KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar krimi

Beszélgetés Gigor Attilával

Krimiben tudós

Hungler Tímea

Gigor Attila „szerzői zsánerfilmje”, A nyomozó egy boncmester története, aki tettesként maga is áldozat.

 

– A krimi műfaja mostohagyermeknek számít nálunk. Te miben látod az okokat?

– Az előző filmes generációnak, a mai harmincasoknak a rendszerváltás volt a legfontosabb tapasztalata, az őket megelőzőnek pedig a szocializmus – nekünk, legfiatalabbaknak már nem feltétlenül a politika határozza meg az életünket, viszont az európai kulturáltságnak – ha rosszindulatú vagyok, a sznobizmusnak – köszönhetően mi sem nagyon merünk alaptörténetekben gondolkodni, merthogy az komolytalan. Számtalanszor néztek már filmes asztaltársaságokban teljesen hülyének, amikor hosszan beszéltem Batmanről, pedig nagyon nem értek egyet azzal a hozzáállással, hogy például a science fiction csak akkor jó, ha Tarkovszkij rendez filmet belőle. Ha egy rossz kriminél jobb is egy közepes művészfilm, nagyon komolyan le vagyunk maradva a műfajiság tekintetében, úgy az irodalom, mint a filmek terén. Az a zsánertalanság, ami a magyar filmet már jó ideje jellemzi, tulajdonképpen annak az elismerése, hogy a műfaji film egyenlő a hülyeséggel, a felszínes történetmeséléssel. Európaiak vagyunk, itt a szerzői filmeknek, a művészfilmeknek van hagyománya, még akkor is, ha mindenhol azt olvasom, hogy van igény a popkultúrára, hiszen kultúra, bizonyos korszakokban ráadásul ez az a médium, amin keresztül a legtöbbet lehet elmondani a világról. A Holtak hajnala nem csupán zombifilm, hanem a fogyasztói kultúra manifesztációja is. Ha felmész a Westend tetejére, és lenézel a tetőről, ugyanazt a képet fogod látni, amit a filmben: úgy tapadnak az emberek a kirakatra, mint a zombik, akarnak valamit, ha nem is tudják, hogy mit. Vagy ott van a Halloween. Van annál egyszerűbb és szebb szimbólum a Halálra, mint, amit Carpenter megalkotott? Egy tökéletesen kifejezéstelen, érzéketlen maszk, aki elől hiába menekülsz, úgyis utolér. Az alapvető szimbólumok hihetetlen mélységeket tudnak adni a történeteknek. Ezek a filmek csak látszólag egyszerűek, valahol a mélyben a legősibb szenvedélyeinkről, vágyainkról, motivációinkról beszélnek. Tiszta műfajiság különben sem létezik, minden amit jól csinálnak, több lesz, mint egyszerű zsánerfilm.

– Miért a kötött formából indultál ki? 

– Azt hiszem, elvesztem volna, ha elkezdek azon agyalni, hogy mi minden torlódott fel bennem az elmúlt harminc évben, ha „önkifejezni” akarok, és minden összezsúfolok egy filmben, mondván, ki tudja, mikor csinálhatok egy másikat. Rendkívül jólesett, hogy a forma kijelöli számomra azokat a korlátokat, amiken belül egy történetet elmesélhetek, hogy van egy szabályrendszer, amit időnként felrúghatok. Ha akad egyébként zsáner, amit mindig is tömtem magamba, az a képregény, a hőstörténetek. A krimi ugyanez pepitában: az igazán jó Batman-történetek film noirok, nyomozások: a sötétségről, a félelmeinkről szólnak. Bruce Wayne és Philip Marlowe első pillantásra egy és ugyanaz a karakter, két alfahím: mindkettő egy koszos világban él, ahol nem tudni, hogy létezik-e egyáltalán igazság és becsület. A képregény, annak ellenére, amit a legtöbb ember gondol róla, a képzőművészetnek és a történetmesélésnek a tökéletes elegye, komolyan vehető modernkori mese. Semmivel nem látom bugyutább sztorinak a Pókember cselekményét, mint a Rózsa Sándor történetét, még akkor is, ha a Pókember gyerekeknek szánt comics, és felnőtt fejjel kézbe véve komoly csalódást okozott. A nyomozóban egy-két jelenetet úgy komponáltunk, hogy a comics-okra emlékeztessen; Küklopsz alakját is a képregények inspirálták: ő a Gonosz, a kevésbé árnyalt karakter a filmben, a testet öltött Erőszak, akitől félünk. Szándékoltan ábrázoltuk meseszerű eszközökkel: félszeműnek, ordenárénak, hangosnak. A mesékben épp az a gyönyörű, hogy a szereplők alaptulajdonságokat testesítenek meg. 

