KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Stroheim-háromszög

Az örök trónkövetelő

Varró Attila

Melodrámáiban Stroheim a vágy, ostrom és kudarc motívumhármasán keresztül saját szerzői ambícióiról mesél.

 

Erich von Stroheim mindössze nyolc némafilmet kitevő rendezői életműve tematikai tekintetben nem csupán a korszakban, de a teljes amerikai filmtörténetben példátlanul egységesnek tekinthető – hasonlóan minimálisan variálódó pályaképekért egészen Japánig kellene mennünk, Ozutól az anime-készítő Oshii Mamoruig. Az a töretlen eltökéltség, mellyel Stroheim egy évtizeden keresztül újra és újra jóformán ugyanazt a filmet forgatta (eltekintve a Gyilkos arany e tekintetben is kivételes remekművétől), az életrajzok kései tanúbizonysága szerint igen egyszerű okkal magyarázható: az öntörvényű és számos tekintetben kifejezetten formabontó kreativitású rendező gyakorlatilag egyetlen olyan filmet sem hagyott hátra, amely ne viselné magán a stúdiókontroll – esetenként példátlanul kíméletlen – beavatkozásainak nyomait. Az eszményi, soha meg valósult Stroheim-opusz nyolcórás, több szálon futó és epizodikus életképekkel teli szerzői alkotása a korabeli nagyközönség elvárásait mindennél előbbrevalónak tartó főproducerek markában előcenzúrázott (Vak férjek, Az ördög álkulcsa), utólag megcsonkított (Körhinta, Kelly királynő) fél-, harmad-, negyedfilmek formájában került filmszínházakba és őrződött meg az utókornak – nem csoda, hogy a rendre kielégületlen maradt alkotó minden adódó alkalommal ugyanannak a projektnek futott neki újra. Stroheim az örök elsőfilmes rendező gyakorlatilag egyetlen végérvényesen félbemaradt debütfilmmel és egy torzóként fennmaradt főművel: ennek fényében értelmetlen rendszeresen felbukkanó szerzői kézjegyeket, állandó motívumokat kutatni az egy évtizednyi munkásságban – miközben formai tekintetben finoman, de folyamatosan módosul eszköztára az egyre dinamikusabb beállításoktól az egyre árnyaltabb fénymegoldásokig, történetei monomániásan egyazon fogaskerékre járnak, egyazon ötleteket variálva újabb és újabb cím alatt, más-más színészekkel a főszerepben.

A Stroheim-debütfilm platóni ideája, amely minden egyes alkalommal csupán sokszoros fénytörésben, megannyi torzuláson át jutott el a filmszínházak barlangfalára, alapvetően szerelmi melodráma: fabulája a századforduló dekadens Európájába helyezett egyszerű háromszögtörténet, csábítószerepben egy kifinomult, élvhajhász arisztokratával a Vak férjek magasrangú katonatisztjétől a késői darabok trónvárományos hercegéig (Nászinduló, Kelly királynő). Stroheim rendre ezt a csábító-figurát helyezi a történet centrumába (akinek abszolút főszerepét, ha csak lehetett, magára osztotta – részben, hogy ezzel is biztosítsa helyét a produkciókban), legyen az a királyi udvarokban játszódó késői darabok pozitív hőse vagy a korai hűtlenségi-trilógia amorális amorózó-antagonistája. Mintha csak a vágy, ostrom és kudarc motívumhármasán keresztül saját szerzői ambícióiról mesélne eleinte reménytelen, majd egyre boldogabb beteljesüléssel végződő karriertörténeteket. Stroheim csábítója mindig egyfajta tragikus alak – karizmatikus, teljesítményorientált csúcsragadozó, aki olyan kihívással kerül szembe, amely a megszokott, megérdemelt diadal helyett egyre kétségbeejtőbb frusztrációkkal sújtja: a kiszemelt hősnő vagy a látszólagos megingások után mégis kitart férje oldalán (Vak férjek, Az ördög álkulcsa, Szeszélyes asszonyok) vagy durva riválisok markába kerül (A víg özvegy megtört szívű táncosnője előbb érdekházasságot köt, majd megözvegyülve a főhős gonosz fivérével kezd bosszúszomjas flörtbe; a Körhinta és a Nászinduló szegény hősnője a kegyetlen, primitív alfahím kiszolgáltatott prédája lesz; a Kelly királynő címszereplője pedig a film mára elveszett második felében egy afrikai bordélyház mocskos csapdájába kényszerül). A Stroheim-metafilm a beteljesületlen vágyakozás mazochisztikus meséje, még akkor is, ha a későbbi filmek az utolsó pillanatban happy enddel zárulnak (többnyire még a melodrámáktól is szokatlanul valószerűtlen módon, lásd A víg özvegy bosszú-merényletét a gonosz rivális ellen vagy a főhős csodás felbukkanását Afrika szívében a Kelly királynő fináléjában): megpróbáltatásai nem a jól megérdemelt siker eléréséhez szükségszerű dramaturgiai akadályok, inkább egyfajta szenvedéstörténet eszközei, amelynek középpontjában a hős kiszolgáltatottsága és tehetetlensége áll.

