmnek, amely egy nehezen olvasható regényt alapul véve közepesen élvezetes szórakozást kínálva mutat be egy harmincöt éves politikai botrányt.

 

AZ UTOLSÓ AKARAT (The Last Thing He Wanted) – amerikai, 2020. Rendezte: Dee Rees. Írta: Joan Didion regényéből Dee Rees és Marco Villalobos. Kép: Bobby Bukowski. Zene: Tamar-kali. Szereplők: Anne Hathaway (Elena), Willem Dafoe (Dick), Ben Affleck (Morrison), Rosie Perez (Alma), Edi Gathegi (Jones). Gyártó: Elevated Films / Little Red Hen. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 115 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/07 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14583