AngelopuloszOdüsszeusz tekinteteBűnbeesés közbenBori Erzsébet
Angelopulosz szerint a huszadik században egyetlen háború zajlott: Szarajevóban kezdődött és ott is végződött. Az ő Odüsszeusza a Balkán káoszában keresi az első görög némafilmek elveszett kópiáit, az elveszett ártatlanság képeit. Mindig ezt a filmet kereste. Azt a három lappangó, előhívatlan tekercset, amelyen Odüsszeusz elsőnek, még ártatlan tekintettel néz az ismeretlen világokra. Mintha Theo Angelopulosz korábbi munkái mind csak előkészületek lettek volna az Odüsszeusz tekintetéhez.
Nem az eposz leleményes Odüsszeusza utazik a filmben, hanem a trójai háború és a hosszú bolyongás kétszer tíz éve érlelte férfi, a legenda Ulyssese, aki újra tengerre száll. Szárazon és vízen, mások hajójának farvizén és a maga egykori fürge lába nyomában, keresztbe-kasul a Balkánon. A Manakisz testvérek útja volt ez, a Balkán első filmeseié, akik nem sokkal Lumière-ék után forgattak mozgóképeket e soknemzetiségű vidéken. Őket követi Odüsszeusz mai reinkarnációja, az A. névjelű filmrendező, megszállottan keresve a Balkánon valaha készült első filmet. Ennek a filmnek a képeivel indul Angelopulosz műve. A képeken férfiak, nők, gyerekek hétköznapi ruhában – ma népviseletnek mondják – végzik hétköznapi tevékenységüket.
A. a fikció szerint még gyermekként került el otthonról, most politikai emigráns Amerikában, és egy film bemutatójára tér haza görög-macedón szülővárosába, Florinába. Valójában személyes ügy hozza, talán szakmai vagy magánéleti válságára, még inkább a filmművészet általános válságára remél megoldást a három régi tekercstől. Szerencsére az Odüsszeusz tekintete nem újabb film a filmről, nem a szokásos, szárazra csépelt önreflexió. A főszerepet játszó amerikai színészhez nagyon nem illett volna az értelmiségi hős szokványvívódása. Meglepő találkozás. A görög rendezőt, Angelopulosz alteregóját Harvey Keitel játssza. Sose fogjuk megtudni, miért éppen ő. Mindenki ezt kérdi tőle, és Angelopulosz rokonszenvesen hazudik. Hol arra céloz, hogy eleve rá gondolt, és itt nyomatékosan utal az amerikai színész balkáni, kelet-európai gyökereire (Romániából és Lengyelországból származtak el a szülei), hol bevallja, hogy korábban nem ismerte Keitelt, csak az ügynökét, de egy percig sem bánta meg, hogy végül rá esett a választás. Ami tény: előbb Al Pacinóval, majd Daniel Day-Lewis-szal folyt az egyezkedés. Al Pacino még úgy is hajmeresztő ötletnek látszik, hogy ismerjük Angelopulosz erős vonzódását a sztárokhoz – és az olaszokhoz.
Harvey Keitel miért „csak” meglepő? Hibátlan régebbi vágású hollywoodi filmszínész ő, Actors’ Stúdió, színpadi és filmes működés, a portfolióban jól csengő szerepkör (zsaru és csirkefogó), tiszteletet parancsoló filmográfia. Scorsese lőtte pályára, mégse csukódott rá az arany iskátulya, mint Robert De Niróra. Jobb filmekben játszott, többnyire, Ridley Scottnál például, de ettől még nem magától értetődő, hogy Odüsszeusz legyen egy európai filmben, amit még csak nem is Párizsban forgatnak. Vadul hangzik talán, de Harvey Keitelnek alighanem Tarantinón át vitt az útja a Balkánra. Ilyen messzire vezetett az a hollywoodi sztárhoz méltatlan félrelépése, hogy főszerepet és pénzügyi kockázatot vállalt egy ifjú senki Kutyaszorítóban című filmjében. (Inkább dupla nulla; Tarantino egy klipet sem forgatott addig, csak eladott két forgatókönyvet, mert reménye sem volt a megrendezésükre.) Keitel kíváncsi ember lehet, és ez a legkevesebb, amit mondhatunk róla. Egyébként minden adva volt rá, hogy bűn rossz Odüsszeusz legyen. Képzeljük el, amint út közben Homéroszt olvasva megérkezik Vukovárra, egy kisebb segédkönyvtár és egy ötfős tanácsadó grémium társaságában, állig fölvértezve a Módszerrel... És Keitel jó a filmben, amelynek igazából egyetlen valamirevaló szerepe van: az övé.
