KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/október
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Az elrabolt emlékezet A Rákosi-korszak történelmi filmjei – 1. rész
• Soós Tamás Dénes: „Mikor jön el a hősök kora?” Beszélgetés a magyar zsánerfilmekről
• Darida Veronika: Könnyek nélkül A létezés eufóriája
• Klacsán Csaba: Ezt a nőt mindenkinek látnia kell Beszélgetés Szabó Rékával
• Baski Sándor: Túlélni nehezebb Akik maradtak
• Várkonyi Benedek: Meghitt történelem Beszélgetés Tóth Barnabással
GYILKOS-DOSSZIÉK
• Varró Attila: Végjátékok A Manson-dosszié
• Schreiber András: A gyilkosok köztünk vannak Serienmörder-filmek
• Árva Márton: Az angyal Csak egy tánc volt
BATMAN ÉS JOKER
• Varga Zoltán: Denevérinvázió pirkadatkor Batman: Az első év; Hosszú Halloween
• Huber Zoltán: Őrült világ Joker
KETTŐS ÉLETEK
• Barkóczi Janka: Különvélemény Florian Henckel von Donnersmarck
• Gelencsér Gábor: A törvény hite vagy a hit törvénye Isten kegyelméből
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: „Mestervágás első kardcsapásra” Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 2. rész
TELEVÍZÓ
• Murai András: Egy fiú a várból Nicky, a másik fiú
HATÁRSÁV
• Czirják Pál: Idegen képek Fortepan-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
FESZTIVÁL
• Müllner András: Menedék a szikla alatt Amantea
KÖNYV
• Varga Zoltán: Animátor kerestetik Fülöp József – Kollarik Tamás (szerk.): Magyar animációs alkotók I.
• Gelencsér Gábor: Az elmélet gyakorlata Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Borlovagok Folyékony arany
• Kránicz Bence: FOMO YouTuberek vonzásában
STREAMLINE MOZI
• Margitházi Beja: Kultúrsokk American Factory
MOZI
• Baski Sándor: A rendszer
• Varró Attila: Ad Astra – Út a csillagokba
• Vincze Teréz: Van Goghok
• Andorka György: A fénykép
• Kovács Kata: Downton Abbey
• Fekete Tamás: Miles Davis: Birth of the Cool
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Pethő Réka: Az aranypinty
• Huber Zoltán: A Wall Street pillangói
• Vajda Judit: A lelőhely
• Benke Attila: Támadás a Fehér Ház ellen 3. – A védangyal bukása
• Kovács Patrik: Az: Második fejezet
DVD
• Kránicz Bence: Eltörölt fiú
• Pápai Zsolt: Úriember revolverrel
• Varga Zoltán: Alice Csodaországban
• Kovács Patrik: Isten hozott Marwenben
• Benke Attila: Fekete maszk
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Elveszett gyermekek városa

Special effect

Takács Ferenc

A szatirikus antiutópia helyét a dekoratív és játékos jövőfantázia vette át. A Jeunet-Caro szerzőpáros (a Delicatessen alkotóinak) új álommozija.

Nehéz pontosan megmondani, mikor, de alighanem Terry Gilliam Braziljával vette kezdetét – vagy legalábbis ennek a filmnek a kapcsán figyeltünk fel rá, hogy kezdetét vette – egy… mi is? tendencia? divat? hullám? a kortársi európai filmben. Az történt, hogy a más időben, a rettegett jövőben játszódó film, amely eredetileg – hasonlóan irodalmi előképéhez (gyakran alapanyagához), a negatív utópia vagy dystopia műfajába tartozó művekhez – keményen szatirikus célzatú volt, a jelen riasztó tendenciáit igyekezett a fantasztikum tükrében felmutatni, most úgy döntött, hogy mintegy leoldja magát erről a komoly, erkölcsi és társadalmi értelemben egyaránt jelentőségteli szándékról, enged az erkölcsi utalás mélysége és komolysága megkövetelte koncentrált fegyelmen, s helyette játszani engedi a felszínt, a játékos önreflexió fraktálábráját, a komoly közlésgesztusok csúfondáros-céltalan érvénytelenítését. A Brazil úgy emelt emlékművet Orwellnek és az Ezerkilencszáznyolcvannégy-konvenciónak, hogy közben rögtön tégláira bontotta, semmivé morzsolta ezt az építményt, a szatirikus antiutópia célzatos műfaját alkatrészeire szedte szét, hogy öncélú játszadozásba fogjon ezekkel az alkatrészekkel. Vagy ahogy ezt egy időben – Foucault, Derrida és amerikai irodalomtudós-tanítványaik nyomán – szokás volt nevezni: a Brazil ennek a filmműfajnak és a hozzá tartozó cselekmény- és látványkonvenciók rendszerének a ludikus dekonstrukcióját végezte el.

Valami ehhez hasonló történik a Jean Pierre Jeunet – Marc Caro rendezőpáros művében, az Elveszett gyermekek városában is. Látszólag itt is antiutópia földjén vagyunk: egy rémálom-városban, ahonnan titokzatos módon eltűnnek a gyerekek. De ez a város és ennek a városnak az élete semmiféle szatirikus-kritikai utalással nem kapcsolódik a jelenhez, az általunk köznapilag ismert valóság ilyen vagy olyan rémségéhez vagy veszélyéhez. Már a szerzők előző filmjében, a Delicatessenben is látszott, hogy ez a közléslehetőség, az erkölcsi vagy politikai utalás őket egyáltalán nem érdekli: „valami nagy katasztrófa után” vagyunk, tudtuk meg a film elején, de hogy ez a világvége milyen is volt, ez a szerzőknek a jelek szerint teljesen közömbös. Olyannyira közömbös, hogy az Elveszett gyermekek városából még ez a semmitmondó utalás is hiányzik: nem tudjuk, hol vagyunk, mikor vagyunk, múltban, jövőben, itt, máshol.

