KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/szeptember
CINÉMA GODARD
• Ádám Péter: Mestervágás első kardcsapásra Kifulladásig: egy kultuszfilm születése – 1. rész
• Bikácsy Gergely: Ugróiskola Jean-Luc Godard: Bevezetés egy (valódi) filmtörténetbe
KÁDÁR-KORI CENZÚRA
• Szekfü András: Egy problémás film Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Báron György: Megint Tanú Kádár-kori filmcenzúra: A tanú
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: Viharok és Hitchcock-seregélyek Beszélgetés Almási Tamással
• Soós Tamás Dénes: „Ez már a Family Guy-generáció” Beszélgetés Hartung Attilával
• Margitházi Beja: Szinkrontolmács Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás
• Kovács Ágnes: Palaszürke égbolt Színdramaturgia: Magasiskola
MŰFAJOK ÉS MÉMEK
• Varró Attila: Az önző mémek Zsánerfilmek tipológiája
KÉPREGÉNY-ÉLETRAJZOK
• Kránicz Bence: Szorongó biciklisták Raoul Taburin
• Demus Zsófia: Fénykép az életrajzban Képregény legendák: Photographic: The Life of Graciela Iturbide
ARCHIVÁLT TÖRTÉNELEM
• Barkóczi Janka: Nem öregszenek Archív felvételek újrahasznosítása
• Zalán Márk: Katonák voltak They Shall Not Grow Old
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Maguknak köszönhetik Új raj: J.C. Chandor
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Nico nem akar ikon lenni Nico, 1988
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Családi kríziskatalógus Karlovy Vary
• Schreiber András: Öt nem túl könnyű darab Sehenswert/Szemrevaló
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Az adó Paradicsoma Az amerikai birodalom bukása
STREAMLINE MOZI
• Lichter Péter: Alvajárók a villamoson Anima
• Szabó Ádám: Add át magad a táncnak! Too Old to Die Young
MOZI
• Baski Sándor: Góliát
• Pazár Sarolta: Egy herceg és egy fél
• Fekete Tamás: Út a királyi operába
• Varró Attila: A bűn királynői
• Pethő Réka: Ugye boldog vagy?
• Alföldi Nóra: Lázadók
• Rudolf Dániel: Velence vár
• Kovács Gellért: Jó srácok
• Barkóczi Janka: 100 dolog
• Lichter Péter: Aki bújt
• Huber Zoltán: A tűzön át
• Benke Attila: Halálos iramban: Hobbs & Shaw
DVD
• Pápai Zsolt: Fargo
• Nagy V. Gergő: Ha a Beale utca mesélni tudna
• Vajda Judit: Életrevalók
• Fekete Martin: Egy gazember halála
• Benke Attila: A nyakék nyomában
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Anna

A gének dala

Zsugán István

 

Fiatalabb évjáratbéli hazai érdeklődők nyilván némi meglepetéssel olvassák, micsoda dühödt indulattal fakad ki többször is a harmincas évek vége, negyvenes évek elejének »magyar típusú« filmjei ellen az olasz történész-rendező, Carlo Lizzani, magyarul mostanában megjelent Az olasz film története című könyvében. „Abból a száz meg száz kommersz filmből, melyet 1938-tól 1943-ig gyártottak, (...) a »magyar vígjáték« sémája szerint, ma már egyetlen képkocka sem érdemel kíméletet, még annyit sem, hogy emlékezzünk rájuk. Valamennyit a közhelyek sokasága, egyhangú receptszerűség jellemzi. (...) A vásznon lélek nélküli árnyak ágáltak, olyan nyelven beszélve, mely manapság érthetetlen lenne. Az árnyékok gyakran frakkban vagy estélyi ruhában jelentek meg, drága ételeket fogyasztottak, hangosan trilláztak, ha híres énekesekről szólt a film, vagy lágyan susogva csevegtek, ha gáláns és agyonbrillantinozott sztárokat szerepeltettek. (...) A rendezők szándékai és igényei valósággal belefulladtak az ihletnélküli mesterség holt tengerébe.”

