TelevízóBelpolitikaFaragó Vilmos
Hazánkban jelenleg egyetlen olyan belpolitikai újságíró van, aki országos hírnevű. De ez is kitalált személy. Az sem véletlen, hogy egy Jókai-hős nevét viseli: Kárpáti (vagy Kárpáthy?) Zoltánnak hívják, s a Szabó család című rádióműsorban bolondítja híveit, nevéhez illő csodatetteivel. Akik őt kitalálták, nem hazudnak, hanem vágyukat élik ki. Ha Jókai-hősük valóban élne, ilyennek kéne lennie. Ügyszeretőnek és ügyintézőnek, gyengédnek és a gyengék gyámolának, igaznak és az igazság ostorának, döntésképesnek és döntést kikényszerítőnek, köz vélemény-kifejezőnek és közvélemény-formálónak, politika-érzékenynek és politika-csinálónak – néptribuni személyiségnek.
A valóságos belpolitikai újságírónak persze nem ilyennek kéne lennie. Hősi erények helyett elegendő volna, ha megvethetné lábát egy archimédeszi ponton: ha szuverén személyiség lehetne. Hiányozván ehhez az elemi életminta, ki kellett találni egy Jókai-hőst. Aki éppen mesebeli erénygazdagságával jelképezi valóságbeli szegénységünket. A belpolitikai újságírás ugyanis a szakma szegénygyereke.
Milyen tünetekből következtetek erre?
1. Abból, hogy a külpolitikai publicisztikának van Gömöri Endréje, Ipper Pálja, Pálfy Józsefe; s hogy a külpolitikai riportázsnak van Benda Lászlója, Chrudinák Alajosa, Sugár Andrása. De a belpolitikai publicisztikának egyetlen mértékadó személyisége sincs; aki szuverén attitűdöt képvisel, az a szakma partizánjának számít (Bertha Bulcsú); a napilapoknak és a televíziónak nagyformátumú belpolitikai riporterei nincsenek, s a rádió meg a két kulturális hetilap néhány kiváló belpolitikai riportere (Hegyi Imre, Kubinyi Ferenc, R. Székely Júlia, Megyesi Gusztáv) ugyancsak partizánnak számít, integrálatlan, renitens kivételnek.
2. Abból, hogy a televíziónak, ha jó belpolitikai publicisztikát akar, kölcsönöznie kell máshonnan (Bajor Nagy Ernő, Mester Ákos); hogy emlékezetes belpolitikai riportjai már az ősidőkben is kölcsönriporterrel készültek (Urbán Ernő); hogy konfliktusfeltáró, nagyigényű riportok már régóta nem készülnek a televízióban; s hogy e hiányt terminológiai zavarral leplezi a televízió: riportnak nevezi a nyúlfarknyi tudósítást meg a villáminterjút, és riporternek azt, aki ügyesen tudja a megkérdezettek orra alá dugni a mikrofont.
3. És végül abból, hogy a belpolitikai újságírásnak (rádiónak, televíziónak) persze így is van közvéleményformáló hatása. De a közvéleménybe túlságosan sok leegyszerűsítő vagy hamis sztereotípiát sulykol; agyonhallgatásaival (amelyek beavatatlanságból is, gyávaságból is származhatnak) féloldalasán informál; a hatalmi szféra belső harcairól (lásd most: reformpárt és reformellenzék) nem tájékoztat; a személyi változások kulisszatitkaiba be nem avat; a döntéselőkészítésben részessé nem tesz; a döntések bírálatába (hacsak nem kisszerű a döntés, lásd: az autópótféklámpák eltiltását) nem bocsátkozik – mindezek következtében a „sorok közti olvasásra” kényszerít, informális információk gyűjtögetésére és arra, hogy hitelében akkor is kételkedjünk, amikor hiteleset mond.
Hogy mindemögött milyen okok húzódnak?