E tekintetben igen árulkodó megfigyelni azt a változást, ami ezeket az egyébként igen hasonló passiómeséket két részre osztja: a pálya elején az asszonyi hűtlenség témáját körüljáró darabok találhatók, amelyeket alkotójuk nyugat-európai nagypolgári miliőbe helyez (Monte-Carlo, párizsi szalonok), a Gyilkos arany vízválasztóján túl pedig a közép-európai – esetenként fiktív – monarchiák főnemesi világa ütközik a nyomorú sikátorokéval az érdekházasságba kényszerülő arisztokrata-ifjú és a pórlány románcában (a kettő közötti átmenetet a nagyobbrészt Rupert Julian által rendezett Körhinta képezi). A helyszín- és környezetváltás, valamint az eltérő alapkonfliktus ellenére mindkét pályaszakasz munkái egyazon háromszög-sztorit mesélik újra – a lényegi különbség mindössze annyi, hogy a Stroheim-hőst mi gátolja a beteljesülés elérésében. A korai hűtlenség-filmek negatív hőse kívülről jött betolakodó, akinek a hatalmat és kontrollt jelképező férjfigurától kell elhódítania a kiszemelt zsákmányt: szükségszerű bukása gyengeségének köszönhető a nála minden tekintetben erősebbnek bizonyuló domináns férfivel szemben – mintha csak a statisztából, segédrendezőből direktorposztba kiugró német emigráns hiábavaló önérvényesítési kísérleteit látnánk a hollywoodi stúdiódiktatúrában (jellemző módon ezen filmek férjurai rendre amerikai illetőségű hatalmi figurák: orvos, író, diplomata). A monarchia-filmekben a Stroheim-hős már protagonista, aktív része a hatalmi rendszernek, az akadály pedig a mikrokörnyezete, pozíciója által ráerőltetett érdekfrigy: noha látszólag domináns helyzetből irányítja a friss szerelmi kapcsolat alakulását, valójában itt is lényegi hatalomtól megfosztott bábfigura, akit apja, uralkodója, netán uralkodónője (mint a Kelly királynő esetében) önmegvalósítását meggátló kompromisszumokba kényszerít – ezt a korszakot már a Szeszélyes asszonyokkal befutott rendező jegyzi, akit azonban sztárstátusza sem tud megóvni a stúdiók abúzusától. A Stroheim-metafilmben rendszeresen jelen lévő hamis személyazonosság motívuma (direkt áthallásként a magának dicsőbb múltat hazudó rendező személyes életére) is ennek megfelelően módosul: a Vak férjek katonatisztje és a Szeszélyes asszonyok szélhámosa a siker érdekében még nemesebbnek mutatja magát a valóságnál (hogy aztán a finálékban csúfosan megalázva végezzék), a Körhintával induló monarchia-filmek valódi arisztokratáinál azonban a felvett imágó már a valós rang megtagadása, mintha csak a sztárstátusszal járó külső elvárások és a művészi törekvések megvalósítása egymást akadályozó (ám a boldog végkifejletek szerint nem kizáró) tényezők lennének.