A másik két kulcsfigura a Nő és a szarajevói filmtár őre. Maia Morgenstern négy asszony szerepét játssza, ő Pénelopé, Kirké, Kalüpszó nimfa és Nauszikaá is. Látszólag nincs ennél hálásabb színészi feladat, az ilyenre szokták mondani, hogy jutalomjáték meg bravúrstikli. Valójában játszhatatlanul egysíkú, sovány szerepek ezek, négyből alig telik ki egy valamirevaló. Angelopulosz sose volt a női filmek rendezője, inkább a beteljesületlen, beteljesíthetetlen szerelmeké, rövid találkozásokra hosszú, rezignált búcsúk következnek. Most kivételesen ez nem is baj, a nőknek sem Odüsszeusz, sem a régi görögök mellett nem jutott ennél nagyobb szerep, Maia Morgensterntől elég, hogy ott van. Erland Josephsonnak még nehezebb a dolga, már csak azért is, mert a halott Gian Maria Volonte helyét kellett átvennie. Ivo Levi, a szarajevói archívum őre csak két lábon járó jelkép, azért van ott, hogy elmondhassa: „Mi más vagyok, mint az elveszett tekintetek gyűjtője?”
Az Odüsszeusz tekintete nagyon szép film. És nem a Dél festői tarkaságától, fotogén külsőitől az. Angelopulosz filmjeiben sosem a nyugati fogyasztásra előcsócsált, prospektusból kivágott Görögországot látni, hanem a belső Balkánt, Dél-Európa északi tájait. A világ csúnya. Minél erősebben vetette meg valahol lábát az ember, ott annál csúnyább lett minden. De ez az egyetemes csúfság nem egyöntetű, más a nyugati, és megint más, nekünk bántóan ismerős a balkán. Theo Angelopulosz gyönyörű filmeket forgat erről a csúnyaságról. Ködös tájak, páragomolyba vesző tenger, hófödte pusztaság, esernyőerdő a gyéren világított kisvárosi téren. A hó betakarja a boszniai városok lőtt sebeit, a szakadó eső elmossa az utcák mocskát, a köd eltemeti a halottakat. Az Angelopuloszra jellemző, extrémül hosszú beállítások nagy fegyelmet és koncentrációt követelnek a rendezőtől, a színésztől, az egész stábtól. Talán ennek köszönhető a lassan hömpölygő, álomszerű képek belső feszültsége, erős atmoszférája. Az Odüsszeusz tekintete road movie a Balkánon, ahol állni látszik az idő. Egy Milorad Pavić-történet szerint errefelé másképp járnak az órák. Sokáig dermedten állnak vagy a szemnek láthatatlanul másznak a mutatók, aztán egyszerre visszafelé kezdenek forogni, vagy vadul űzik előre egymást, és ilyenkor a Balkán, ha nem az egész világ, vérbe és lángba borul. Ötszáz év török hódoltság – ki méri meg a hosszát? A Szovjetunió nem érte meg a nyolcvan évet, a szovjet rendszerek csak negyvenet bírtak, mégsem tudjuk őket kiheverni. Mit jelent félezer év török uralom a Nyugat szemében? Hiszen Törökország ma minden téren szalonképesebb, mint a Balkán. És mit mond nekünk az ő ötszáz évük? Ránk jutott százötven, nekik meg valamivel több? Elképzelhetjük-e úgy a magyar XIX. századot, hogy reformkor, kiegyezés, iparosítás helyett még mindig a török kiűzésével vagyunk elfoglalva? Hol tartanánk, ha a mi történelmünkből is kimarad egy egész korszak, a szerves, ráérős nemzetté válás szakasza, és a középkor után szinte minden átmenet nélkül a legújabb korban találnánk magunkat? Ott, az „érthetetlen”, „vad” Balkánon az idegen elnyomás meg a saját bejáratú diktatúrák folyton elodázták a belső viszonyok tisztázását.