Nem mondok vele újat: hatalmi szerkezetünk ma a többség aktív (vagy passzív) egyetértésének pillérein nyugszik. De ez a hatalmi szerkezet, megszerveződése idején, nem az önkontroll elemeként, hanem az önigazolás elemeként integrálta a sajtót. Csak apologetikus szolgálataira aspirált. (Nézőpont kérdése, hogy ez történelmileg jogosult volt-e vagy sem; aki gyenge még, az önigazoló védelemre vagy önerősítő bírálatra szorul-e inkább.) Tény, hogy ez a hatalmi szerkezet régóta törekszik már az önkontroll legkülönbözőbb elemeit integrálni, de az apologetikus igények reflexe tovább dolgozik, a döntéselőkészítés demokratikus gépezete csikorog vagy üresen jár. Az pedig, hogy „ma már meg van engedve a bírálat”, önmagában jelzi a sajtó függő helyzetét. Aki „megenged”, az a bírálat mértékét is megszabhatja, sőt bármikor úgy dönthet, hogy „most pedig semmit sem enged”. Teljesen szuverén sajtó (rádió, televízió) sehol a világon nincs, de a viszonylagos szuverenitás a sajtó (rádió, televízió) presztízsének is létfeltétele, meg a társadalom politikai higiéniájának is. Létérdeke tehát annak a hatalmi szerkezetnek, amely a társadalmi többség aktív (és egyre kevésbé passzív) egyetértésének pillérein kíván nyugodni.
A Magyar Televízió belpolitizálásának képviselnie kell ezt a létérdeket. Impresszionista vélemény, de közvélemény: a Magyar Rádió (s néhány sajtóorgánum is) erőteljesebben képviseli, mint a Televízió. Mikor képviseli rosszul a televízió? Ez sem egyéb impresszionista véleménynél:
Rosszul képviseli,
– ha belpolitizáláson a döntéshozó fórumok vagy álfórumok rituális összejöveteleinek rituális bemutatását érti;
– ha érdemi összejövetelek ismertetésekor is elmarad a – netán kritikai – háttérmagyarázat;
– ha egy intézkedés fogadtatásának néhány „utca embere„-villáminterjúval ad demokratikus látszatot;
– ha egy intézkedés indokolásának csak kormányzati magyarázatát adja, abban a kormányzati (vagy pragmatikus közgazdászi) zsargonban ráadásul, amely nemhogy az elfogadás, de a puszta megértés demokratizmusát is kérdésessé teszi;
– ha olyasmit köt a lelkünkre, ami nem tartozik ránk, mert ha akarnánk se tudnánk példát venni X. gyárról, amely számunkra eleve érthetetlen, ám csettintő lelkesedéssel előadott „importkiváltó” megoldást talált, mert tanácstalanul állunk a jó hír előtt: milyen készséges kooperációs partnerra lelt Y. vállalat Z. vállalatában; mert szakmai tapasztalatcserére és nem ránk tartozik a biomasszahasznosítás új módszere a P.-i termelőszövetkezetben;
– ha a kritikai bátorság csúcsteljesítményeként glosszáz meg valamely házkezelőségi hanyagságot, kereskedelmi suskust, lakóházi csendháborítást vagy ügyintézői késedelmet;
– ha heti egyszeri művelődéspolitikai műsorát nem gazdagítja művelődéskritikai fórummá, hanem műsorajánló magazinná szegényíti;
– ha a háttérműsorok legfontosabbikába, a vasárnap estibe nem tud ugyanolyan érdekes-okos belpolitikai blokkokat építeni, amilyenek a külpolitikai blokkjai;
– és ha nem törekszik főműsort jelentő, valóságfelfedező nagy riportok, sőt riportsorozatok készítésére, hogy ne kelljen nosztalgiával visszagondolnunk még az olyan sokat (és nem is mindig joggal) szidott sorozatokra is, mint amilyen az alkoholizmusról vagy a börtönviszonyokról tudósító volt.
