KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Madonnával az ágyban

Túl a királynőkön

Ardai Zoltán

Kiáltozik ránk bőrszíjakba „fontan, vagy bustierben, lófarkas ál-Deneuve-gnómként bólogatva, máskor borzas, de vasállú-vasmarkú, zömök moncsicsiként masírozva Hapci törpe nadrágjában.

 

Madonnának hívják az énekesnőt (egyben táncosnőt, dalszerzőt, show-tervezőt és filmszínésznőt), a szicíliai származású amerikai popsztárt, minden idők legnagyobb jövedelmű női mímusát, aki az utóbbi évtized legfőbb szex-idoljának is számít a maga nemében. Mint arról bármely róla szóló kiadványból értesülhetünk, nem magaválasztotta fantázianév a „Madonna”. Édesanyja kereszteltette így őt, később aztán annak sem volt sok híja, hogy apácasorba juttassa. Ha a kezdő énekesnő, mamája szellemével dacolva, elveti első előneve használatát, csupán együgyűség szegült volna szembe együgyűséggel. Ő azonban elég eszes volt ahhoz, hogy egyéb neveinek halmazát hátrasöpörve ezt az egyetlent tegye sztárnevévé. Kurva-arculatú popcsillag, Madonna néven! Többről van szó,’ mintha a másik fő arcváltogató, a vékony-magas alkatú David Bowie „a Gömböc” néven tört volna hírnévre. Többről: alig kevesebbről, mintha újabban homálynak kéne neveznünk a világosságot és megfordítva. Egyideje Madonnának tituláljuk a Világ Paráznáját (a címzetes főparáznát; hisz a valóságos titkos főparáznák értelemszerűen nem ilyen híresek), akár tetszik ez nekünk, akár nem. Világi társaságban ma már könnyen félreértik azt, aki Szűz Máriára gondolva ejti ki a Madonna nevet. Ekkora hatalomra talán maga az énekesnő sem gondolt még tíz éve.

Gregory Corso szerint ez is hatalom: „valamit nézni, majd nem nézni tovább”. A Madonna-jelenséggel szemben nem mutatkozik ilyen hatalom. Akit maga Madonna hidegen hagyna, az sem fordulhat el tőle, minthogy folyvást zeng a tér a sztár magasztalásától, ócsárlásától, vagy a firtatásoktól, ki hogyan áll ővele. Mindezek fényében ott láthatjuk felvillanni a sátán ujjnyomát magán a Miasszonyunk szóösszetételen: a kétértelműséget. Hisz milyen asszony az, a köznapi észjárás szerint, aki sokaké? A legfőbb kihívás azonban, amit Madonna karrierje jelent, nem ez; tudniillik nem elsősorban a máriai nőiség fogalmát, illetve képzeteit kezdte ki ő igazán.

A nem-máriai nőiségre csak pejoratív egyszavas kifejezések léteznek. Meghökkentő tény, lévén, hogy amit e kifejezések fednek, azt a férfiak semmi esetre sem igénylik kevésbé, mint a máriai, monogám természetű, anyai gráciájú nőiséget (a tetszés öröme, a kéj és a pénz iránt egyformán halk-halovány érdeklődésűt). Értékproblémák a nőiség körül nem Madonna sikerei nyomán keletkeztek, sőt, a Ringyó-lény felragyogása a Mária-lénnyel szemben, mondhatni archetipikus tünemény. Madonna nagy tette másirányú, ő az Isteni Bestia arcát – és ezzel már az egész Nőiséget – támadta meg azzal, hogy nemcsak keresztnyakláncos „Madonnaként” fogadtatta el, hanem egyben a Legbűvöletesebb Lotyó-ként is igazoltatta magát. Most már hiába magyarázza bárki, hogy sem nem elég sötét, sem nem elég fényes bestia Madonna, mert közben új ízléselv iktatódott törvénybe, melynek alapján ez csak üres fecsegés lehet. Az igazi nők különben is mindig hozzáadtak valamit az Igazi Nőről alkotott összképhez, csoda-e, hogy a fogalom immár parttalanná bővült? Szerelem eddig is méltán járt minden embernek, az új fejlemény csak az, hogy a széleskörű erotikus tetszés ügyében is előnyomul az egyenlőségelv. Az ék szerepében: Madonna, aki a tízezrekkel való összetéveszthetőségből menekült a grandiózus sikerbe, és ezek a lány-tízezrek most vele tündökölnek a magasban, egyetlen, legdinamikusabb változatukban megtestesülve.

