KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/augusztus
ALMODÓVAR
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
• Csantavéri Júlia: Madrid transzban Pedro Almodóvar labirintusa
ROLAND BARTHES ÉS A MOZI
• Darida Veronika: A film filozófiája Roland Barthes moziba megy
• Barthes Roland: Garbo arca
BARBÁR IDŐK
• Nemes Z. Márió: Az elveszett múltak Conan, a barbár
• Greff András: Lady Macbeth a sárkányok ellen Trónok harca
• Beregi Tamás: Tetemrehívás A Trónok harca és a fantasy
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Elveszett filmek Prológus Dobai Péter forgatókönyvéhez
• Dobai Péter: Magyar kereszt
• Kovács Ágnes: Örömlányok – festményen Színdramaturgia: Egy erkölcsös éjszaka
• Teszár Dávid: Sorsok és értékek Beszélgetés Miklós Ádámmal
• Győri-Drahos Martin: Kezdő menet Gettó Balboa
A ZSÁNER MESTEREI
• Varga Zoltán: Áldott átkozottak Sam Raimi démonai és szuperhősei
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Fekete Tamás: Pók-stratégia Stan Lee és a Pókember
NEOWESTERN
• Szabó Ádám: Csak gyilkosok S. Craig Zahler westernjei
• Nevelős Zoltán: Tíz év múlva Deadwood – A film
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Kínai optimizmus Sanghaj
• Beretvás Gábor: A rendszer gyenge pontjai Kolozsvár – TIFF
KRITIKA
• Kránicz Bence: A jótevő Volt egyszer egy... Hollywood
• Huber Zoltán: Vesszőből font emberek Fehér éjszakák
• Vincze Teréz: Határ a csillagos ég Senki többet
• Pethő Réka: Virginia Woolf arcai Vita és Virginia
MOZI
• Vajda Judit: Yesterday
• Kovács Kata: Kettős életek
• Fekete Tamás: Esküvő a topon
• Barkóczi Janka: Újrakezdők
• Baski Sándor: 25 km/h - Féktelen száguldás
• Benke Attila: Übergáz
• Alföldi Nóra: Nicky Larson: Ölni vagy kölni
• Kránicz Bence: Anna
• Kovács Gellért: Annabelle 3.
• Rudolf Dániel: Gyerekjáték
• Varga Zoltán: Toy Story 4.
• Varró Attila: Oroszlánkirály
DVD
• Varga Zoltán: A magyar animáció gyöngyszemei 1-3.
• Benke Attila: A harmadik ember
• Kovács Patrik: Tortúra
• Pápai Zsolt: Hair
• Géczi Zoltán: Egy háború margójára
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Szemle előtt

Eltékozolt fiúk

Schubert Gusztáv

Felülről nézve még megvolna a magyar film. A moziban ülve nagyobbnak látszik a baj.

 

Sokáig úgy hírlett, idén nem is lesz szemle. Nincs pénz. Aztán mégiscsak akadt valahol, mondják, az volt az ár, hogy költözzenek át a filmek a reprezentatív Kongresszusi Központba. Végtére is millennium van. Lehet ünnepelni. Jó is az, én azért egy csendesebb szemlével boldogabb lennék, megvárnám, míg ezeréves lesz a magyar film is. Az mindjárt itt van, már most sokkal idősebbnek látszik a koránál. Még mindig Jancsó Miklós a legfiatalabb magyar filmes, ami csak neki dicsőség, a szakmának szégyen. Vannak fiatal filmesek, de nincsen fiatal film. Évről évre csupa öreges munkák sorakoznak, csupa biztonsági kűrök, s ha valaki mégis gondol valami merészet, az egy év múlva már nincs is a pályán, kilökték vagy bedarálták, nem feltétlenül a pályatársak, hanem a körülmények. Kockáztatni biztos életveszély, szürkének lenni, semmirevaló átlagfilmet csinálni legalábbis kétesélyes. Ne legyen igazam, történjék csoda ezen a szemlén, de ha visszagondolok az elmúlt évekre, csak nagy nekibuzdulásokra emlékszem, de nem emlékszem semmiféle nagy áttörésre, új rajra, másként tapadó hajakra, új hullámra.

