Federico FelliniA fölösleges kavicsBojár Iván András
„Mélységes mély a múltnak kútja.Ne mondjuk inkább feneketlennek?”
Thomas Mann: József és testvérei
Itália a gigászok földje. Amikor Fellini kórházba került, Marcella asszony a Mester egészségi állapotáról beszélgetett a pékkel a Campo dei Fiorin. A paparazzik fontoskodva dongták körül a hordágyon beszállított rendezőt. Haláltusája és kiszenvedése idején pedig úgy gyászolták az olaszok, ahogy csak azt gyászolják, akinek fontos szerep jutott személyes életükben. A sztárkultusz sajátos itáliai formája ez, a szentté avatásé. Riminiben, frissen festett táblákon már a Piazza Federico Fellini fölirat látható, közömbös számokkal jelölve a házakat, ahová ezentúl a nyaralásból küldött képeslapokon ott szerepel majd az olasz rendező neve. Akárcsak a többi gigászé, Giottóé, Michelangelóé – más képeslapokon. Csak az olaszok gyászolnak így.
*
A Mastorna már sosem készül el. Fellini harminc éven át dédelgetett filmje ez, amely szinte egész pályáján akkumulálta szorgosan jegyzett, gyűjtögetett álmait. Ide, ebbe a már végképp lezárt érzéki-érzelmi hasadóanyag-temetőbe süllyesztette élményeit, hogy onnan időnként a felszínre emelve éppen készülő filmjébe helyezzen egy-egy motívumot, arcot, képsort. A Mastorna végső, képregényként megformált változata Paolo Villaggio képmását használta fel. Azét a Villaggióét, aki a habókos prefektus figuráját alakította Fellini utolsó elkészült filmjében, A Hold hangjában. Itt világos esőkabátot visel, fején kicsiny puha kalap; úgy néz ki, akár a Mester. Villaggio-Mastorna ugyanebben az alterego mezben jelenik meg a Milo Manara által papírra vetett képregény első fejezetének Fellini készítette vázlatrajzain is. Ez a meg nem született film Fellini maga. A megszületett film, A Hold hangja bolond figurája, Augusztusz bohóca – szintén ő.
A Hold hangja jegyzetlapok kusza egymásutánisága, forgatások éjszakáin írt forgatókönyvrészletek tisztázata. Tétova, kereső módszer eredménye. A Nyolc és félhez hasonlóan (ahol Marcello bújik Fellini gúnyájába) az alkotói görcs már-már kritikus, ám a habozás állapotából kilendülő ihletettség filmje. Nincs világos szerkezete, s talán története sincs. Hiába ismertek azonban a film készítése közben a rendezőre törő elbizonytalankodások (erről mindig maga adott számot), Fellini olyan nagy tudásúnak mutatkozik meg, ami már nem műveltség és nem kulturáltság, s nem is természetes intelligencia kérdése. A Hold hangjában meghatározó motívumok, a Hold vagy a kút, a mitologikus világszemlélet olyan organikus, tervezetlen magától értetődöttségével bukkannak föl, ami kizárja a módszer tudatosságát. Nem szimbólumszótárak képesített idézetei ezek. Nem is pszichoanalitikus vagy álomfejtő módszer föltárt kincsei, hanem Fellini mitológiateremtő képességének – sajnálom, nincs jobb szó rá – őserejének valóban varázslói tulajdonsága; a világ legpragmatikusabb és legprofánabb-pogányabb katolicizmusának, az itáliai katolicizmusnak a filtrált képesítése. Korábbi filmjeivel szemben A Hold hangja jelentős közönségsikert ért el Olaszországban. Eközben másutt markánsan szembeálló reakciót váltott ki az eleve Fellini-rajongók és a Fellini-i mitológiától érintetlenebb, disztingvált filmértők között. Az a vélemény terjedt el általában, hogy A Hold hangja nem tartozik legsikerültebb alkotásai közé. Talán nem túlzás, s nem is a néplélek gyanús és homályos fogalmával kompromittált kijelentés azt állítani, hogy az olaszok alapvetőbben értették meg ezt a filmjét, mint mi, a goethei délre sóvárgás szellemi ükunokái.