Tüzetes filmtörténeti kutatások feladata pontosan kideríteni, hogy a világszerte „fehértelefonos filmek” néven ismertté vált dömpingcikkek akkori áradatában honnan indultak ki a legelső, meghatározó erejű hullámok – a Gyarmat utcából csaptak-e át a Cinecittàig, ahogyan Lizzani és sok más filmtörténész véli, avagy megfordítva – a produktumok kísérteties hasonlósága azonban kétségtelen.

Az új magyar–francia koprodukciós film, az Anna esetében sem könnyű feladat kielemezni (mellesleg nem is a nézőre tartozik), hogy milyen mértékben nehezedett készítőire a nyugat-európai mozipiac jelenlegi Nagymoguljának, a francia Gaumont-nak a legrosszabb fajta ízlésdiktátuma; legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy későbbi korok francia filmtörténészei nem fogják majd »magyar típusú«-nak aposztrofálni az átszínezett »fehértelefonos melodrámák« mintapéldányait.

Fehér telefon ugyan – ha jól emlékszem – egyetlen egy sincs a filmben (a telefon-színdivatok, úgy látszik, változékonyabbak, mint a filmdramaturgiai szabásminták); – ettől eltekintve azonban minden más ismérv ráillik, ami annak idején a »fehértelefonos« filmek külsőségeit jellemezte. (S még azzal a különbséggel, hogy itt nem jópofáskodó szalonvígjátékról, hanem könnyesbúsan érzelgős szalon-melodrámáról van szó.) A jó svádájú közgazdász-üzemmérnök és a manöken-eleganciájú ruhagyári textilmérnöknő ötcsillagos luxushotelben randevúzik egymással ebédelés céljából (hiszen ugyebár összes mérnökismerősünk rendszerint a Hiltonban és az Intercontinentalban szokott ebédezni... ); egy véletlen szóváltás az ismeretlen francia családdal vajon hol zajlik le? – természetesen a Halászbástya lépcsőin, s közben-közben megcsodálható festői anzixbeállításban az Erzsébet-híd is; másik jellegzetesen pesti helyszín a fülledt levegőjű női gőzfürdő masszázsterme; később – hogy a folklór se hibádzzék – fotóalbumba illő falusi temetőbe kalauzol a film, ráadásul Halottak Napján, „echte magyarosch” siratóasszonyokkal; a főhős textilmérnöknő rafinált eleganciával berendezett lakásának ablaka természetesen egyenest a Dunára néz, amelynek lágyan hullámzó habjain méltóságteljesen tovahimbálódznak a karcsú hajók... („Gönyünél árad, Apatinnál apad, hajóvonták találkozása tilos” – véljük hallani a képsorok alatt a vízállásjelentést, s ha tényleg hallanánk, tudatos öniróniára gyanakodhatnánk.) Öniróniának azonban sajnos nyoma sincs: marad a pőrén kusza melodráma, mely együgyűségében olyannyira túlbonyolított és elemi logikai bakugrásokkal túlterhelt, hogy tömör összefoglalása meglehetősen nehéz feladat.