És jól képviseli,
– ha döntési alternatívákat vitára nem bocsájt ugyan, de legalább ismertet, vagy akárcsak értelmes – noha utólagos – magyarázatát kínálja egy döntésnek (ilyen volt az áremelés utáni beszélgetés Csikós Nagy Bélával – noha az interjúalany szakzsargonja próbára tette a nézőt, tónusának szenvtelensége pedig azt a látszatot keltette, mintha nem érzékelné, hogy maguk az áremelések is próbára tették már a nézőt, hiszen veszedelmesen megközelítették a tűréshatárt –; és ilyen – viszonylag – érdemi magyarázatok azért a híradóban meg a vasárnap esti háttérműsorban is előfordulnak);
– ha bepillantást enged egy politikavégrehajtási szervezet boszorkánykonyhájába (ilyen a Hatvanhat című sorozat, amelyet vitává is föl lehetne forrósítani, s ennek halvány jelei már észlelhetők voltak a Központi Statisztikai Hivatal vezetőjével készült adásban, noha forrósító anyagát a hivatalvezető személyi varázsa adta elsősorban – olyan erény, amely nélkül sem közpályára menni, sem kamera elé állni-ülni nem volna szabad);
– ha a politikai vezetők kiválasztásának nemhogy részesévé, de beavatottjává sem tesz ugyan bennünket, ám a már kiválasztottak némelyikét legalább „emberközelbe” igyekszik hozni, hogy utólag bizalmat szavazzunk neki (ilyen volt Vitray Tamás beszélgetése Havasi Ferenccel és Heltai András próbálkozása egy-egy családias miniszterportréval – ezekről szóltam már korábbi jegyzetemben);
– ha a politikai vezetőket szembesíti egy-egy hatáskörükbe tartozó problémával, vizsgára bocsájtva kompetenciájukat (ilyen a Hírháttér, amelyben a szembesítés kétszeres: a beszélgetésekbe applikált villáminterjúban szakterületével szembesül a, kérdezett, a műsorvezető Mester Ákosban pedig velünk, nézőkkel, hiszen ő akkor is a laikus társadalmat képviseli, ha beavatottabb nálunk; az ő vitakészsége és vitaképessége, amit nevezhetnék metszőén udvarias hajthatatlanságnak, tisztán képviseli azt a felnőtten rádiós szellemiséget, amely a televízió belpolitikai műsorainak sokaságából olyannyira hiányzik);
– és ha végül a kicsinyes óvatosságtól mentes politikai gondolkodást juttatja szóhoz, azzal a lehető nyíltsággal, amely a felelősségnek sincs híján, s ráadásul még ütköztetésre is készteti a politikai gondolatokat (ilyen a Tudósklub, a televízió versenytársnélkülien felnőtt szellemiségű műsora, későn is sugározzák, mint a magas korhatárú játékfilmeket, s ezzel nemcsak a gyerekeket zárják ki belőle, hanem a koránkelő felnőttek javát is).
Ugyanazokat, akik a képernyőn sincsenek jelen deklarált önsúlyuk arányában. Lehet, hogy nosztalgikus megszépítés? De mintha az ősidőkben, Balogh Mária Ebédszünet-műsoraiban és a hozzá hasonlókban inkább jelen lettek volna. A plebsz hiányzik a belpolitikai műsorokból, pontosabban szólva: a plebsszel azonosulás demokrata szellemisége. Szakembert idézek, Hanák Katalin szociológust, aki dolgozatot jelentetett meg a Jel-Kép ez évi első számában, „Férfi és nő kommunikátorok a televízióban” címmel. Hogyan kommunikál a kommunikátor a plebsszel:
„A koreográfia... merőben más, ha a riporternő (s ez korántsem csak női specialitás) «átlagemberekkel» beszélget. Itt nincs naiv kíváncsiskodás, női kellemkedés, a partner humorát honoráló gyöngyöző kacaj” (mint akkor, ha a kommunikátor „híres-neves emberrel” beszélget, F. V.)... „Az «átlagembert» nem a «kíváncsi nő» kérdezi, hanem a kommunikátor, az Intézmény képviseletében... pattogóan oszt és tesz igazságot. E példát azért is érdemes idézni, mert rávilágít a demokratikus kommunikáció döccenéseire. S mivel a kommunikátor – nemétől függetlenül – merőben másképp viselkedik a társadalmi hierarchia különböző grádicsain elhelyezkedő interjúalanyokkal, ez egyben hozzájárulhat az antidemokratikus minták konzerválódásához, vagy legalábbis az oldás helyett a kötéshez.”
Pedig hát – jegyzetemmel nem is akartam mást sugallni, mint ezt a banális igazságot –: a televíziónak bizony az oldáshoz kéne hozzájárulnia.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1223 átlag: 5.39 |
 |
|
