KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Robert Altman: Az utolsó adás

Forró, mint a jég

Pápai Zsolt

Robert Altman filmjeiben a show a modernitás sámánünnepe, az amerikai életforma elmaradhatatlan rituáléja.

 

Nincs azon mit csodálkozni, hogy a megátalkodottan virgonc szellemű és örökmozgó Robert Altmant utolérte a melankólia. Az a csoda, hogy erre csak életének nyolcvanegyedik évében került sor. Legfrissebb műve, Az utolsó adás azért különleges, mert – írja a Rolling Stone kritikusa – míg a forgatókönyv szerzője könnyű vígjátékban gondolkodott, a rendező a halálon.

Az új filmben megtalálható az altmani kézjegy több eleme (az egymásra úsztatott beszédsíkokra épülő dramaturgiától a szereplőket, tárgyakat a képen megsokszorozva mutató tükörjátékokig), mégis társtalan az életműben. Mint az oeuvre számos darabja, ez is a szórakoztatóiparban játszódik, de szokatlan hangszerelésben. Altman pályája elejétől nagy kedvvel térképezte fel a showbusiness világát vagy az azzal rokon másvilágokat, mert az efféle miliőben játszódó filmjeiben levezethette heveny politikai és társadalomkritikusi indulatait. A show mint a modernitás sámánünnepe és mint az amerikai életforma elmaradhatatlan rituáléja szabályosan kínálta magát egy olyan erősen társadalmi elkötelezettségű alkotónak, mint amilyen ő volt. Pontosabban: amilyen ő volt a hetvenes években. Altman a harminc éve született Nashville-ben, illetve a Buffalo Bill és az indiánokban panorámázta be legalaposabban az újvilági szórakoztató- és boldogságipart, aztán a számára nem sok babért termő nyolcvanas években leszakadt a tárgyról. Csak a kilencvenes évek elején tért vissza hozzá A játékossal és a Prêt-à-Porter-val, melyekben – csakúgy, mint a hetvenes évek filmjeiben – az elővezetett témának erős társadalomkritikai töltete volt. Az új film azonban más, mint a többi, elsősorban modalitásában különbözik azoktól. Az utolsó adás mélyen vallomásos film, a rendező egyik legszemélyesebb mozija

Olyan klasszikusok párja, mint a Rivaldafény vagy a Ginger és Fred, de mintha hidegebb, fagyosabb, rezerváltabb lenne azoknál. Igaz, van benne egy kevés romantika meg csöppnyi nosztalgikusság is, szentimentalizmus viszont szikrányi sem. A forgatókönyvet egy valóságos rádióműsor ihlette, Garrison Keillor 1974-ben indult, mindenkor élőben sugárzott programja, melyet kitalálója és műsorvezetője kurta kabarétréfákból és rengeteg zenéből gyúrt egybe. Keillor afféle virtuálvilágot épített fel a színházban, melyből műsorait szórta, több maga teremtette karakterrel, például a filmben is feltűnő dalos kedvű cowboyduóval, Dustyval és Leftyvel vagy a történet narrátoraként mutatkozó biztonsági őrrel, Guy Noirral.

A lassan induló és a játékidő teltével tovább lassuló cselekmény annyira vékony, hogy az még a cseles sztorikat nemigen kedvelő Altmannál is párját ritkítja. A filmben saját magát (illetve a GK nevű porondmestert) alakító Keillor írta a szkriptet, amely egy amerikai kisvárosi színház színpadáról harminc éven át élőben közvetített rádióműsor utolsó adásáról szól: a csatornát és a színházat felvásárolta egy texasi cég, így le kell húzni a rolót. Miközben a színpadon egymást követik az énekesek, a kulisszák mögött a trupp tagjai felelevenítik régi kalandjaikat, adomáznak és nosztalgiáznak, viccelődnek a múltról vagy merengenek róla. A hitelesség erősítése érdekében Altman több, a pályája lejtőjére érkezett színésszel dolgozott, akiknek nem ismeretlen a kudarc élménye. Az utolsó adás igazi all-star-movie, de nem klasszikus értelemben az, ugyanis Meryl Streep kivételével csupa egykor ragyogó, mára fényehunyt vagy gyorsan elvirágzott sztárt (Kevin Kline, Woody Harrelson, Lily Tomlin) látni benne – ők vélhetően pontosan tudják, miként is kell múltidézni. A nosztalgikus tónust nyomatékosítja, hogy a történet halmozottan múlt időben játszódik. Bár pontos időkoordináták nincsenek, annyi bizonyos, hogy a narrátor nem napjainkból, hanem a régmúltból tekint vissza a még régebbi múlt eseményeire, hiszen – mint az expozícióban elhangzik – a színházat hat éve zárták be, a megidézett világ azonban az ötvenes évek relikviáival van tele.

