Gárdos Péter első
regénye, a Hajnali láz (2010) londoni
fesztiválsikerét követően világhódító útját járja. A rendező szüleinek
megismerkedéséről és a köztük fellángoló szerelemről szóló mű eredetileg
filmnek indult, végül könyv formájában jelent meg. Gárdos közel két évtizednyi
várakozás után végre a vásznon is megmutatja a koncentrációs tábort túlélő,
majd onnan 1945-ben Svédországba kerülő Lili és Miklós találkozásának mesébe
illő, ugyanakkor megrendítő történetét.
*
1998-ban, édesapád halála után kaptad kézhez azt a csomagot, amely
szüleid teljes svédországi levelezését tartalmazta. Miért csak most készítettél
belőle filmet?
Apám halála előtt csak annyit
tudtam, honnan jöttek és hogyan találkoztak, egyébként is nagyon keveset
beszéltek a múltjukról és a holokausztról. Azt is tudtam, hogy utána
Svédországban ápolták őket és ott ismerkedtek meg, két dolog viszont 17 évvel
ezelőtt alaposan meglepett. A szüleim egymástól több száz kilométerre gyógyulgattak,
amikor apám vadidegen lányoknak kezdett el leveleket írni, hogy szerelmet,
feleséget találjon magának. 1945 kora őszén száztizenhét teljesen egyforma
levelet adott postára. A másik, ami megdöbbentett, hogy a szüleim levelei ugyan
hiánytalanul megvoltak, mégsem nyúltak hozzájuk ötven éven át.
Komoly traumát okozott,
hogy ennyi idő után belenézhettem valami olyasmibe, amelyhez, valljuk be, kevés
közöm volt – mintha kulcslyukon keresztül leskelődtem volna a szüleim után. Ezekben
a levelekben olyan részletek is szerepeltek, a szenvedély, a szerelem egyre
hevesebb megnyilvánulásai, vagy rafinált erotikus célzások, amelyekhez egy
gyereknek – akárhány éves – tulajdonképpen semmi köze. Máig sem tudom eldönteni,
jogom volt-e belenézni és foglalkozni ezzel az anyaggal, jóllehet a mamámtól
megkaptam rá a felhatalmazást. Mikor elkezdtem faggatni a múltról, előbukkantak
olyan részletek, amelyek a lényeghez vezettek el. Az apámmal mindezt már nem
tudtam megbeszélni, és azóta sem értem, hogy egy ilyen különlegesen talentumos
ember miért is nem foglalkozott a saját, tulajdonképpen csodálatos történetével.
Azzal együtt, hogy sok idő kellett ezeknek a gátlásoknak a
feloldódásához, már a levelek elolvasásakor eldöntötted, hogy filmre viszed a
történetet?
Ez az elhatározás
nyomban megszületett. Ebben a levelezésben iszonyúan izgalmas dolgok vannak, az
élni és szeretni vágyásnak olyan ereje, amely unikális. A levelek elolvasása
mélyen megrázott, és aztán a kezembe került a papám önéletírása is, ami még
nyilvánvalóbbá tette, hogy a történetükkel kötelességem valamilyen módon
foglalkozni. A sors különös tréfája, hogy a regény jelent meg előbb, pedig a
forgatókönyvön kezdtem el dolgozni.
Van egy bevált metódusom
arra, hogyan írok forgatókönyvet, de itt minden csődöt mondott. Hét évig hiába
próbálkoztam. Végül úgy döntöttem, hogy erőlködés helyett egy időre félreteszem
az anyagot. Valamikor 2005 tájékán szólt egy barátom, hogy összehozna egy
nénivel, aki ugyanazt az utat járta be, mint az én mamám. Őt is Bergen-Belsenbe
hurcolták, azután ő is Svédországba került rehabilitációs táborba. Létrejött a
találkozás és bár a néni megpróbáltatásaiban sok hasonlóság volt a szüleimével,
némiképpen más oldalról szemlélte a saját sorsát. Ez beindított. Aznap este
megírtam az első jelenetet, és hosszú idő után először fordult elő velem, hogy
másnap reggel sem éreztem magam abszolút tehetségtelennek. Olyannyira, hogy
aznapra lemondtam minden programomat és megírtam harmincöt oldalt – ez
jelentette az áttörést.
Viszont éppen akkor,
amikor az MMKA végre elfogadta a sokadik változatot, válságba került a magyar
filmtámogatás. Ott álltam egy ígéretes forgatókönyvvel, csak éppen nem lehetett
rá támogatást kapni. Ebből a kétségbeesésből született meg a regény. Azzal
biztatgattam magam, hogy ha már ennyit szenvedtem vele, akkor nem adhatom fel
ilyen könnyen, megírom a szüleim szerelmének történetét regényben. Így jelent
meg aztán öt évvel ezelőtt a könyv.