Stroheim történetei nem csupán egyazon mellékmotívumok rendszeres rekombinációi (mint a rendező lábfetisizmusa, erős vonzalma a nemzeti ünnepek, babonák, testi- és szellemi deformációk iránt, valamint a katolikus szimbólumok gyakori profanizálása), de maguk az alapszituációk is egyfajta kombinatorikai játékoknak tekinthetők: szerelmi háromszögei variációk egyazon alakzatra. Míg a csúcson mindig ugyanaz az ártatlan, tiszta, meggyötört nőalak áll, a hódító-hős és a birtokló-rivális pozíciója mindig más – híven tükrözve a Stroheim és producerei közt fennálló viszont. A Vak férjek és a Szeszélyes asszonyok esetében a birtokos még a mozgókép-nő jogos tulajdonosa, tiszteletre méltó (bár szűklátókörű!) gazda, akitől csupán romantikus ígéretek, bókok és hazugságok kreatív eszközeinek segítségével lehetne elhódítani tulajdonát – a Stroheim-hős szerepe itt új szikrát lobbantani a megfáradt házastársi kapcsolatba, újrakötni és gyümölcsözőbbé tenni a régi frigyet, hasonlóan ahhoz a szerepkörhöz, amiben Stroheim ekkortájt önmagát látta: a stúdiógépezetet saját alkotói vénájából tápláló, önfeláldozó mártír-művészként. Ez a szimbiotikus viszony a Gyilkos arany keserű csalódást jelentő megcsonkítását követően alapjaiban változik meg, és A víg özvegy kiszolgáltatott nemesifja már megkettőződött vámpír-riválissal csatázik a beteljesülő szerelemért: a politikai hatalmat képviselő főherceg és a gazdasági erőt jelentő iparmágnás sóvár markaiból kell megszereznie tiszta vágyai tárgyát (lásd a híres táncelőadás jelenetét, ahol a három férfi távcsövén át három különböző testrészét figyeli a színpadon ragyogó hősnőnek: a fetisiszta mágnás a lábfejét, a kéjenc herceg szétnyíló combjait, a főhős pedig átszellemült arcát) – egyenes utalásként az MGM stúdiónál akkortájt lezajlott hatalommegosztásra Irving Thalbert és Louis B. Mayer között. A félbemaradt Körhintát némi módosításokkal újrahasznosító Nászinduló a nagystúdiókból kiszorult Stroheim első, független producer irányítása alatt készült munkája: nem véletlen, hogy a film rivális-alakja rendhagyó módon az egyszerű köznépből való, durva fickó, aki konkrét fizikai hatalmat birtokol a szegény hősnő felett, de nem rendelkezik a saját nagytőke és rang előjogaival. E tekintetben legérdekesebb azonban a Kelly királynő meséje és sorsa közti szoros párhuzam, ebben a történetben ugyanis kivételes módon egy másik nő a birtokos-rivális: a kiszemelt vőlegényjelöltnek leendő nejével, a monarchia kíméletlenül önző, sikerekre éhes uralkodónőjével kell megküzdenie szegény szerelméért – akárcsak Stroheimnek az ugyancsak független finanszírozásban készülő film (valódi urát jelentő) főszereplőnőjével, Gloria Swansonnal, aki végül ki is rúgta a makacs rendezőt produkciójából. A monarchia-filmekben Stroheim már nem szorgos, önfeláldozó iparosként látja magát, inkább igaztalanul elnyomott uralkodóként, akinek minden joga megvan az önérvényesítésre – csodás happy endjei ennek a jogos és minden kétségbeesettebb törekvésnek megindító mementói. Különös szeszélye a sorsnak, hogy ennek a mára leginkább csak színészi alakításai okán ismert művésznek épp legkevésbé személyesnek tekinthető alkotása maradt meg a filmemlékezetben: a népszerű regényből filmre írt Gyilkos arany drámai ereje, formagazdagsága, jellemábrázolása okán csimborasszóként magasodik az életműben, de alkotóját témájától elválasztó távolsága megfosztja a stroheimi szerzői életmű legfontosabb vonását jelentő mély érzelmi átéléstől. Sebészi pontosságú, szinte kíméletlenül naturalista látlelet – a megannyi fájdalmas szépségű, megcsonkított önvallomás között.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8754