Könyv

Nagy Imre: A Lumière-örökség I-II.

Nagytól Nagyig

Kelecsényi László

Két kötetben: 17 év, 434 film. Egy észrevétlen kritikus életműve.

Első szavam – meg az utolsó is – a lelkesedésé. Ha hinnék a szellemjárásban, azt írnám, B. Nagy László feltámadt, visszatért, és megint filmekről ír. De tényleg erről van szó. Támadt egy kritikus, aki szinte észrevétlenül, hétről hétre megalkotott egy életművet, csak úgy mellékesen, egyetemi órák, irodalmi kutatások szünetében, egy vidéki lap, a Dunántúli Napló oldalain. A céhbeliek most megsértődnek: miért ünneplek egy kívülállót, egy outsidert?

Nagy Imrének hívják, be kell mutatni a filmszakmának, mert megérdemli, mert nem ismerik. Az MTA doktora, de ez nem látszik az írásain, semmi professzoros emelkedettség, se szakmai tolvajnyelv. A felvilágosodás és a rokokó a szakterülete, Katona József életművét kutatta. Szerkesztői unszolásra vállalkozott arra, hogy kötetbe (kettőbe) gyűjtse több mint másfél évtizeden át írott filmkritikáit. Hétről hétre beült a moziba, szeretett csütörtök esténként új filmeket nézni. Nem volt válogatós. Bár akármiről nem írt kritikát, de igyekezett a heti három-négy-öt-hat újdonságból a lehető legtöbb tanulságot kínáló darabot kiválasztani. 1990 táján még könnyű dolga lehetett, ma sokkal nehezebben találna tollára méltó darabokat. Minden írásának címet adott, mindig igyekezett elkerülni, hogy az aktuális film címét írja a cikke élére. Könyvét olvasva szégyenkeznem kell: mennyi érdekes alkotás, megnézendő darab mellett siettem el. Pótolnám a mulasztásaim, de a tékákban persze nem tartják forgalomban az egy-két hétig vetített iráni, indiai, török, japán filmeket.

Nem tudom, van-e még, aki azért olvas kritikát, hogy eldöntse, megnézze-e vagy sem a szóban forgó filmet. Magam viszont csak azért lapozgattam figyelmesen Nagy Imre írásait, hogy eldöntsem, egyezik-e vagy sem a véleményünk a többségében azért valaha látott alkotásokról. Be kell vallanom, mintha bűnös lennék valamilyen titkos csatornán működő szellemi összeesküvésben: szinte mindig egyet értettem a megállapításaival. Persze lehet kicsinyelni, vitatni ennek a lelki testvériségnek az alapjait. Nem az értéktudatot – mert akinek nincsen, az sürgősen távozzék erről a pályáról – hanem ennek az értéktudatnak a centrumát. Nagy Imre ugyanis szintén a hatvanas évek nagykorú filmjének ismeretében és bűvöletében ült be a moziba. Helyesbítek: nem moziba, templomba. A falakon szentképek, Antonioni, Buñuel, Cassavetes, Fellini, Godard, Joszeliani, Kurosawa, Menzel, Rohmer, Tati, Welles portréi függenek, hogy magyarokat most ne említsünk. Az is minősít valakit, nézőt és kritikust, hogy kit nem szeret, kiről ejt epés megjegyzéseket. „Nem akarok kertelni, ezért kimondom kereken: nem kedvelem N. N. filmjeit, dacára a felhajtásnak, amely övezi őket.” (I. köt. 105. old.) N. N. „egy képzeletbeli, mégis létező grádicson bukott el, amelyet az ízlés lépcsőfokai alkotnak, s bizony eléggé mélyre pottyant.” (II. köt. 181. old.) Egy másik filmtörténeti nagyságnak hírelt alkotó sem jár jobban: „ha megfeszülök, sem tudom szeretni X. Y-t”. (I. köt. 282. old.) Újabb idézet: „Mintha egy színvak favágónak ecsetet adtak volna a kezébe, hogy itt van ez a vászon, tessék telepingálni, nem kell spórolni a festékkel.” (I. 222.) Tessék kikeresni, kiről, kikről szólnak e mondatok! Egyébként három különböző mutató is van a második kötet végén: az írások, a filmcímek és a rendezők betűrendes listája.

Konzervatív volna? S az is az, akinek tetszik az ilyen megfogalmazás: „A hetedik múzsa, akit a filmgyártás a tömegszórakoztatás igájába kényszerített…” (I. 32.) Vagy ez: „… az új hullám hagyománya a mai, amerikanizált ízlésű világban csak felhígítva képviselhető.” (I. 181.) Súlyos szavak következnek: „ami ma a mozgóképben jónak mondható, az a hatvanas években gyökerezik”. (I. 243.) Nagy álmodozó lehet Nagy Imre, mert Angelopoulosz egyik alapműve kapcsán azt írja, hogy megtekintése előtt egy órát kell sétálnia az embernek, hogy kiűzze lelkéből a hétköznapokat.

Ki érne rá ma ilyesmire? Ezt legfeljebb a plusz-hatvanasok engedhetik meg maguknak. Az ifjabb néző-jelölt megnyom egy gombot a kütyüjén, vagy kér egy zacskó pop-cornt, ha elment valamilyen épületbe filmet nézni. Sétálni pedig nagyon jó, miközben ezt a két kötetet lapozgatja az ember. Pedig szerzője kemény igazságokat vág a szemünkbe, olyasmit például, hogy a média ugyanazokat a hatásmechanizmusokat alkalmazza, mint a kábítószer-kereskedelem. Cassandra csak rémes dolgokat jósolt – nem is hittek neki. Ez azonban – sajnos – már nem puszta jóslat, hanem jelentés a csatavesztésről. Azért köszönjük, kedves professzor úr.

Nagy Imre: A Lumière-örökség I-II.

Kronosz Kiadó, Pécs, 2013

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 49-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11876

Cikk értékelése:

szavazat: 258 átlag: 5.59