KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/június
A KÉP MESTEREI
• Soós Tamás Dénes: „Soha nem bírtam lefilmezni a méltánytalanságot” Soós Tamás Dénes Beszélgetés Ragályi Elemérrel – 1. rész
AFROAMERIKAI FILMEK
• Paár Ádám: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Szirmák Erik: Fekete és fehér Rasszizmus vagy emancipáció
• Benke Attila: Hétköznapi rasszizmus Ha a Beale utca mesélni tudna
• Géczi Zoltán: Magas labda Fekete sportolók, fekete sportfilmek
ÚJ RAJ
• Horváth Eszter: Otthon is idegen ÚJ RAJ: Alain Gomis
LATIN-AMERIKAI LEGENDÁK
• Árva Márton: Elátkozott vérvonal La Llorona-filmek
• Teszár Dávid: Moziterápia Alejandro Jodorowsky
• Baski Sándor: A megvilágosodásig és tovább Jodorowsky – Moebius: Incal
FILMEMLÉKEZET
• Bikácsy Gergely: A sínjáró Buster Keaton Kanadában
PANORÁMA
• Forgács Iván: Piacvadászat T-34-gyel Orosz zsáner
MAGYAR MŰHELY
• Benke Attila: Egy betörő forradalma Trezor
• Báron György: A Budapest-Casablanca járat Curtiz
• Kovács Ágnes: Sárban cuppogó körömcipők Színdramaturgia: Ismeri a szandi mandit?
• Tóth Klára: A Béres-példa Cseppben az élet
• Schubert Gusztáv: A Múzsa jogot tanul Mozgókép és paragrafusok
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Régi csodák, mai árnyak Hongkong
• Szalkai Réka: Befejezetlen jelen Rotterdam
KRITIKA
• Huber Zoltán: Függőségi iszonyok Szeretlek mint Állat!
• Barotányi Zoltán: Ország gyöngye, aranya Pécsi szál
• Kolozsi László: A fájdalom is dicsőséges Fájdalom és dicsőség
• Pörös Géza: Quinta essentia Éter
• Kránicz Bence: Szökési sebesség Csillagok határán
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Fenyegető művészet Dan Gilroy: Velvet Buzzsaw
MOZI
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: Butch Cassidy és a Sundance Kölyök
• Benke Attila: Parázs a szívnek
• Gelencsér Gábor: Csandra szekere
• Kránicz Bence: Wanted
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Kik is azok a feministák?

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jeruzsálem. A hó hatalma

Hó és mű hó

Kis Anna

Az irodalmi ihletésű filmek díjazott mesterének két újabb adaptációja egy patinás és egy mai bestseller nyomán készült.

 

Bille August skandináv rendező; legjobb filmjeit skandináv anyagból készíti, képi világa a skandináv táj, témája a skandináv tájakon honos skandináv lélek – a hol többé, hol kevésbé hányatott sorsú skandináv ember egyéni és csoportlélektana. Korszaka leginkább a századelő, nyersanyaga a nagyregény, műfaja a szélesen hömpölygő epikus film, líraian ábrázolt súlyos tájjal és pattanásig feszített emberi drámával. Legjobb filmjeit jelentős skandináv nevek fémjelzik: egy megbízás és egy családi történet Ingmar Bergmantól, világhírű nagyregény Selma Lagerlöftől, egészestés alakítás az idősödő Max von Sydowtól. Jó esetben. Két új filmje közül azonban csak az egyik jó eset, a másik kevésbé. A század eleji bestselleren, az azonos című Lagerlöf regényen alapuló Jeruzsálem tökéletesen illeszkedik a szintén irodalmi ihletésű Hódító Pellével (1987- a legjobb külföldi filmnek járó Oscar és Arany Pálma), illetve a Bergman szülők szerelmi történetét feldolgozó Legjobb szándékokkal (1992, Arany Pálma) megkezdett sorba. Amikor azonban August napjaink egy dán bestselleréhez, Peter Høeg Smilla kisasszony hóra vágyik című regényéhez nyúl – mellényúl. Hiába álltak sorba a rendezők a regény megfilmesítéséért és érte Bille Augustot a megtiszteltetés, A hó hatalma mégiscsak kakukktojás lett.