Mégis, a lényeg: Anna, a sikeres textilmérnök az említett luxushotel panorámás éttermében, miközben örökké elkéső barátjára várakozik, megkövülten rámered a szomszédos asztalnál ebédelő francia turistacsalád vidám, egyetemistakorú leányára, akiben saját, 1957-ben Bécsben megszült és kényszerből (?) elhagyott, azóta is hiába keresett lányát véli felismerni. (Vagyis a huszonéves francia mademoiselle-ben – az egykori csecsemőt.) Hogy miről, s miért? „Megszólalt benne a vér szava” – írta volna, némi pleonazmussal, boldog emlékezetű Mrs. Hedwig Courths-Mahler ötven évvel ezelőtt, ha mondjuk a Kosáryné Réz Lola fordításában sokszázezer példányban sikert aratott Piros Rózsák című regényének lapjaira tévedtek volna hőseink – e film modern dramaturgiai és pszichológiai indoklása ellenben körülbelül ennyi: „csak”. Ebből a „csak”-ból származik azután minden bonyodalom: Anna egy hiszteroid bulldog szívósságával nyomába ered a kis ideig még gyanútlanul turistáskodó párizsi Aubier-családnak, s a sikeres üldözésben – szerelmén kívül – szövetségesévé szegődik egyetemista fia is, aki – csak tessék ámulni, hogy mi mindent nem produkál az „Élet”? – tüstént lángra lobban a májusi cseresznye-érettségű mademoiselle Marie (ne feledjük: talán féltestvére!) iránt. Most már igazán egymás sarkára hágnak az események. A háromévenként turistavalutához jutó átlag honpolgár számára irigylésre méltó, izgatott hajsza indul Pest és Párizs között (váratlanul még Jan Nowicki, az Anna szerelmetes barátját játszó üzemgazdász is felbukkan a párizsi hotel halljában – merthogy csak úgy ötletszerűen átruccant valami Rómában rendezett szakmai konferenciáról... ); –és ott, az egyre titokzatosabban viselkedő Aubier-család bársonypuha otthonában, illetve az előkelő magánklinikán fény derül a szörnyű titokra: Marie, aki immár két családnak is a szemefénye – gyógyíthatatlan vesebajban szenved. (Szóval tényleg ennyien láttuk Vitray néhány évvel ezelőtt nagy port felvert tévériportját a művesére kárhoztatott, s megfelelő donorra már-már irracionális reménykedéssel várakozó, kétségbeesett szenvedőkről...) Aubier-né – Tordai Teri, a génvizsgálatok szerint, nem alkalmas donornak; ellenben Anna-Marie-José Nat annál inkább (ne feledjük, a vér szava – a gének szava!...); s a sikeres vese-átültetési műtétet boldogan méltóságteljes hordágy-felvonulás ünnepli. Fin. The End.

A főcím szerint a forgatókönyvet Hernádi Gyula és Mészáros Márta írta, Mészáros Márta rendezte; operatőr Andor Tamás.

 

*

 

Köztudomású, hogy Mészáros Márta előző filmjeinek többsége rendkívül ellentmondásos kritikai visszhangot keltett: miközben hazai bírálói közül sokan fönntartásaikat hangsúlyozták, külföldön kötetekre rúgó, lelkesen dicsérő újságcikk és tanulmány köszöntötte öt földrész, csaknem félszáz országában bemutatott alkotásait. Erről szólván a rendező azt rótta fel hazai kritikusai legsúlyosabb vétkéül egyik nyilatkozatában (Filmvilág, 1980/11. szám), hogy „kifogásaikat nem filmszakmai szempontokkal indokolják”, hanem „egy történet vázlatát mesélik el ironikusan, s ezzel az egész alkotást lefejezik”; ellenben a külföldiek, „ha bírálnak is, szakszerűen teszik”. Nos, a rendező előző filmjeinek egyik leglelkesebb és legkövetkezetesebben rajongó francia kritikus-híve, Jacqueline Nacache ezúttal ilyesféle – többnyire udvarias hangvételű hazai kritikai konvencióinkban talán disszonánsan hangzó – mondatokat írt le az Annáról a Cinéma című szakfolyóirat 1981/9. számában: „A forgatókönyv siralmas (...) Hihetetlenül sok ízetlen közhelyet hallunk; néha hajlandók lennénk azt képzelni – ha több humor volna benne –, hogy egy Ionesco-darabbal van dolgunk (...). A legtöbb színész úgy játszik, mintha nyársat nyelt volna (...). Az elbeszélésmód ügyetlen, ami megható lenne, ha egy kezdő követné el, vagy ha nem válna nagyon gyakran teljesen nevetségessé (...). Amikor lehull a függöny e siralmas bábjáték után, csak szánalom marad a szívünkben, de azért reménység is, hogy egy következő filmnek sikerül majd hamarosan elmosnia e mostani emlékét.”

Hozzáfűznivalónk csak annyi lehet: e reménykedésben is osztjuk a párizsi kolleganő véleményét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7150