A halmozottan múlt idejű elbeszélés egy halmozottan ódivatú projektről szól, egy olyan rádióműsorról, amely – mint Guy Noir az expozícióban megjegyzi – „már tizenöt éve kiment a divatból, de a közreműködőknek erről nem szólt senki”. Míg az utolsó előadás folyik, az öltözőben és a színpadon szokásos ügymenetet egy angyal érkezése zavarja meg, kicsit ahhoz a jövevényhez hasonló, mint akit Bob Fosse hattyúdalában, a szintén öntépően személyes Mindhalálig zenében láttunk. Az angyal jelenléte önmagában a realitástól messzire emeli a filmet, sajátos atmoszférával ruházza fel a holtrealista helyszíneket, és ezt a különös, furcsa – mondjuk ki: túlvilági – hangulatot erősíti néhány formanyelvi megoldás. Mindenekelőtt a dinamikus beállítások. Altmant már a hatvanas évek végétől foglalkoztatták a dinamikus plánok – kivált az a kérdés, hogy miként lehetséges mélységet érzékeltetni a kamera állandó mozgatásával –, de eddig egyetlen filmje sem készült az első snittől az utolsóig ilyen beállításokkal. Most végig kocsin, darun vagy hevederen van a kamera, folyamatosan mozog, de soha nem iramlik meg, inkább araszol vagy lebeg. Néhány alkalommal torpan meg csupán – mindannyiszor az angyalra szegeződve –, de ekkor is csak pillanatokra. Altman kevés hosszú beállítást használt, így magasra tette a lécet vágójának, Jacob Craycroftnak. A dinamikus képek összeszerelése nem könnyű feladat, mozgásban, mozgásra vágni strapás munka, de Craycroft hozta, amit elvártak tőle: Az utolsó adás rendezője és vágója másfél órás decens formanyelvi bravúrja.

A nagyon finom, puha gépmozgások teszik igazán karakteressé a filmet. No meg a countrybetétek, melyekből akad jócskán, a sikamlós poénokkal teli krokiktól kezdve a mélybánatos melódiákig mindenféle rendű és rangú, tónusú és szövegű. Az utolsó adás valójában musical, nem az első a rendező pályáján. Altmannak eddig két intenzívebb találkozása volt a zenés műfajjal, furcsa mód épp karrierje egyik csúcs- és mélypontján, a Nashville-ben és a Popeye-ben. Az utolsó adás hasonlít is rájuk, különbözik is tőlük: az első társadalomkritikus és személyes, a második társadalmiság-mentes és személytelen mű volt, a mostani pedig – lévén személyes, de nem publicisztikus – épp a kettő között áll. A dalokat természetesen a színészek éneklik élesben, nem is várhatunk mást attól a rendezőtől, aki az amerikai fősodor első olyan filmjét készítette (ez volt a Nashville), amelyben az elhangzott zeneszámokat a forgatás közben a szereplők előadásában rögzítették.

Az utolsó adás további markáns vonása a légszomjas előadásmód, ami a nyíltan vállalt és célzott színpad- és színházszerűségből, a leplezetlen teatralitásból, a mese művi jellegének hangsúlyozásából következik. Sokatmondó, hogy a Nashville, Az esküvő, a Prêt-à-Porter vagy akár a Cuki hagyatéka kapcsán annyit emlegetett „altmani karnevál” szűk belsők közé szorul, így a szereplőkre rázárul a fikció világa. Mert a színházteremben játszódó szekvenciák során sem nyitja ki a teret a rendező, végig a fellépő énekesekre, mókamesterekre szegezi a kameráját, és a közönség sorait két – alig néhány másodpercig tartó – snitt kivétellel nem mutatja.

Ellenben nagy teret biztosít GK, a porondmester, a nagy organizátor számára, kire láthatóan az alteregójaként tekint. GK alteregó-státuszát húzzák alá az altmani világszemlélet velejét hűen tolmácsoló ironikus megjegyzései. „Szilárdan hisszük, hogy minden lehet sokkal rosszabb, mint most – jegyzi meg a film közepén egy felkonfban. – Ha boldognak érzed magad, vigyázz, mert elmúlik.”

Az idézetből kitetszik, hogy a rendező nem hagyta otthon most sem malíciáját és hurrápesszimizmusát. A műveire jellemző kimért közelítésmód az ironikus színezés mellett a furtonfurt felcsattanó fura poénokban és a csipkelődő dalokban érzékelhető, illetve – a plánok szintjén – abban, hogy következetesen megtagadta a szereplőktől a közeliket. Az utolsó adás mégsem olyan szenvtelen, mint korábbi munkái java. Látszólag hűvös az előadás, ám a felszín alatt parázslik a vallomáskényszer. Altman filmje éget, mint a jég.

Rejtőzködő, bujtatott kitárulkozásvágy szülte, ezért csak lassan lesz világossá, hogy szabályos viviszekciót látunk. Az erősen helyi érdekű utalástömeg sem könnyíti meg a néző dolgát (felteszem, kevesen ismerik nálunk az amerikai rétegrádiókat, és a countrynak sincs tömegbázisa), miként az sem, hogy Altman feltűnően kevés gesztust tesz kifelé. Sohasem mások elvárásai szerint alakította munkáit, de ezúttal mintha fokozottan zárta volna ki a közönséget: a nézők kiiktatása a jelenetekből, leradírozásuk a képekről is ezt jelzi. Bár a megmutatkozás vágya munkál a képsorok között, Az utolsó adás lényegében eszképista film. Altman hattyúdala, ami persze nála – szerencsére és remélhetően – korántsem azt jelenti, hogy ez lenne az utolsó munkája.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/12 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8800