A Jeruzsálem viszont nagyszabású mű, mely egy szerelmi szál köré fűzve beszél az ősi törvények és elemi törvényszerűségek, tradíció és az egyszeri jelen valósága között vergődő ember, illetve közösség sorsáról. A nyitókép zord, téli hidegbe fagyott tájat mutat, mozdulatlan, dermedt világot. A táj némaságát az eszeveszetten száguldó, jeges folyó képe töri meg, mely egy drámai eseménnyel (főhősünk apja, a helyi lelkész saját élete árán kiment két gyereket a rohanó árból) egyúttal mozgásba lendíti a történetet is. A kép szimbolikus kettőssége mindvégig érvényben marad: a hómező és a féktelen folyam az északi lélek képi kivetülése (nem véletlenül jelenik meg valamilyen formában a rendező többi filmjében is) – a puritán vallásosságba, szigorú rendbe szorított, fegyelmezett lélek mélyén szélsőségek felé hajtó energia és miszticizmusra, eksztatikus állapotokra hajló irracionalitás rejlik. Mindvégig a kettő egymásnak feszülése mozgatja az eseményeket.

Az együtt felcseperedő Ingmar és Gertrud egymásba szeret. Gertrud lelke csordultig tele, várakozó és vágyakozó; Ingmart azonban a családi tradíció súlya nyomja, mániákusan és magányosan robotol, törvénytisztelő: az apai áldás átokként tartja fogva. Gertrud azonban saját zaklatott lelkiállapotának rabja, és ez az állapot nem tisztel törvényt – sem tradíciót. Ezen a ponton érkezik a faluba Hellgum, az amerikai prédikátor, akinek ideális áldozata lesz az eksztázisra – ha nem szerelmi, hát vallási eksztázisra – éhes lány, és vele együtt a végletes elragadtatottságra szintén hajló lakosság. Hellgum titokzatos és idegen figura, kételyeket ébreszt és feltétlen híveket szerez. Csodát tesz, mint a Messiás és kísért, mint a Sátán. Új hitet csempész az eredetihez megrögzötten ragaszkodók lelkébe, s miközben teljesen feldúlja a kisközösség életét, paradicsomi üdvözüléssel kecsegtet. A fegyelmezett, csendes szertartásokhoz szokott protestáns imaház most a hellgumiánus szekta elragadtatott, szent őrületének ad otthont. Gertrud hellgumfüggő, Ingmar a régi hit védelmezője: szerelmük végképp zsákutcába fut.

Mint Bille August más filmjeiben, itt is kialakul az észak-dél ellenpólusú játéktér. Ingmar, új felesége, a birtok és a régiek maradnak, Gertrud meg az új hittársak elvonulnak a Szentföldre, üdvözülést keresendő. Északon teljes a nihil, az érzelmi űr, a kompromisszum keserű és nem boldogít, délen pedig tombol a remény és az áhítat. A Szentföld azonban csalóka hely és az új hit is furcsán viselkedik: konfliktusba kerül a természettel (családokat választ szét), a várakozással ellentétben egyáltalán nem képes nélkülözni a tudományt (enged meghalni egy gyereket), és önmagát sem tudja megvédeni (hamis Jézusokat kerget az ember útjába).

Dél és Észak folyamatos párbeszédet folytat: a déli szétesésre az északi konszolidálódás a válasz (a pusztán törvényes házasság észrevétlen hús-vér kapcsolattá fajul), a halott déli gyermekért cserébe északon születik egy, de ahogy a délit kiveti magából a Szentföld, az északit az anya átok-mániája taszítja el. A kialakulóban lévő rend valami hatására – legyen az fátum vagy a lélek nyughatatlansága – szükségszerűen bomlik fel, hogy újabb, megkérdőjelezhető rend jöhessen létre. Északon végül az anyaösztön legyűri a mániát, Délen pedig egy sovány-vigasz keresztény temető képe jelzi, hogy kompromisszumos nyugvópontra értünk.

August finoman sző misztikumot, mesét és csodát a végig uralkodóan realista narrációba. Az irracionalitás elemei úgy vannak jelen, hogy mindig akad szempont, amely teljes érvényt szerez nekik, de mindig van kéznél realista magyarázat is. Van is, meg nincs is; megszületik a relatív csoda, a relatív mese.

