Bűn és hatalomSzűkebb hazaDante Lam rendőrfilmjeiVarró Attila
Dante
Lam sötét zsarudrámáiban elkerülhetetlen a bűn és bűnhődés.
Amennyiben
bűnműfajok tekintetében az 1986-1997 közötti időszak az 50-es évek aranykorát jelenti
„Kína Hollywoodjának”, heroikus alapfilmekkel, prosperáló stúdiókkal és globális
népszerűségig jutó zsáner-auteurökkel
(Woo, Hark, Lam), akkor az 1997-es pekingi egyesülést követő néhány poszttraumás
év egyértelműen a noir műfajrevíziós
időszaka, ahol a nemes lelkű gengsztereket és rendőröket felváltó önsorsrontó,
elidegenedett figurák kiszolgáltatva és bukásra ítélve küzdenek a sorssal (élen
a Milkyways neves párosának műveivel Johnnie To első gengszterfilmjeitől Wai
Ka-fai Too Many Ways to Be Number One-jáig
vagy épp a Szigorúan piszkos ügyekkel).
A 21. század újabb állomást jelent ebben a fordított kronológiában: a 2003-tól
életbe lépő kínai gazdasági integrációs program, a CEPA drasztikus hatása a
helyi filmgyártásra markánsan rányomta bélyegét a bűnügyi filmekre is, sőt
talán minden más műfajnál jobban, amennyiben a hagyományosan vezetőágazatnak
számító gengszter-opuszokat jóformán teljesen peremre szorította, plusz a központi
ideológiával jóval összeférhetőbb akcióthriller/zsarufilm irányába tolta át a
spektrumot. Az időutazás jelenlegi szakasza immár a 30-as évek derekának
hollywoodi időszakával állítható párhuzamba, amikor a beköszöntő központi
cenzúra markánsan átrajzolta a korai hangosfilm legfontosabb bűnzsánerét
jelentő gengszterfilmeket. Hong Kong esetében a színre lépő állami támogatás és
az időközben meghatározó piaccá vált anyaország elvárásai nyugdíjazták a Bérgyilkos, a Full Contact vagy a Mission
remekműveinek emberfeletti gengsztereit, hogy helyettük a város rendőri
szerveit emeljék piedesztálra – noha ezek a modern kínai G-Menek időnként épp
olyan elszántak és könyörtelenek, mint célpontjaik, tetteiket immár a rend és
igazság védelme vezérli.
*
Ebben
a konszolidációs időszakban bukkant fel Dante Lam, a hongkongi bűnfilm
legfrissebb titánja, hogy a kantoni trend katonáit felhasználva igen személyes
és meglehetősen merész filmekkel folytassa rangos elődei örökségét. Miként már
neve is jelzi, életművében Ringo Lam öntörvényű, anarchikus káoszfilmjei
alakulnak enciklopédikus igényű pokoljárásokká: szerzőjük azonban nem a triádok
alvilágában keresi hőseit, hanem a különféle rendőri alakulatok tagjait
taszítja Alvilágba. Noha Lam az előző században még a heroic bloodshed-specialista John Woo asszisztenseként került a
zsánervilágba, a kortárs hongkongi auteurökhöz hasonlóan (mint Johnnie To vagy
Wong Kar-wai) sokszínű műfajpalettát mondhat magáénak: az 1997-ben indult
önálló rendezői pályán épp úgy találni könnyes szerelmi melodrámát (Tiramisu) és fergeteges tempójú
akciófilmet (Vírusháború), gyermekeknek
szánt propaganda-rajzfilmet (Sparking Red
Star) és megindító sportdrámát (Unbeatable),
hibbant gengsztervígjátékot (Runaway)
és CGI-parádés vámpír-wuxiát (Ikerhatás).