Becsülhető érzéseket és vélekedéseket nyilvánítani Madonnáról határos a lehetetlennel. Az erotikumáért való zászlólengető lelkesedéshez mindenképp szükség van valamely vaksiságra. Aki viszont utálkozva legyint rá, az is korlátolt: nyilván irigy nő az illető, vagy olyan hímnemű, aki nem ismeri még a dolgok ízét, netán soha nem is fog ráébredni. Aki pedig holmi mérsékelt elismerését fejezi ki (mondván, ő észlel azért valami varázst Madonnánál), világos, hogy egészen meg van zavarodva a kérdésben. Vannak, akik úgy vélik, nem történt más, mint hogy megint égreszaladt egy „szőke, buta, szexi” csillag. Ezek flegmatizmusa rokonszenves lehetne, de épp ők tesznek tanúságot a legnyilvánvalóbb tömpeérzékűségről. A gyalázkodó indulat nevetséges Madonnával szemben, a hideg megvetés igazságtalan. Végtére is nem válhatott volna sztárrá rendkívüli, úgylehet már viszolyogtató mérvű agresszivitás nélkül, később pedig visszahanyatlott volna az átlagosságba. Hát miért és hogyan mérsékelte volna magát? Lett volna tán kedvesebb, és maradt volna meg a szegénységben, illetve abban, hogy tucatnőnek tarthassák, noha módjában állt kitörni? Ki várhatna el ilyet bárkitől? Különben sincs rossz hangja, és bár szerzeményei külön-külön nem nagyon megragadóak, nem is ócskaságok: showjainak és klipjeinek megvan a maguk sodra. A kiutak tehát lezárva, Madonna pedig nem hátrál. Bámul ránk maszkjaiban, csipkébe öltözött bodroshajú félszűzként, meg félignyitott szájú Marilynként, hol meggyőzőbben, hol riasztó transzvesztita-hatással (ez a hatás is pszeudo, hisz Madonna valójában mégiscsak nő). Kiáltozik ránk bőrszíjakba fontan, vagy bustierben, lófarkas ál-Deneuve-gnómként bólogatva, máskor borzas, de vasállú-vasmarkú, zömök moncsicsiként masírozva Hapci törpe nadrágjában. Egy-egy pillanatában „tisztán” szép arcot is mutat, gesztusainak erotikái szesztartalma sem mindig olyan, mintha Közért-kevertet nyelnénk. Ezáltal viszont csak zavarunk teljesebb. Madonna egyik jellegére vagy kontrasztjára sem hangolódhatunk rá, mint centrumra, a groteszkség erotikumára sem. Csak imbolyogni tudunk. Madonna irgalmatlansága mégsem enyhülj már azt is kilátásba helyezte több nyilatkozatában, hogy nem lévén elégedett mítoszával, tenni fog még ennek elmélyítéséért.

A meghirdetés gesztusa jelez valamit, amiben a Madonna-ügy elüt a Garbo-, Dietrich-, Monroe- és Bardot-féle elődmítoszoktól. Egykor rég, még a film feltalálása előtt úgy zajlott az ilyesmi, hogy feltűntek máris minta-kisugárzású kivételes nők, akiket mind többen ismertek fel ilyennek, majd e nőket a világ még nagyobbakká tette, mítoszt szőve köréjük. Aztán a világnak fontossá vált, hogy jöjjenek, szem előtt legyenek újabb ilyen nők, úgy fogadta őket, hogy kutatott is már utánuk, így születtek az újabb, már manipuláltabb egyéni nő-mítoszok. Ma ott tartunk, hogy a világnak az a fontos, legyenek újabb mítoszok, és ebből születnek a nagy nők; a mítoszigény teremti őket, mint fábólfaragott királylányokat (miközben, ha egyszerűen sikerre ajzott nőknek tekintjük őket, húsbólvérből valók). A világ még elismer ugyan nem-piacteremtette nagy nőket is, de csak másodsorban (mintegy demokratikusan helyet hagyva az arisztokratikus régi iskolának).

A filmező Madonna ezévig sem volt érdektelen – főként a comics-stílusú Dick Tracyben mutatott figyelemreméltót – de az idén Cannes-ban befutott, róla szóló dokumentumfilmben természetesen jelentősebb alakítást nyújt az eddigieknél. A film, a Madonnával az ágyban, félig fekete-fehér, félig színes; a színes képsorok a sztár show-fellépéseit, a fekete-fehérek pedig hétköznapi élete-folyását dokumentálják, menazsériája körében. Jó film, legalábbis amennyiben műfajának megfelelően az image-játék fényköde mögé láttat. Felmérhetjük, Madonna mennyire nincs takarékon sztárallűrok dolgában sem; a legirritálóbb pillanatokat gépies érzelem-egypercei jelentik, az anyáskodások a ráutalódott szerencsétlenekkel. Pusztán ebben még nem volna meglepő semmi; amiért szájtátva nézhetjük egyik-másik jelenetet, az a főfigurának és viselkedésének disszonanciája. Ún. szenzációs bestiát látunk, de olyat, aki csakis azért az, mert magabiztosan, kérlelhetetlenül akarta, hogy az legyen, és elfogadták, hogy az. Lényében csillámlik már egy professzionalista menedzsment elsőrendű munkája is. Egyszerre érezni azt, hogy valaki helyett sürög-forog, kibírhatatlankodik a sztárhelyzetben (hogy tehát hiányzik valaki, aki itt volt), és azt, hogy ő aztán nagyon itt van, nem zökkenthető ki. Csak ne aggódjatok – sugározza szerteszét –, felszabadítlak benneteket úgy, hogy nem fogtok ti bánni semmit. Az alakváltozatok kicsit akadozva, össze-összekocódva keveregnek a Madonna-figurában, de sokrétű mozgásukból így is lekottázható az új mesternő erotikái tanítása. így szól: szexuális izgalmadra mások keménysége, rugalmassága, lagymatagsága, hidegsége, forrósága, butasága, elméssége, finomsága, alpárisága, szépsége, csúfsága, furcsasága, típusossága, arctalansága – mind egyenlő rangú ürügy.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/09 36-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4197