– Ha abból indulunk ki, hogy a jó zsánerfilm mindig egy alaptörténetet mesél el, a te mozid melyik alaptémára reflektál?

– Az ember kiismerhetetlenségét járja körül, azt a kérdést, hogy ki volt a másik, és miért csinálta azt, amit csinált. Minden ember bizonytalansági faktor – mivel én nem te vagyok, teljesen tisztázatlan a létezésed számomra. Ez a beszélgetés egészen mást jelent neked és nekem, és nem lehetek afelől sem biztos, hogy mindent úgy értesz, ahogy én szeretném, hogy azt csinálod és gondolod, amit mondasz. Nagyon nehéz ezt időnként feldolgozni, különösen akkor, ha az érzelmeidet vagy az egzisztenciádat teszed fel a másikra. A krimi alapvető motívuma, hogy nem tudunk eleget egymásról. Mi A nyomozóban úgy állítottuk a feje tetejére a zsánert, hogy ezeket a kérdéseket a gyilkos teszi fel az áldozatra, rajta keresztül pedig magára vonatkozóan. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hogyan ismerhetném meg az embereket? Törekedjek-e arra egyáltalán, hogy megismerjem őket, vagy legyek el a halottaimmal? Nekem ez a film arról a magányról szól, amiben élünk, azzal a félelmemmel kapcsolatban próbálok kérdéseket megfogalmazni, hogy megszűntethető-e ez az állapot, különös tekintettel arra, hogy ezt a játékot időre játsszák, és hogy nagyon nehéz kitörni abból a buta, kényelmes, de civilizáltnak nevezett helyzetből, hogy a dolgokról többnyire csak beszélünk, és nem cselekszünk.

– Tiszta zsánerfilmként, krimiként is megállja a helyét A nyomozó?

– Magát a történetet megpróbáltam úgy felépíteni, hogy a műfaj kötelező csavarjai meglegyenek, és úgy kövessék egymást, hogy a nézőt megvezessük, de azért sejtse is a megoldást. Bízom abban, hogy annak, aki krimit akar nézni, krimiként is működik majd a film. Elég szerénytelenül utalgatunk a detektívregények hagyományára: van a történetben Hammett utca; amikor a főszereplő, Anger Zsolt nyomozni kezd, ugyanazokat a szomorú, kétdimenziósan férfias, ironikus megjegyzéseket teszi, amiket annyira imádok Phil Marlowe vagy Matthew Scudder alakjában; az egyik jelenetben pedig úgy gyűlnek össze a vádlottak, hogy végighallgassák a nyomozó okfejtését, mint a Poirot-krimikben, amikor a kandalló körül a történet végén összesereglenek a gyanúsítottak.

– Értek vádak, amiért főhősnek egy gyilkost tettél meg?

– Akik fennakadnak a Dexteren vagy az Amerikai Psychón, valószínű, hogy ezen a filmen is fennakadnak majd. Nekem azonban a Match Point ellen sincs kifogásom, ahol miután a főhős elkövet egy gyilkosságot, nem bukik le, és tovább éli a tiszteletre méltó életét. Annak mindenesetre örülök, hogy Magyarország olyan morálisan fejlett ország, ahol felháborodnak azon, hogy valaki megússza a bűneit. Sajnálom, ha ez nem mindenkinek jön át, de nekem A nyomozó nem arról az emberölésről szól, amit a főhősünk elkövet. Az én értékrendem szerint sokkal nagyobb bűnt követnek el azok a filmbeli szereplők, akik hagyják az emberi kapcsolataikat elsorvadni, akik a másikra hárítják a felelősséget, és olyan súlyos magánbűnökben vétkesek, melyekre nem is tekint bűnként a társadalom.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/03 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9295