TitanicTitanic: Amerika felfedezéseElátkozott veteránokVágvölgyi B. András
Tizenöt éves a Titanic fesztivál, és ez már önmagában is nagyon jó hír Magyarországon, ahol még egy B-kategóriás filmfesztivál sincs.
A New York Times 2008. január 13-i, vasárnapi számának címlapján Deborah Sontag és Lizette Alvarez Szerte Amerikában, idegenbeli csaták halálos visszhangja címmel és Háborútépázottan: Veszteségek a hátországi fronton alcímmel, a lap belsejében hosszú-hosszú, még két és fél kolumnán folytatódó és igenmód elborzasztó cikket közölt az iraki háborúból megtért veteránok társadalmi visszailleszkedési zavarairól. A húszéves navajo indián Matthew Sepi azt hitte Észak-Las Vegasról, hogy Falludzsa, simán kinyírta a tőle csak némi készpénzt akaró három gang-tagot, O’Neil tengerészgyalogos őrmester első hangos szóra lelőtte a szeretőjét, a nebraskai Seth Strasburg három embert lőtt meg részegen, mert beszóltak. Mikor megnéztem az Elah völgyében című Paul Haggis-filmet, az volt az érzésem, mintha ennek a cikknek a folytatását látnám nagyvásznon. Ezt egyáltalán nem bántam, ugyanis semmi kifogásom a publicisztikus filmcsinálással, ha „magas művészi színvonalon” valósítják meg. Utóbbi tétel Haggis filmjére elmondható, egyrészt a főszereplő Tommy Lee Jonesnál talán már tényleg csak Robert De Niro nagyobb férfiszínész, de azt, hogy az általam eddig Dél-Afrikából Hollywoodba ebrudalt, vattacukor-pussycatnek gondolt Charlize Theronban is ennyi van, azt nem gondoltam volna. Tommy Lee Jones egy vietnami háborút megjárt nyugdíjas MP (katonai rendőr), aki a saját egykori új-mexikói bázisáról, ahol a fia állomásozik, értesítést kap, hogy a fiú pár napja eltűnt. Beül a pickupba, búcsút int nejének (Susan Sarandon – szintén remek) és a helyszínre hajtat. A sztorit nem mondom el, hátha valaki megnézi, mert van benne izgalom. Szarvasvadász ma: Vietnam után az amerikai börtönlakók egyötöde veterán volt, nyilván ez Irak után sem lesz másként. Mert a fiúk a legalizált ölésbe kicsit belebolondulnak, nehéz utána visszaülni a tévé elé és az American Idolt (Megasztár) nézni egy six-pack Millerrel, meg egy economy-kiszerelésű csipsszel, és még a kutya fülét is vakargatni, hogy neki is jó legyen.
Tulajdonképpen a veterán-téma fűti a nyitófilmet is. A western nem utolsósorban polgárháborús örökség, a desperádók és a törvénytisztelő polgárok nagy része veterán, átélte a polgárháborús sokkot, attól olyan, amilyen, Jesse Jamestől a Titanic-nyitófilm, a Börtönvonat Yumába fanatikusan jóravaló farmeréig. James Mangold Elmore Leonard-adaptációja egy ismert ötvenes évekbeli Delmer Daves-film remake-je – magyarul: Ben Wade és a farmer –, kemény, hard-boiled western, a főszerepekben Christain Bale és Russell Crowe, a történet egyszerű, nehezen feloldható kettős csapdahelyzet: az ellenséges környezet által sanyargatott családos agrárproletár előbb szemtanúja a legendás arizonai rurálgengszter egy akciójának, majd elönti agyát a szar és a bravado, és 200 dollárért bevállalja Ben Wade kíséretét a vasútig, ahonnan már a kor színvonalán, biztonságos körülmények között szállíthatnák Yumába – Tombstone és Dodge City mellett a western-műfaj harmadik mitikus városa –, ahol is alighanem felakasztják. A terv elbukik, a morális igazságtétel sem marad el, az új, s a még újabb generációk leckét kapnak törvénytiszteletből és erényből – a franc sem érti, honnan bukkan akkor elő mindig valahonnan egy korrupt politikus. Mindegy is, Mangold filmje neowestern, amit a klasszik western s általában a műfajiság rajongójaként csak üdvözölni tudok, jók az akciójelenetek, örültem, hogy látom Peter Fondát, meg hosszúcopfos kínai kulikat vasutat építeni, de annak azért nincs párja, ha az ember újranézi a Rio Bravót.
