KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Világszám

Van másik

Kolozsi László

Az arlequin ambíció nélküli, szabad ember. Kívül marad a történelmen, de belül az életen.

 

Gyuszi bácsi, a szépemlékű vállfaárus, idősebb Szamba, a kiérdemesült pojáca, Csocsó és Naftalin, Koltai Róbert hősei mind nagyon hasonlítanak egymásra: mindannyian kissé kásásan, a fogak közt szűrve a szót, kissé hebehurgyán beszélnek (jellegzetes dikcióval, bajusz alatt), kissé retardáltak, mindegyikükön kissé pacuhán áll a ruha; s olykor – kínos helyzetekben – csak széttárják a kezüket, és értetlenkedve néznek, mintha semmiről sem tehetnének. És pontosan úgy néznek ki, mint Koltai Róbert; ez a Kaposváron egykor remek szerepeket játszó, komikusi képességekkel igencsak megáldott, kitűnő színész.

Koltai Róbert filmjeiben minden főhős, vagyis minden Koltai által megformált figura – nem gondolom, hogy tudatosan – Arlequin. Az Arlequin képtelen beilleszkedni a társadalomba, nem tud fogaskerék lenni, nem tud a társadalom hasznos tagja lenni, nem tud alkalmazkodni a kispolgárok elvárásaihoz, az Arlequin nem tud tévésorozatokról beszélni egy kisfröccs mellett a törzsvendégekkel egy kocsmában, ugyanakkor nem tud csöndben maradni sem; nem veszi észre, hogy valakit kínos szituációba hozott, hogy valamit kifecsegett; lételeme a fecsegés, a folyamatos, levegővétel nélküli beszéd; nem tud együttműködni a világgal, valahogy mindig a pálya, vagyis az asztal szélére kerül, nem alkuszik meg a hétköznapokkal, nem tud beállni a sorba – egy rendes munkahelyen azonnal feltűnik, hogy más, mint a többiek – a kiskocsmákban és restikben alamizsnaként történeteket kéreget, és nem is az az érdekes, amit mond, hanem az, ahogy mondja. Nem korhely – bár nem veti meg az italt – nem ripacs, mert távol áll tőle minden szerepjátszás, nem kötelezi el magát semmi, sem színház, sem nő, sem poén mellett. Egyedi hang, minden társaságból kirí; a nevetése is narancssárga. Hamvas Béla szerint – a Hamvas életmű egyik főszereplője az Arlequin – az ambíció nélküli, szabad ember. Az Arlequin „a harci szituációt feladta. A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt”. „Kínosabb skandalum el sem képzelhető, minthogy a becsvágy világába, az orgyilkosok és az árulók ünnepélyes hazugságainak kellős közepébe az arlequin belép”. Koltai Róbert filmjeiben az Arlequin mindig a gyilkos csaták, játszmák közepén áll; akaratlanul – csupán azért, mert olyan amilyen – konfrontálódik a hatalommal. Ezért is játszódik minden Koltai film diktatúrában, a szerencsére elmúlt ötvenes években; vagyis a legkegyetlenebb, és legsúlyosabb diktatúrában. Persze az Arlequinnek itt és most is lenne szerepe, itt és most is keveredhetne érdekes, lila szituációkba, de azt hiszem ez ma – most – politikai állásfoglalást követelne meg a rendezőtől. A Világszámban, Koltai legújabb és legjobb filmjében, az Arlequin, jelen esetben Naftalin a bohóc, magát a nagy vezetőt, Rákosi Mátyást haragítja magára. (Természetesen nem szándékosan.) A nagy bohócszámban, amit a testvérével Dodóval ad elő – orosz szinkrontolmácsolással („Dodó i Naftalin”; szerencsére Koltai nem ismétli meg a Csocsó poénjait) – Naftalin, csak úgy véletlenül: összetöri a diktátor óráját. Dodó (Gáspár Sándor) nem Arlequin: ő kétségbeesik, rettegve várja az ávósokat, akik persze meg is jelennek az öltözőben; Naftalin pedig csak a vállát vonogatja: nem sikerült a trükk, no, istenem, mi van akkor, előfordul. Dodó és Naftalin ikertestvérek: lelki sziámi ikrek, érzik a másik minden rezdülését, ha kötéltáncosok lennének, akkor akár becsukott szemmel is képesek lennének elkapni egymást. Ha Dodót megütik a börtönben, Naftalin térde megroggyan, ha Naftalin nyakára felteszi a bakó a hurkot, Dodó összeesik. Mégsem hasonlóak. Dodó nem Arlequin; ő csak bohóc. Tele van félelmekkel, balsejtelmekkel, és Naftalintól eltérően, képes beilleszkedni a társadalomba. Dodó börtönbe kerül (beigazolódnak a félelmei), és Naftalin elindul, 1956 novemberében, hogy kiszabadítsa a testvérét. Naftalin egy szakadt Roburral indul el a Nyírségből Tarcsára, Dodóért. Útközben felveszi Pipitért, aki a női párja; Pipitér – borzalmas beszélő név – útszéli virág. Nem tudni honnan jön, és hová tart. (Naftalin és Pipitér egymásra találása és Pipitér halála a film legkínosabb epizódja, annak ellenére, hogy mind Koltai, mind a Pipitért játszó Tóth Orsi remek alakítást nyújt: a film ugyanis csak ebben a részében szentimentális; és egy Arlequin-szerű figurától semmi sem áll távolabb, mint az érzelgősség: az érzelgősség ugyanis kispolgári; ahogy a giccs is az, márpedig Arlequin nem kispolgár.) A szuezi csatornát kereső szovjet katonák segítségével jutnak el a tarcsai fegyházig. (Lehet rajta nevetni, pedig igaz: jó néhány szovjet alakult kereste ötvenhatban hazánkban a piramisokat – hiszen a forradalmunkkal szinte egyidőben dúlt a szuezi válság – vagy az Alexanderplatzot.)