Akár a Nyolc és fél végén, vagy A nők városában, újra és még mindig, utoljára is: a nők. Nem társasági, társadalmi állapotokban és nem is a férfi szemén keresztül, hanem szubsztanciálisan. A Hold hangjában Fellinit már nem is a nők – a nőiség érdekli. A titok, amelyhez férfi sosem férkőzhet közel. Hiába fonták át életét a nőiség talányos tényei valódi hús-vér asszonyokban, fákban, kutakban és égitestekben. Maradt a titkot kereső nagy elveszejtő indulat. A Hold hangjában „félelmetes és mágikus történetet sugalló” világot akart Fellini megfilmesíteni, olyat, amelyben a Hold a főszereplő, noha alig kerül a kamera elé. Elbújik a fák közé, máskor alábukik a háztetők között. Az olyan mítoszokban, amelyek világsémáját a fent és lent duális viszonya határozza meg, a Nap a felső, míg a Hold az alsó régiók, az alvilág uralkodója. A Genezis is (1.16) az éjszaka uralkodójának nevezi; az antik asztrológiai sémák Lunához a hideg és nedves tulajdonságokat sorolják. Napszaka ott is az éj, az álom, a tudaton kívüliség, a melankólia állapota. Az átváltozás, az újrakezdés és a remény Holdja ő, szimbóluma a halálnak s újjászületésnek. A termékenység, a biológiai ritmus és az árapály meghatározója. Ő a körbenforgás eredője, sőt maga a körforgás: a Nő!
A film főhőse, Salvini afféle kisvárosi bolond, a kutak mélyét faggatva keres választ a létezés bonyolultságaira, s a mélyben csillogó vízben a Hold tükörképét kutatja. Ermanno Cavazzoni regényének, A holdkórosok költeményének felhasználásával a szerző és Tullio Pinelli Fellinivel közösen írta meg a forgatókönyv vázlatát, a többször is visszatérő motívum, Leopardi: az Ázsiai nomád pásztor éji dalában megfogalmazott kérdésre adandó válasz szándékával.
Ó, Hold, te égi lányka,
miért van, miért él a pásztor?
S te miért vagy? mondd, mivégre
hord a hátán engem
a földi ösvény
s téged az égi pálya?
(...)
Ó, Hold te tiszta lányka,
örök az élet árnya.
De te nem vagy halandó
és semmi neked a mélység sírása.
(Weöres Sándor fordítása)
Fellini nagyvonalúan úgy csinál, mintha filmjének csupa bolond hőse lenne, Salvini, Gelsomina bölcsességével és derűjével gyakorta álmaiba, a gyermekkor emlékeibe réved, s csetlés-botlásalt hol elkerüli, hol pedig elkíséri az emiliai kisváros második bohókos alakja, Gonella prefektus. Gonella (Paolo Villaggio) a paranoiás archetípusa, zsörtölődve, gyanakodva és nagy körültekintéssel él. Folytonos, álcázott konspirációjában terhelő bizonyítékokat gyűjt a nagy leszámoláshoz. Egyik este magával viszi Salvinit, és Don Quijote módjára rohamra indul egy gigantikus diszkó ellen. „Kik vagytok? – ordítja a DJ mikrofonjába, – megölitek a zenét is. Barbár pusztítók, maradjatok csendben!” A mozdonyszerelő csarnok katlanjában lüktető tömeg közönyösen vonaglik. Az öreg pedig közönség híján a semmibe beszél: „Tudjátok ti, mi a tánc? Csipke, szerelmi vallomás. Az élet himnusza.” Egy pillanatra a levegőben reked a diszkózene lüktetése, s a hatalmas parkettet lihegő, csapzott kamaszok állják körül. A felnőttes máz elkenődött csillogó gyerekarcukon. Éretlen elfogódottsággal bámulják, amint Gonella és titkos jegyese előbukkannak a tömegből. Megilletődött, ünnepélyes tekintetük összeér, Gonella biccentésére keringőzni kezdenek a Kék Duna lágy dallamára. Az idilli megnyugvás csak egy pillanat, a diszkó falaiból berobban Michael