Lassan kéttucatnyi darabot számláló életműve azonban meghatározóan a zsarufilmek
sorából kerül ki, részben a kezdeti noir-évek mesterhármasának (Option Zero, Beast Cops, Hit Team),
részben pedig annak a közelmúltbeli sikerszériának köszönhetően, amellyel egy
majdnem három esztendeig tartó alkotói válság és személyes kényszerpihenő után
kivívta magának a szerzői rangot és nemzetközi elismerést (Beast Stalker, The Sniper, Fire of Conscience, Stool Pigeon, That Demon
Within). Rendőrfilmjeit Lam szinte kivétel nélkül maga is írja (eltérően
egyéb zsánerfilmjeitől) és a pályakezdettől jellegzetes akciókoreográfiáit is
maga komponálja hozzájuk (szemben az Ikerhatás
Donnie Yen-légibalettjeivel) – az ezen műveiben megnyilvánuló totális alkotói
kontroll olyan egységes világot épít fel, amelynek darabjai külön-külön nézve
legfeljebb brutális intenzitásuk vagy elképesztő melodrámai túlkapásaik révén
tűnhetnek ki a középszerből, ám összképükből markáns rendezői portré áll össze.
Míg a
90-es évek végén készült trilógiája a hagyományosan szoros professzionális
egységet mutató hongkongi rendőrfilm-teamek felbomlását, belső feszültségeit
mutatja be a rendszerváltás zűrzavaros éveiben, midőn a korábbi szabályok,
erkölcsi kódok értelmüket vesztik az újfajta nyomás alatt (lásd a Beast Cops renitens veteránrendőre és
helyi triádfőnöke közötti kényes egyensúlyú munkakapcsolat felbomlását a
mindkét „testületben” hatalomra kerülő ifjú titán-karakter hatására vagy a már
címében is árulkodó Option Zero
átformálódó karhatalom-világát, amelyben immár arctalan megfigyelők biztosítják
a rendet), addig a közelmúlt zsarufilmjeiben már a hatékony, fegyelmezett
felszín alatt darabokra hulló magányos rendőrhősök sorsdrámáival szembesíti nézőit.
Lam rendőr-protagonistája gyakorlatilag a nyitójelenetektől komoly lelki
konfliktussal harcol, legfőbb ellenfele nem az üldözött szuperbűnöző, hanem a
hiperbűntudat.
A
széria-indító Beast Stalker hőse
kilép a testülettől, miután egy elvakult hajsza során súlyos karambolt okoz,
majd véletlenül agyonlövi a menekülő gengszterek csomagtartójába zárt kislányt
– ezután magányos napjait az áldozat kishúgának személyes védelmével tölti,
mígnem egy könyörtelen triád-végrehajtó elrabolja a gyereket és a főhős
kénytelen szembenézni múltjával, hogy megmentse a jövőt. A Stool Pigeon rendőrhőse a besúgók könyörtelen kizsákmányolásával
végzi munkáját, ám egyikük a rendőrség hibájából az elárult bűnözők kezére jut,
a főhős pedig egy frissen beszervezett heist-sofőr ügyében választás elé kerül:
tovább tetézi bűnlajstromát a következő beáldozott kisemberrel vagy
szembefordul a rendszerrel (a végeredmény egy újabb halott informátor). A Fire of Conscience már címében is a
központi Lam-motívumra utal (jelezve egyben az életművön eluralkodó „Tűzsárkány”-tematikát,
ami víz-motivumával ellentétben nem tisztít, inkább pokoltűzként égeti a
hősöket): szinte valamennyi rendőrfigurának kijut valami lelkiismeret-furdalás,
élen a csapat megszállott vezetőjével, aki terhes felesége megölése óta
személyes bosszúvággyal számol le a bűnözőkkel, mígnem a finálé égő műhelyében
kénytelen szembenézi az emésztő bűntudattal. A csúcsművet jelentő That Demon Within (újabb beszédes cím)
tovább lép ezen az úton és egy gyerekfejjel elkövetett gyilkosság terhét
szenvedő közrendőr-pária tudathasadását követi nyomon (valós történet alapján!):
miután a kórházi nyitójelenetben véradásával megment egy kegyetlen
rendőrgyilkost (ezzel újabb haláleseteket okozva), a bűnözőben saját hajdani
áldozatát véli felismerni, nyomába eredve fokról fokra azonosul vele, mígnem a
belső démon átveszi az irányítást tettei felett a lángoló benzinkút-finálé
totális infernójáig.
