DVDGet On UpSoós Tamás Dénes
Get On Up – amerikai, 2014. Rendezte: Tate Taylor. Szereplők: Chadwick Boseman, Nelsan Ellis, Dan Aykroyd. Forgalmazó: Bontonfilm. 139 perc.
Mikor Elvis meghalt, James Brown állítólag
elintézte, hogy kettesben maradhasson az elhunyttal. „Elvis, te szemét! Már nem
vagyok második” – zokogta az énekes holtteste fölött. Az anekdotában ott van,
amit Brownról alapjáraton tudni kell: arroganciája, hatása és zsenije, mit
tényleg csak Presleyéhez lehet mérni. Nélküle más lett volna Mick Jagger vagy
Michael Jackson mozgáskultúrája, és más a komplett soul-, funk- és
autóreklám-történet (gerappa!). A Get On
Upban is ott van, amit a soul keresztapjáról Wikipedia-olvasás nélkül tudni
illik: a bántalmazással teli gyerek- és a drogos őrülettel terhelt időskor, a
fekete jogi mozgalmak iránti elkötelezettség, na meg a zenész, aki műfajokat
reformált, és a saját kezébe vette az üzletet, az albumkiadást és koncertszervezést,
modellt teremtve a lemezipar összeomlása után érkezők számára.
Tate Taylor (A segítség) filmjéből épp csak az összefüggések hiányoznak: hogy
Brown támogatta ugyan Martin Luther Kinget, de nyíltan rasszista politikusokkal
is barátkozott; hogy zsarnoki precizitása miatt a legkisebb kihágásért –
késésért, piálásért, füvezésért – pénzbírságolta zenekarának tagjait, de évekig
drogfüggő volt; hogy hihetetlen zenei érzékkel újított, de közben bíróságra is
járt a másoktól elcsaklizott szerzemények miatt. Brown személyiségének
összetettsége az, amit a rendező beáldoz az időugrálós narratíva oltárán. De a
folyamatos idősíkváltásokkal nem Brown természetének hektikusságát adják
vissza, csupán komikussá túlzott, afro-amerikai Forrest Gumppá rajzolják az
énekest, aki hol Lyndon B. Johnsonnal, hol pedig Little Richarddal parolázik.
A stílus – a természetesen viselt
extravagancia és a spontán hév keveréke – volt az, ami Brownt kiemelte társai
közül. És a stílus – a negyedik falat áttörő önreflexió és a karikatúrára való
hajlam – az, ami ezt a filmet félreviszi. Harsány, különcködő, és nem passzol a
szokatlan biopic-narratívához, ami elmagányosodó amerikai zseniként, afféle
zenés Vérző olajként festi fel Brown
életét. Az életműhöz váltott belépőnek viszont, a legtöbb zenészbiográfiával
ellentétben, hatásos, hiszen a sablonos magánélet (szegénység, majd siker, majd
drogok) helyett inkább a karrierre és a zenére fókuszál. A feszes
basszusgrúvokra alapozott, szaggatott szaxofon- és fülberúgott gitár-riffekkel
színezett funkyra: a film valódi sztárjára.
Extrák: Nincsenek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 111 átlag: 5.41 |
 |
|