A Jeruzsálem olyan film, amelyben anélkül tud megjelenni egy teljes életnagyságú Jézus-vízió, hogy a nézőtéren hümmögni kezdenénk – és ez nem kevés. Közel háromórás, meglehetősen bonyolult szövésű történetet dolgoz fel, két nagyon különböző helyszínt kombinál – de mindkettőben ugyanolyan hangsúllyal találja meg az ember helyét a tájban, túléli, hogy félúton akár vége is lehetne, használ mesét, látomást, miegymást – és mindennek ellenére mind képileg, mind tematikailag, mind műfaját tekintve végig nagyon homogén marad, megragadja és végig fog is tartja a néző figyelmét. Koncentráltsága és drámai feszültsége méltán közelíti a Legjobb szándékok színvonalát.

August irodalmi adaptációkat készít és ragaszkodik is forrásához, történetei mégis ugyanazokat a motívumokat járják körül. Sehol sem látunk boldog családot, viszont mindenhol akad egy kallódó, ide-oda taszított apa/anya vagy mindkettő híján lévő, nem kívánt, vagy elátkozott gyermek, aki négyből két esetben a lelkészcsaládnál köt ki. Jellemző az otthontalan, idegenben gyökeret ereszteni próbábáló ember, a pótanyaföld utáni hajsza, amely a legjobb esetben is csak kompromisszumos sikerrel jár. Mint ahogy a soványka boldogság is mindig kompromisszumos és nehezen elérhető, útjába gyakran a Hardy-hoz méltó cinikus véletlen gördít akadályt. És persze mindig ott van észak és északabb, és mindig ott van a fagyos és szigorú téli táj.

Hiába van meg mindez A hó hatalmában is, mégsincs benne ott az a szellem, amely a motívumokat puszta díszletszerűségük fölé emelné. A fent említett három film Bille Augustja mindenesetre nem ismerhető föl benne. A klasszikus filmek és súlyos lelki drámák terén otthonos rendezőnek talán nem kellett volna könnyűműfajú (bár komolyan méltatott) bestsellerhez nyúlnia (amely magyarul egyébként a filmmel egyidőben jelenik meg a Magyar Könyvklub gondozásában), és abból is egy még sokkal könnyebb műfajú, enyhécske lelki drámával, jó adag populártudományoskodással és hétköznapi fantasztikummal megtűzdelt – ráadásul unalmas – akciót csinálnia. A történet a Grönlandról Dániába keveredett tudós eszkimónőről, Smilláról (Julia Ormond) szól, akit egyedül egy grönlandi kisfiúhoz fűz mélyebb lelki kapcsolat. A kisfiú azonban rejtélyes okokból kifolyólag meghal, és a továbbiakban Smilla bravúros nyomozását, bontakozó szerelmét, és végső, mindent elsöprő diadalát követhetjük nyomon, kegyetlen tudomány, szívtelen hatalmasok, hó, jég és sarki féreg felett. A regényből kiderül, hogy Smilla problémás északi lélek, a filmben ebből azonban csak annyi marad, hogy ezt néha megemlíti és a jégről beszél, továbbá a lakását jégkunyhót idéző árnyalatokkal rendezte be. Smilla nem személyiség, hanem prototípus, mégpedig a bármilyen helyzetből ép bőrrel menekülő, félholtan is a legszellemesebb visszavágással élő amerikai akcióhősnő prototípusa. Az amerikai csomagolásból pedig aligha bukik ki a sajátos eszkimó mélylélek. A cselekmény sem cselekmény, csak cselekménypontok halmozása, akcióvázlat. A nagy jelentőségű összefüggések hatástalanok, a rejtélyes végkifejlet túlbonyolított, de izgalmaktól mentes, az akciójelenetek illusztratívak. A hó hatalma félúton fennakad a lélektani s az akciófilm között, formailag nem tartozik se ide, se oda. Nem választ hangsúlyt, és így a lehetséges tartalmak között is a senkiföldjén reked. Hiába néhány szépen behavazott koppenhágai háztető, hiába a nagyon helyes grönlandi kisfiú és a lenyűgöző grönlandi táj: Bille August modern próbálkozását ez sem húzza ki a csávából. Hó és hó – úgy látszik – nem mindig ugyanaz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1725