Jackson androgün sikolya, s a múlt e percnyi újralobbanása végképp elenyészik. Fellini kajánul játszik velünk, meghatódásunk könnypárájába az agresszív négynegyed ritmusával hasít bele, s a vetítő sötétjében lábunk akaratlanul is együtt veri a taktust az „ördögi” zene ritmusával. A Hold hangja kezdő jelenetében csavargók beszélgetnek az éjszakai temetőben. „Óvakodj a zenétől – mondja egyikük – a zenét be kellene tiltani.” Teliholdas éjszakákon, amikor a Hold Salvinit is megszólítja, elásott hangszerek szólalnak meg a föld alatt. Ez a hangszerek agresszivitása. „A G-A-C-E hangsor, amit a középkorban diabolusnak hívtak.” A Mester manipulációja sikerült, léprecsalt bennünket, s a zenei agresszivitással kötött pillanatnyi szövetségünk megcsalja hőseinket. Reményünk sem lehet többé, hogy valaha is szabadulhassunk a normálisság bilincseiből. A bolond-lét szabadságának hiátusára ítéljük emigyen magunkat.
A filmben három fivér a szérűn befogja a Holdat. „Puszit dobtunk neki, s ő belehullott a karunkba – meséli később –, a Hold is ő, arra várt, hogy befogják.” A nagy esemény hírére a város kitódul a főtérre, a tv egyenesben közvetít. A polgármester mellett a belügyminisztérium képviselője ül és egy buddha mosolyú bíboros, aki „számára minden tudás megadatott már”. De az ünnepet a film egy sokadik bolondja zavarja meg, Leopardi kérdését szegzi neki: „mi végre jöttem a világra? Meg akarom tudni, minek vagyok itt” – faggatja a Holdat, és háromszor rálő a Hold hatalmas kivetített képére. Az Országútonban szintén egy bolond beszélget a Holdról és a létezésről Gelsominával, aki – mint tudjuk – maga is együgyű kissé. „Hiszen, ha valaki tudná, mikor fog meghalni, vagy mikor születünk – elmélkedik a bolond –, de ki tudja ezt. Hogy ez a kavics (amit a kezében tart) mire való, azt nem tudom, de, hogy való valamire, az biztos. Mert, ha ez a kavics felesleges, akkor fölöslegesek a csillagok is.” Ezután a bolond megfeledkezve bölcselkedéséről, cinkosan odaszól Gelsominának; „Bedobom a Holdat.” Szájával az üvegcsörömpölés hangját utánozza, miközben Gelsomina ámulva figyeli a repülő kavicsot és a Holdat. Így kapcsolódnak össze Fellini képzeletében a lét végső kérdései a Hold alakjával és a bolondokkal, akik még bírják az összefüggések tudását. Salvini persze tényleg bolond, még képes nőnek látni a Holdat, csúnyácska szerelmét, Aldinát pedig magának a Holdnak képzeli. A film során többször is a kút mélyére száll alá. Ez a két, efféle mennyország-kapu, amely Nestore szeretett álmaiban szerepel. Ő ábrándozni, álmodni vágyik mindig. „De szeretek emlékezni, jobban, mint élni. Mellesleg mi a különbség?” – fakad ki egyszer. Máskor meg egyenesen azzal kérkedik, hogy csak kíváncsiságból ébred föl reggelenként. Egyik álmában találkozik halott nagyanyjával is, aki beszélgetés közben egy létra tetejére küldi föl. (Az Amarcordban egy törpe apáca éppenhogy leparancsolja a bolond nagybácsit a fa tetejéről.) Nestore mindjárt meséli is álmát; „Ma nyárfa voltam. Ott ültem mellette, megkérdeztem, hogy van, és a lábam gyökeret vert a földbe. (...) Fönn voltam az égben.” Ez az álom, miként a kútbamászás álma, a világ függélyes rendszerének felső és alsó régiói, illetve a földi lét régiója közötti transzcendentális átkelés álma. Valaki azt bizonygatja a filmben, hogy „a pokol egy cső, amely égig ér”.
