KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Temetés

Reményi József Tamás

Ezen a napon megjelentek a képernyőn a nézők.

 

„Vannak-e jelei annak, hogy többen a sír körül virrasztanák át az éjszakát?” A műsorvezető tekintetében titkos remény bujkált, a kérdésben ott derengett a dermesztő s mégis fölemelő látomás, amint a fagyos sötétséget önkívületben izzó szívek forrósága oszlatja szét, világítanának ezek a szívek, a helikopterekről kamerázó tudósítók reflektor nélkül is pompás felvételeket készíthetnének a véget nem érő gyász késői óráiról. Ez lenne méltó fináléja egy olyan napnak, melyre mindenki tévéi oly viharosan készültek.

Már napokkal előbb lehetett tudni, hogy a temetés idején lezárják a roppant sziget útjait, talán már a főváros határán, a bevezető pontokon is kordont kell fölállítani, hogy a gyalogosan érkező tömeg biztonságosan eljuthasson céljához. Nincs ugyanis annyi vonat az országban, amennyi a hátára vehetné a tízezreket, százezreket – eh, mit: milliókat –, akik özönleni akarnak. Ferihegyre folyamatosan érkeznek a csárterjáratok. Mozgósítva a rendőrség, a katonaság, a nemzeti gárda, és persze ambuláns kocsik százai cirkálnak majd az országban. Milyen kár, hogy nem áll rendelkezésre elegendő forgatócsoport a várható tömeghisztéria minden áldozatának lefényképezéséhez! Pedig micsoda jelenetek lesznek: egy nyugdíjas rajongókat szállító, fékeromlott busz Kisvárdáról belerohan a menetbe, sok felajzott ember kárt tesz magában, botladozó, összeroskadó, elhanyatló testek mindenfelé, öklüket az ég felé rázó, alkalmi szónokok, körülöttük fékezhetetlen hívek, a sor monori végén atrocitások törnek ki a türelmüket vesztett várakozók közt, míg elöl a kerítésnél százakat taposnak el. Az éterben folyamatosan szirénák zúgják túl a siralom hangjait. Rendkívüli állapotokat vezetnek be, a parlament felkéri a kereskedelmi televíziókat, hogy vegyék át az irányítást, mert már csak ők képesek uralni a helyzetet.

A műsorvezető nemleges választ kapott, nem maradt izgalom éjszakára. Éjszakára sem. Mert az emberek valahogy nem annyira és nem úgy esendőek, amennyire s ahogyan a stúdiókban elképzelték. Igen, jólesően azonosulnak azzal, akiről úgy érzik, a „lelkükből szól”, s mindig vannak közöttük, akikben ez az átlényegülés – eszeveszett magányban és tanácstalanságban – patologikus méreteket ölt. Ám a nézőszámot e patológiára építve növelni – cinizmus. Cinizmus, amely 2001. január 20-án, Zámbó Jimmy temetése napján csúfos vereséget szenvedett. Ezen a napon ugyanis megjelentek a képernyőn a nézők, akik sokkal méltóságteljesebben viselkedtek, mint a média. Ergo: nem volt miből műsort csinálni, a rövidhírnyi eseményt nem lehetett földuzzasztani. Az a fájdalom, őszinte fájdalom, ami publikussá lehet ily alkalmakkor, csakis közhelyekben fogalmazódhat meg – e tekintetben semmiféle „színvonal”-különbség nincs egy államfő vagy egy kőműves búcsúztatásában: a gyász formaságai üresek és unalmasak. A tévék-készítette rövid interjúkból már kettő is érdektelen volt, nemhogy sok tucatnyi. A hiány érzetét nem lehet utcai vallomásokban árnyaltan kifejteni, függetlenül attól, hány iskolája van a kérdezettnek.

Rá kellett tehát hajtani a látványos mozzanatokra – ilyenek viszont nem voltak. Sem méreteiket, sem extremitásukat tekintve. Jóval kevesebb ember ült fel azokra a vonatokra, jóval kevesebb ember vállalkozott a várakoztatottak és kívül rekesztettek – tömegrendezvényeken elkerülhetetlen – megalázó szerepére, s aki gyászolt, otthon tette. Mint a hozzá közel állók esetében szokta. S ha mégis elment, nem ő volt a szánalmas látvány, hanem a médiás igyekezet, amely kegyeletsértő módon vadászott a „mozgalmas” képekre. Mi köze van a temetéshez annak, ha egy ittas részvevő meg akar verni egy alkalmi virágárust? Miért kell közelképre erőltetni egy hordágyra került asszonyt, amikor tudjuk jól, hogy nagyobb tömegben mindig akad, aki rosszul lesz (elképzelhető a gyerek iskolai ballagásáról olyan felvétel, amelyen egy ismeretlen nagymama ápolása kerül a középpontba?). Hogyan lehet riport-téma egy nyomorult Wartburg, amelyik nem tud kikecmeregni a tömegből (vezetőjének tahóságában valami rendkívülit láthattak tán a naponta közlekedők?).

A menetnek persze volt egyfajta csöndesen tiltakozó, demonstráló jellege. Mintha ugyanazok az arcok tűntek volna föl ott, mint korábban egy tolnai csirkefogó kárvallottjai vagy néhány napra rá a kifosztott gyöngyösi kapások között. Közös, erőt adó spirituális élményüket a lakodalmas tévék egyik kezükkel adták, a másikkal kifosztották.

A párizsi Montparnasse temetőben járva Serge Gainsbourg sírját, hosszú évekkel a halála után is, néhány soros cédulák s hosszabb levelek borították. Az egykori énekessel egykor ifjú leányok beszélgettek így. Szükségük volt rá. Bizonyos, hogy a csepeli síron is fölbukkannak az üzenetek, amelyeknek írói többnyire csak a képernyőről ismerték a címzettet. De a képernyő nem ismeri őket.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/03 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3258