Persze mindez nem filmre való. A filmtől azt várjuk, hogy mutassa elénk a feltépett vidéket, az albán határon csodára váró menekülőket, akik sötét varjakként bóklásznak a hómezőn, a csúnya, szomorú helyeket, a kilátástalanságot egy fáradt, üres tekintetben, nemzedékek egymásra torlódott rossz emlékeit egy amerikás görög visszatérő rémálmaiban. A válságba jutott filmrendező Odüsszeuszként bolyong válságövezetté lett egykori hazájában, keresi az első, még ártatlan tekintetet, visszavágyik a bűnbeesés előtti időbe. Nincs egyedül. A mozgókép századik születésnapján csapatostul járták a zarándokok a világot, akik ugyanebben utaztak. Szarajevó végállomás. A blokád alá vett várost az elmúlt években megszállták a filmkészítők, akik itt reméltek megoldást a mozgókép „legitimációs válságára”. Volt, aki sikerrel járt. Angelopulosz is úgy érezte, egyedül Szarajevóban őrizhetik azt a három előhívatlan tekercset (amely valóban létezik, csak a belgrádi archívumban). És miért ne lehetett volna éppen egy görög rendező az, aki megvalósítja Ademir Kenović szarajevói filmes programját, aki arról beszélt, hogy elég volt a dokumentumokból, mindent elmondtak már Boszniáról, amit csak tudtak, most a játékfilmeken a sor. Nem az a kérdés többé, hogy mi történt és mi van, hanem az, milyen ember az, aki mindezt átélte, megtapasztalta.
Angelopulosz stábja nem jutott be Szarajevóba. Mostarban és Vukováron forgattak helyette. „Ezeket a városokat még jobban lerombolták, mint Szarajevót, így jobban is látszik az, amit meg akartam mutatni: hogy az események bármely leegyszerűsítése hazugság” – mondta a rendező. Az Odüsszeusz tekintete súlyos sebet kapott Szarajevóban. Nem az a baj, hogy más városokban vették fel az utolsó jeleneteket, hanem hogy azt mondták rájuk: Szarajevó. Ez a háború túl közeli, még véget sem ért, és egy balkáni filmrendező nem mondhatja azt, hogy egyik rom olyan, mint a másik, sőt, minél romosabb, annál jobb. A gyártónak és a fogyasztónak meg tökmindegy, a nyugati néző úgysem ismer rá a helyszínekre. Ezer filmet forgattak már nem eredeti helyszínen, a világ másik pontján vagy műteremben, épített díszletek között. De az Odüsszeusz tekintete mégsem az Evita. A több mint kétórás film hatalmas utat jár be a Balkánon, a görög-macedón Thesszalonikiből és Florinából Albánián át a volt jugoszláv Macedóniába, Manastirba, Szkopjéba, majd Bulgárián át Romániába, Bukarestből Konstanzába, és fölfelé a Dunán, hogy a Vaskapun át visszatérjen ex-Jugoszláviába. Minden helyszín eredeti, és egyik sincs megerőszakolva. A kamera lassan körbepásztáz, és beéri azzal, amit lát. Eredeti a nyelv is, minden szereplő a sajátján beszél, vagy az amerikai látogatóval jobb-rosszabb angolsággal. Ebben a filmben az álszarajevói színhely a stilizált történeteivel csalás és stílustörés. És Theo Angelopulosz minden szándéka ellenére szép és szomorú példázattá válik arról, hogyan veszett el Odüsszeusz tekintetének ártatlansága.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1756 átlag: 5.59 |
 |
|