Báron György szerint azok az igazán jó ötvenhatról készült filmjeink, amelyekben ötvenhat csak epizód, csak egy történelmi esemény, ami legfeljebb, ha árnyékot vet a szereplőkre. A Világszám, ha nem is tartozik ezeknek a nagy filmeknek a sorába, pátosz és áhítat nélkül szól ötvenhatról: megemlékezik róla. Úgy, ahogy egyébként szándékoltan ötvenhatról szóló filmek nem tudnak. Naftalint a lázadás élére sodorják, de mint ahogy más történelmi eseményekhez: ehhez sincs sok köze. A vele tartó lánglelkű forradalmár fiút egyszerűen elhagyja. A forradalom – kétségtelen – nem az Arlequin világa.

Koltai minden filmjét népszerű anekdotákra építette, családi anekdotákra (Sose halunk meg), színházi anekdotákra (Szamba): a Világszám tulajdonképpen összegzés. Naftalin (és később Dodó; aki helyet cserél a testvérével, miután Naftalin kerül – ötvenhat és a sikeres szabadítási, valamint a véletlenül véghezvitt forradalmi-lázítási akció után börtönbe) egy kis nyírségi színházban kellékes. A színház igazgatója: Jiri Menzel. Koltai már korábban is dolgozott – színészként – a cseh rendezővel, akinek szinte minden filmjében szerepelnek Arlequinek: Pepin bácsi is az; hiszen az volt Menzel író-társa, Hrabal is. Koltai filmje persze nem a békebeli cseh filmeket idézi fel, hanem sokkal inkább a régi rendszerben készült magyar vígjátékokat: Koltai azoknak a rendezőknek a nyomdokain halad, akik nemhogy nem űztek gúnyt a diktatúrából, hanem éppen hogy szolgálták (az átkos) rendszert filmjeikkel. Keleti Márton, Gertler Viktor csinált annak idején a „másik oldalon” hasonló mozit.

Koltai színházi anekdotáihoz hasonló anekdotákat mesélt a régi rendszer nagy humoristája, Hofi Géza a debreceni színházról: és éppen a János vitéz- előadásokról. Koltai harsányan, hőbörögve mesél: nem lehet nem odafigyelni rá, ha belelendül: már pedig a Világszám, szemben néhány kevésbé sikerült Koltai-filmmel, szinte az első perctől az utolsóig: érdekes. Szinte minden szereplője – még a néhány vonással felskiccelt karakterek is, mint például a Kulka János által megformált szerető – hiteles és izgalmas: érdekes a sorsa, érdekes a jelleme. Ami elsősorban persze a színészeknek köszönhető. Rég volt ilyen jó filmben Gáspár Sándor, elképesztően jó, a visszafogott és elbűvölő Györgyi Anna (Dodó felesége). És Koltai sem volt még sosem ennyire hitelesen: Arlequin. És nem utolsósorban a film egyik betétdala legalább annyira slágergyanús, mint a Nagy utazás. (Dés László dramaturgként is közreműködött.)

A film végére mindkét bohóc kiszabadul a börtönből (amint az mellesleg várható is volt), és haknizásig züllött, suta műsortöltelékként járják az országot egy lerobbant társulattal: előadásuk olyan kínos, hogy szinte csak becsukott szemmel lehet elviselni. Mégis. Hasonlóan Fellini kiöregedett komédiás párosához, nem szánalomra méltóan esetlenek, hanem szeretetre méltóan ütődöttek: Dodó már alig különbözik Naftalintól. Csak az viszi őket egy pillanata vissza a múltba, hogy megpillantják Dodó Nyugatra szökött, és turistaként visszatért feleségét, akinek szépségét konzerválta a jólét és a nyugati kozmetikumok. Nem olyanok, mint két kiöregedett kopasz, hájas rocksztár, hanem olyanok, mint két kóbor kutya: Naftalin átcsaholta, Dodó pedig átszűkölte az életét: de – szemben a dédelgetett, és méltóságukat vesztett háziebekkel, akiket jól tartott a gulyás-kommunizmus – Trabanton és balatoni vityillón – szabadok. Elkötik a buszt, és otthagyják az egész hóbabelevancot; a stábot, a gazdákat, és elindulnak a nem túl dicső, de azért szép múlt után.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2398