A kútvízbe, mint a múlt tükrébe nézés eseményének ismert ábrázolása Burne-Jones 1888-ban született képe. Az angol szimbolizmus főműve. A sors beteljesülése Burne-Jones utolsó munkája volt, a Perszeusz és Androméda ciklus záróképe. E képen a múlt, a jelen és a jövő egyidejűsége, a folyamatból kiragadott pillanat élménye. Perszeusz isteni származásának bizonyítékaként a kútvíz tükrében mutatja meg Medúza fejét, s a Gorgó vonásai kisimulnak a visszaverődő képen. A fiatal pár fölfedezi a hasonlóságot saját vonásaik és a levágott Meduza-fej megváltozásában; és beléjük hasít a mulandóság fájdalmas felismerése. Az egyetlen pillanatba, egy jelenetbe, egy motívumba sűrítés egysége ez. A melankolikus lemondásé. A Gelsominával beszélgető bolond, Leopardi és Nestore naivan romantikus kérdéseire adott kiábrándult válaszáé. Fellini azonban antropológiai optimizmusával mindig nyitva hagy egy feltételt. A Hold hangja utolsó mondatával végső biztatást ad: „ha egy kicsit csöndesebben lennénk, talán megértenénk valamit.” Ő a folyamatosságban, a körforgásban, a nőiességben hisz. Nem érti, de hisz benne. Tudván tudja, hogy nem csak a Hold, de a kút is a világ nőies oldalát képviseli. Titkokat rejt és fölismerésekhez juttat. Hiszen az Énekek Éneke is a női szüzességgel azonosítja a bekerített forrást és a lepecsételt kutat. A katolicizmus számára ez Mária szüzessége. Az Énekek Éneke (4.15) szövegét az ókeresztény egyházatyákat követő középkori teológia Máriára vonatkoztatta. („A kertnek forrása élő víz kútfeje,/ mely Libanonról csörgedezik.”) Más bibliai utalások viszont az élő víz forrásában Krisztus véráldozatát, bölcsességét megjövendölő képet látnak. Ilyen értelmezésben jelenik meg a kút Krisztus mellett egyes középkori ábrázolásokon.
A filmbéli diszkóban Salvinit maga alá temeti a mulató fiatalok tömege. Vidéki libák fogják közre a csodabogarat. Idétlenül vihorásznak szokatlan udvarlásain, fülükben olcsó bizsu zörög. „Megfejtettem a titkotokat – rikoltja Salvin feldobódva a lányok láttán. – Az a titkotok, hogy nőiesek vagytok. Sokan vagytok, mégis mind egy vagytok!” Pörög a lányok között, s valamiféle megkerült Hamupipőke-topánt próbál végig a környező női lábakon. S a cipő mindegyik lábfejre illik. „Ti vagytok Aldiva – vonja le a kővetkeztetést. – Meg akarlak kapni mindannyitokat”. Íme hát a titok, sugallja Fellini, legyen bolonddá, aki ki akarja mondani ezt az egyszerű, valahogy mégsem érthető igazságot.
*
A Hold hangjában Fellini mélységes bölcsességgel, az emberi lelkek ismeretének biztonságával tekint körbe a világban. Műveltsége és integráló szelleme magasából tisztán kitetszik; mindenki megbolondult a földön, már csak a bolondok józanok. S ami ennél is rosszabb, Európa Kávéházának vendégei végképp elveszítették szilárd támaszukat; a jó ízlést, amelyben valamiképp még működött a tradíció megtartó ereje. Fellini persze így is szeret minket, elfajzásunk szánalmas jeleit megbocsátó melegséggel ábrázolja. És, bár reményeit nem vetítheti többé épp elsöprésre ítélt szeretett bohócai, papjai, kurvái és újságírói alkotta mitológiájába, a záró képsorok riasztó-idegen fekete asszonyainak fenékringásával utoljára is képes új hitet, új reményt ébreszteni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3067 átlag: 5.36 |
 |
|