Aztán persze ráébredünk: alighanem egy álomban vagyunk. A film tája álom-táj, lidércnyomásos, egyben súlytalan környezet, az a világ, amelyben a mesék játszódnak, s valóban: az Elveszett gyermekek városa a maga antiutópisztikus és science fiction eszköz- és motívumtárának a mélyén az ősi mesét, a gyermek-, tündér- és rémmesét fedezi fel, pontosabban erre a mesei látvány- és cselekményvilágra vezeti vissza ezt az eszköztárat. Akárcsak az álomban, lassan és összefüggéstelenül bontakoznak ki a meseszálak, sokáig nem is értjük őket, majd ugyanilyen rejtélyes módon kuszálódnak egybe a történetek: One-ról, a bálnavadászról, aki eldobta szigonyát, amikor meghallotta a bálnák énekét; Denrée-ről, One fogadott öcsikéjéről, akit elraboltak; Miette-ről, aki a gyermekek bandájának a vezére; Zette-ről és Line-ről, akik „Polip” néven bokában egybenőtt sziámi ikrekként léptek fel valaha a cirkuszban, s akik most a gyermekbanda számára tartanak fenn tolvaj- és kasszafúró-iskolát; Marcellóról, a csodálatos képességű idomított harci bolhák cirkuszának ópiumszívó igazgatójáról; Krankról, az őrült tudósról, akiből teremtője kifelejtette az álmok képességét, s aki most Irvin, a műagy és liliputi termetű „édesanyja”, Miss Bismuth társaságában él egy tengeri olajfúrótoronyban, ahol elrabolt gyermekek álmaiba költözik bele különös gépei segítségével; Krank segítőtársairól, a tizenkét teljesen egyforma klónról, akik nem képesek megtudni, hogy melyik közülük az eredeti, s kik a másolatok; a Küklopszokról, vakok fanatikus szektájáról, amelynek tagjai Kranktól kapnak elektronikus műszemet a Krank számára elrabolt gyermekek fejében… Csupán néhány meseszál ez a film tudatosan kusza mese-gubancából; mindegyik mese ismerős, mindegyik naivan és közvetlenül ismétel valamilyen ősi mese-sémát, egyben mindegyik ravaszul csavar is egyet a sémán, finom paródiáját adja önmagának, rafináltan tudatos szerkesztménynek bizonyul.

Ugyanilyen tettetetten naiv, egyben ugyanilyen kifinomultan utalgató-rájátszó a film előadásmódja is. Még némi realizmus is felsejlik benne csalóka lehetőségként: a tengerparti városkában, ahol mindig este van, és sohasem száll fel a köd, mintha afféle film noir-os korai fellinis filmtörténet peregne le az erőművészként tengődő, zátonyra futott életű volt bálnavadászról, a kisfiúról, akit elrabolnak tőle, a kislányról, akivel összehozza a sors, s akivel együtt megmentik a kisfiút és a többi elrabolt kisgyereket. Csalóka realizmus ez persze, hiszen azonnal súlytalanítja és érvényteleníti a látvány többi rétege, a science fiction-réteg (amely egy történetileg ma már kedélyesen avultnak számító sci-fi ikonológiát idéz fel, Verne-regények egykorú illusztrációin látható gépeket, a húszas–harmincas évek jövő-filmjeinek kütyüit, korai amerikai sci-fi ponyvamagazinok rajzolmányait) és a mesés-mitikus fantasy-réteg (amely szintén sokfelé utalgat, egyebek között a Spielberg–Lucas variánsra, az E. T.-re és a Csillagok háborújára).

Ennek a szándékoltan széthúzó filmnek, amelynek a cselekménye tudatosan vonakodik attól, hogy összeálljon, s amelynek a látványvilága látható élvezettel adja át magát önnön kósza sokrétűségének, azért mintha mégiscsak lenne valami magva (neadjisten vezéreszméje). Cselekményének és látványának „logikája” az álom logikája, s a film egyben tudatosan tematizálja is ezt a logikát: a végkifejlet szempontjából nagy szerepet kap egy tengerbe dobott, palackba rejtett rémálom-üzenet, álmaikért raboltatja el Krank a gyermekeket, s végül Miette is úgy győzi le Krankot, hogy beleálmodja magát az elrabolt álmokba. „Special effect”-nek, szó szerint különleges hatásnak nevezik angolul azt a filmtrükköt, amellyel a „valóságban” (azaz ébrenlétünk során, nyitott szemmel, nyugalmi, józan állapotban) sohasem látható látvány állítható elő: az Elveszett gyermekek városa, amely egyébként tele van elképesztően hatásos és felülmúlhatatlan színvonalú special effecttel, voltaképp maga is egyetlen hatalmas special effect. Álom, egyben reflexió az álomról, amely azt a különleges hatást vizsgálja, amivé az álom formálja tudatunkban ébrenlétünk valóságát: az emberekből szörnyeket, kísérteteket, rémeket, gépeket és állatokat csinál, életükből pedig fantasztikus, képtelen, ősi és igaz mesét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=954