A magyar film sokadik perce, sokadik éve padlón van. Botrányra ok, nem ünneplésre. Csak épp a botrány minden szemlén elmarad. Fonák módon éppen azért, mert minden évben akad egy-két remekmű, egy-két nekifeledkezett filmes, aki még úgy emlékszik, hogy neki valami dolga van, azt kell filmre vennie – lesz, ami lesz –, amit még senki sem tudott, merészelt megmutatni őelőtte. Hát évente egy remekmű nem elég? A művészethez igen, a kultúrához kevés. Meg nem mondom, hogy mennyi film kell egy életképes filmkultúrához, de azt talán igen, hogy mennyi az édeskevés: tavaly tizenkét játékfilmből választhattak legjobbat a kritikusok, idén eggyel többől. Kész. Ennyi semmire nem elég. Csak a remekműre. Ha csak tizenkét játékfilm készül, akkor nincsenek műfajok. Nincs magyar komédia, nincs magyar krimi, nincs magyar zenés film, nem készülhet film a gyerekeknek, se a tizenéveseknek. Vagy, ha mégis, a versenynek lőttek, jobb kéz sakkozhat a ballal, a nyolcezres akadályfutó lekörözheti önmagát. (Így adódhat például, hogy az ügyeletes magyar közönségfilm mindig megdönti a nézettségi rekordot, legyenek mégoly befülledtek a poénjai, mert egyszerűen nincsenek versenytársai.) Ha nincs elég film, hol marad az élet vad szövevénye? A sokféle nők? A sokféle férfiak? A pesti zugok? A titkos vidékek? A magyar paraszt? A magyar munkás? A magyar yuppie? A magyar hajléktalan?

Ne áltassuk magunkat, a pénzmegvonás: cenzúra. Méghozzá szupercenzúra, amely már nem is a gondolatokat cenzúrázza, hanem magát az életet. Akinek A magyarok bejövetele oly igen kedves, hogy nem akarhatja, hogy minden évben elkészüljön a mozgókörkép A magyarok ittlétéről? Hogy minden évben honfoglalásra kényszerülünk, államot alapítunk? Akinek a „baloldali érték” a mindene, hogy nyugodhat bele, hogy üzemcsarnokot, munkást évszámra nem lát magyar játékfilmben?

De ez még csak a kezdet. Ahol pénzhiány van, ott pénzhiány van minden képben, minden fals párbeszédben, minden rosszul eljátszott szerepben. A pénzhiány öncenzúra is, méghozzá annak legalattomosabb formája, amikor az ember észre sem veszi, hogy behódolt a középszernek. A rendszerváltás óta eltelt tíz év magyar játékfilm-terméséből rá nem ismerhetünk majd ezekre az évekre; még a nagy művek is többnyire valahol máshol – a múltban, a mesében vagy az időtlen filozófiai térben – találják meg történetüket. Amivel semmi gond nincs, A részleg például a néhai szocialista Romániában játszódik ugyan, de 1994-ben nem akadt magyar film (azóta sincs), amely jobban belekotort volna abba a sűrű egzisztenciális félelembe, bűzölgő gyávaságba, amely már akkor majd mindannyiunknak a torkáig ért idehaza. De hol volt az A részleggel egyenrangú film, amely a korabeli magyar hétköznapokban mutatta volna meg, hogy a fortélyos félelem velünk maradt akkor is, amikor már nem a politika, hanem a pénz nyájas zsarnoksága egzecíroztatott bennünket? Az ötvenes évek óta nem éltünk meg ilyen drámai kort, hol maradnak a történetek? Tele van velük minden szappanopera és családi körbe szánt tanmese, de az nem sokat ér, a szappanopera legfeljebb regisztrálni tud, értelmezni nem, ahhoz ugyanis édeskevés az a száz típusmondat és tucatnyi szokványhelyzet, amivel az egész világot képzeli filmre venni. Hol vannak a magyar realisták, a magyar Ken Loachok, Mike Leigh-k, akik emberi sorsokat hoznak testközelbe, s nem példamondatokat skandáló virtuállényeket. Hol vannak a Bolse Vita párdarabjai?

És hol vannak a magyar szürrealisták? Akiknek filmjeiben ott vonszolódna felszabadítóan, röhejesen mindaz a képtelenség, amit a magyar rendszerváltás egybemixelt: micisapkát és szentkoronát, Petőfi-szobrot és szkinhedeket.

Nincsenek történeteink. Azaz vannak, de nem jutnak el a filmvászonig. A félelem és a kiábrándulás, akár az ötvenes években, épp a történeteket törli el, amikor senki nem ura a sorsának, filmszerepek sincsenek. Korunk egyedüli hősét, a gengsztert, akár Amerikában, nálunk is, az nyomja föl a hősi szerepbe, hogy a társadalmon, törvényen kívül él. Amibe Raszkolnyikov, Josef K. vagy a Kleist és Hajnóczy Kohlhaas Mihálya belefullad, abban ő otthonosan lubickol. Akkor most hogy lesz, Al Capone azt üzente, elfogyott a regimentje? Mindnyájunknak el kell menni? Nem kis részben azon is múlik, lesznek-e újra történeteink, hőseink. Nem államiak, nem alvilágiak, hanem mindennapi bátorsággal megvert, megáldott emberek. Talán, ha az eltékozolt fiúk visszatérnek, megcsinálják. Ez lenne az igazi közönségfilm. A visszafoglalt mozi – visszafoglalt élet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2822