Dante
Lam rendőrvilágában a bűnözőknek leginkább statisztaszerep jut, a rendező talán
legnagyobb truvája, hogy számos művében teljesen a hatóság köreire szűkíti a
konfliktusvilágot: már az első önállóan írt Hit
Teamben is megnyomorodott társuk műtétje miatt bankrablásokra kényszerült
kommandós csapat jelenti az antagonistát (akárcsak a Sniper esetében, ahol a mesterlövész hős saját hajdani
csapattársával kerül szembe, akit annak idején ő jutatott börtönbe hazugságával,
majd a szabadulás után neki kell megfékeznie ámokfutását), a friss filmekben
pedig a hagyományos bűnözők csupán gyalogáldozatok a rendőr-rendőr
összecsapásokban (lásd a That Demon
Within főhőse által távirányítással egymásnak ugrasztott gengszterek csúfos
halálát). A Fire of Conscience egyfajta
kantoni Szigorúan bizalmas-olvasatának
hidegvérű, karrierista detektív-antagonistája (a megszállott, kínvallató zsarufőhőssel
szemben!) személyes érdekei miatt nyúl le egy drogszállítmányt; az e téren is
tetőpont That Demon Within esetében
pedig nem csak a járőrfőhős válik démoni gonosztevővé, de az utána nyomozó
detektív is korrupt bűnözőnek bizonyul, sőt a főgonosz gyilkosról is kiderül,
hogy annak idején rendőrként kezdte pályafutását, mígnem egy tömegoszlatás
során véletlenül felgyújtotta a főhős édesapját. Lam zsarufilmjei elképesztően
klausztrofób közegben zajló zárt tárgyalások, hétköznapi poklokra ítélt
rendőreit csupán melodrámai csoda (Beast
Stalker, Fire of Conscience) vagy a halál mentheti fel saját magukra
kimondott ítéletük alól. Ezt a végzetes bezártságot fejezik ki a rendező jellegzetes
formai megoldásai is, legyen az narratív kézjegy (mint a rendre felbukkanó
autóbalesetek, amelyek véletlen fordulata fatális csapdába ejti a résztvevőket)
vagy a lenyűgöző intenzitású akciókoreográfiák, amelyeket előszeretettel
komponál szokatlanul behatárolt mozgásterekbe, ahol folytonos akadályokba
ütközik a csapásra lendülő kéz vagy célra tartott fegyver. Míg To legendás
akció-jeleneteiben a statikus résztvevők körül végtelen, minden irányban
bejárható tér nyílik (Mission, PTU,
Adásunkat megszakítjuk), Lam feszesre vágott, kézikamerás összecsapásainál
a szűkös csatornák, sikátorok, kocsisorok, rácsháló-labirintusok csapdájába
szorul szereplővel, kamerával együtt a néző is (a Stool Pigeon romos tantermének székhegyek között zajló gyomorszorító
fináléja már-már Argento-horrort idéz). Ezt a dinamizált kényszerpályát jelzik rendre
visszatérő fahrt-zoomjai, a Fire of
Conscience nyitójelenetének kimerevített állóképeiben osonó felvevőgép vagy
akár a That Demon Within mániákusát
egyre keskenyebb keretbe szorító vörösre színezett képszél. Dante Lam
zsarufilmjei immár egy minden tekintetben lehatárolt univerzumba préselik a
műfaj heroikus hőseit, ahol bár különböző okokból fakad, egyformán
elkerülhetetlen a bűn és bűnhődés – Hong Kong, a modern kínai bűnfilmek szűkebb
hazája soha-senkinél nem tűnt még ennyire szűknek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3 átlag: 7 |
 |
|