*
A Fél Nelson a legkedvesebb brooklyni film Wayne Wang Füstje óta. Drogos-piás, szimpi, harmincas fehér tanárbácsi (történelem!) és drogkereskedelmi háttérből érkezett hatodikos fekete leányka „nem-konvencionális tanár–diák viszonya”, melyet érintetlenül hagy a pedofília, és a hagyományos new jack gettó-májercsávók, és épp csak kicsit van elgiccselve, amennyire hasonló helyzetben kell is. Egyszerű eszközökkel, szeretettel, a kislányon kívül kutya, más szőrös állat vagy fóka nem volt a filmben.
A Kerry Douglas és Jordan Hoffman rendezte Test/Antitest a civilizációs betegségektől sújtott XXI. századi nagyvárosi ember atomizált magányát vizslatja az elidegenedés felső regisztereiben, kamarajelleggel. Julianne Moore a Safe című Todd Haynes-filmből nemet váltott, New Yorkba költözött, és a végső kérdésekkel szembesül. A csávó elegáns New York-i környéken nagyméretű szociális bérlakásban él, 10 hónapja nem ment ki az utcára, mert nem bírja a baktériumok lehetőségének gondolatát sem. Egy lány költözik a szomszédba, némi nehézségek árán összemelegszenek, aztán kiderül, a csaj pasija az ingatlantulajdonosok által megbízott gengszter, a megbízatás az ő eltávolítására szól. (Senki nem lakhat jogvédetten 500-ért egy 10 000 dolláros lakásban!) Szimpatikus kis film, John Waters és Todd Solondz sterilben, baktériummentesen, tiszta, de sötét jövőképpel, csipetnyi morbid humorral, később horrorelemekkel gazdagítva.
A Loren Cass erősen felejthető film, Floridában vagyunk, tömzsi törzsű pálmafák és rengeteget káromkodó tinédzserek között. Larry Clark után szabadon, de kisebb erudícióval, őszintén szólva magam némileg többet várnék egy elővárosi punkfilmtől, mint azt, hogy az elhangzó dikció 78,5%-ban a „fuck” szó ismételgetéséből álljon, pláne, ha a vizuális világ sem túl meggyőző.
A szimpatikus és a Titanicon személyesen is megjelenő Jeff Nichols rendezte Fegyverek és emberek a mélydéli Arkansasban játszódó, szinte-biblikus, szinte ógörög sorstragédia, két családi ág fegyveres konfliktusával. Az apa halála után a kétféle féltestvérek – egyik rajt szerette, a másikat nem – háborúba keverednek a faulkneri gyapotföldek árnyékában, s ez a világ William Faulkner óta nem változott sokat, ugyanaz a white trash-világ, mint a Nagy Depresszió (gazdasági világválság) idején, csak a régi autóik egy kicsit újabbak, de a nagyöbű ismétlőkarabélyok ugyanazok. Nichols munkájában az a megejtő, hogy bár láthatóan legalább annyira low budget-mozi, mint az előtte tárgyalt dolgozat, mégis kreatív és látványos képi világot alkot, s nem valamiféle vidéki kábeltévés valóságshow-utánérzést. A Test/Antitest rendezői mellett valószínűleg Nichols az, akire érdemes odafigyelni a ma amerikai függetlenek között.
Dzsungelláz, dzsungelmánia, a veterán Werner Herzog vonzódása a zöld pokolhoz nem újkeletű (lásd: Fitzcarraldo!), a Hajnali mentőakcióban egy német származású amerikai pilóta életből merített történeten keresztül megcsinálta az első európai Vietnam-filmet. Eltér a nagyszámú, az idők során szubzsánerré vált amerikai társkezdeményezéstől, például összesen két helikopter és némi kézifegyver játszik benne. (Oké, az elején van egy vadászrepülő is.) Jó-jó, a kitűnő Herzog nyilván nem amerikai nagyköltségvetésből garázdálkodott, bár sztárt így is tudott szerezni, hiszen a főszerepet Christian Bale alakítja, egyébként kitűnően. A történet egyszerű, a német származású pilótát lelövik, bujkál, üldözik, fogságba kerül, Laoszban vagyunk, nem is Vietnamban, a helyi parasztfelkelők (a Patet Lao) kisistenként néznek az időnként megjelenő reguláris észak-vietnami erőkre, a Szarvasvadász szelleme itt is kísért. Tucatnyi amerikai hadifogoly és helyi kollaboráns szökik meg a táborból, főhős a mellékhőssel magára marad, később utóbbi is elhullik, baj jön bajra, nehézség nehézségre, végül megmenekül. A film nem próbál állást foglalni, nincsenek jók és rosszak, ellenoldalak vannak, de a rendezés nem kényszerít nézői állásfoglalásra, viszont jól belénk ivódik az esőerdő hangulata.
Az angol mozgóképgyártásban a Falkland-film nem lett úgy zsáner, mint az óceán túlsó partján a Vietnam-film, de Shane Meadows alkotása, az Ez Anglia bizonyos értelemben Falkland-film. 1982-ben Argentína elfoglalta a dél-atlanti térség angolul Falkland névre hallgató szigetcsoportját, mely brit fennhatóság alá esik, és azon a néhány négyzetmérföldön néhány ezer skót és walesi ember százhúsz éve birkát tenyészt. A Vaslady vezényelte „tengerbe zajló Británnia” ezt nem tűrhette, s hiába volt partjaitól majd húszezer kilométerre a csekély szigetcsoport, hajdan gigászi flottája kifutott a nyílt vizekre, eltartott egy ideig, míg leértek oda, majdnem az Antarktiszhoz, ám a Goose Green-i partraszállást már hűvös profizmussal oldották meg, Argentínát leverték, és ezzel vége is szakadt a dél-amerikai történelem egyik legvisszataszítóbb katonai juntájának. A kis Shaun apukája pont ebbe a háborúba halt bele, s az észak-angliai prolividéken élő 12 éves fiú szkinhedek közé keveredik. Furcsa történet kerekedik: szemben a dühös és vad ausztrál Romper Stomperrel Russel Crowe-val vagy az Amerikai történelem X-szel Edward Nortonnal, az Ez Anglia kívülről szemlélt dühöngésmítosz helyett empatikusan odafordul és közel hajol, megértő, sőt bizonyos értelemben megértető filmet csinál a korai szkinekről, és nem egyszerűsíti le a felelősség kérdését.
*
Utóbbi angol film kivételével ebben az írásban amerikaiakról volt szó, döntően olyan filmekről, melyek valamilyen módon a 90-es évek amerikai független film forradalmának leszármazottai, ha késeiek is. (E forradalomról az ajánlott olvasmány: Peter Biskind: Down and Dirty Pictures. Miramax, Sundance and the Rise of Independent Film. Simon & Schuster, 2005.) Erről a forradalomról már az ezredforduló idején azt állította az egyik legfontosabb „forradalmár”, Steven szex, hazugság, videó Soderbergh, hogy „a független filmes mozgalomnak, ahogy eddig ismertük, vége. És a Miramax ölte meg. A sikerrel.” A Miramax mára csak emlék, a Disney egyik brandje, a Sundance Fesztivál januárban celeb-kifutó, ahhoz pedig, hogy az amerikai független film ismét virágozzon, nyilván megint történnie kéne valaminek!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 991 átlag: 5.36 |
 |
|