A vákuum ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy még tovább tökéletesítsd
a forgatókönyvet. Te lehetsz az egyetlen hazai filmrendező, akinek talán még
jól is jött a néhány évig tartó leállás?
Bizonyos értelemben
igen. A forgatókönyv lényegét az egymás után következő szituációk és a dialógok
adják. Arra viszont szinte egyáltalán nincs szükséged, hogy a figurákkal vagy a
helyszínekkel irodalmi módon foglalkozz. Rendezőként tudom, vagy legalábbis
sejtem, hogy melyik színészt fogom felkérni egy-egy figurára, van egy látomásom
a helyszínekről. A forgatókönyv írás gyakorlatilag az előkészítési fázisa a
rendezésnek. Viszont amikor elkezdtem írni a regényt, jóval aprólékosabban
kellett kidolgoznom az alakokat, egyértelművé kellett tenni hangulatokat,
érzéseket, ki kellett találnom a terepet. Így amikor visszatértem a forgatókönyv
mellé, kiderült, hogy a regényben való megformálás kifejezetten jót tett a filmes
gondolkodásomnak.
A Nemzeti Filmalapnál
másfél évig fejlesztettük az akkor már regény hátérrel is rendelkező könyvet.
Amikor végül elfogadták, 300 millió forintot adtak a filmre, azzal a
feltétellel, hogy a költségvetés hiányzó másik felét koprodukciós partnerek
bevonásával szerezzük meg. Újabb kanyarok jöttek, végül sikerült megállapodni
egy svéd és egy izraeli partnerrel. Ennek is megvolt a szépsége, hiszen komoly
kompromisszumokat kellet kötni. Az izraelieknek igen kemény feltételeik voltak,
például az, hogy a film egy része Izraelben forogjon. Vagyis megint újra
kellett gondolni a könyvet, ki tudja, hányadszor.
A finanszírozás körüli bonyodalmakból adódó holtidő alatt
készítettél egy riportfilmet az édesanyáddal. Ezt összehoztad a nagyfilmmel,
vagy külön kezeled?
A mamám ekkor 85 éves
volt. Azt kértem Szekeres Dénestől, a film producerétől, hogy segédanyagként
készítsünk egy riportfilmet az édesanyámról. Rögzítettünk három és fél órányi
beszélgetést, amely megejtően részletes és aprólékos visszaemlékezéssé
sikeredett. Volt, aki utólag azt tanácsolta, hogy dúsítsuk fel, faragjunk
belőle egy másfél órás dokumentumfilmet, de én tartottam attól, hogy a két
műfaj (a játékfilm és a dokumentum) nem erősíti egymást. Amikor viszont az
izraeliek előálltak azzal, hogy helyszínt és színészt adnának, beugrott a
megoldás. Az jutott eszembe, hogy a mamám történetének egyes elemeit átemelem
egy keretjátékba. Így került a filmbe a mamámat játszó Gila Almagor, amiért
hálás vagyok a sorsnak. Ő elképesztő nagyságrendű színésznő.
A szüleidet játszó Schruff Milánról és Piti Emőkéről mit kell
tudni?
Milánt sok forduló után
választottuk ki, egy idő után nem volt kérdés, hogy ezt a szerepet neki
találták ki. A női főszereplő megtalálása viszont nagyon nehezen ment. Olyan
filmre készültünk, amelyben a szereplők múltjában rejtőznie kellett temérdek
fájdalomnak és tragédiának. A színésznek, akit kerestünk, kellett, hogy legyen
valami hasonló súlyú traumatikus élménye, mint anyámnak.
Emőt Sára Juli, a
filmünk casting directora ajánlotta az utolsó pillanatban. Minden esetben
beszélgetéssel kezdtünk. Emőnél is. Ezek a diskurzusok azonnal a lényegre tértek.
Intimitásokról faggattam Emőt. Drámákról, halálról, traumákról. Arról, hogy mikor
érezte úgy, nincs tovább. Emő egy történettel válaszolt. Úgy tíz percen át
mesélt, nem lehetett közbe szólni. Egyszer csak magam mögé néztem, és azt
láttam, hogy Seregi Laci (a film operatőre – a szerk.) törölgeti a szemét, Horgas
Péter, a film art directora a fal felé fordul, mert nem akarja, hogy lássák,
mennyire meghatódott, Juli pedig az arcát a tenyerébe temeti. Aztán észrevettem,
hogy nekem is csorognak a könnyeim. A probléma megoldódott. Emő lett a filmbeli
Lili.
Mindig jellemződ volt az erős stilizáció, nem egyszer
dokumentum-elemek, máskor szürreális jelenetek bevágása. Itt milyen formát
használtatok?
Nagyon fontos döntést
hoztunk a film formanyelvét illetően. Ennek az az előzménye, hogy bejutottam a
Svéd Filmarchívumba, ahol döbbenetes korabeli dokumentumokat találtam. Ezek brutális
erejű anyagok voltak, valóságtartalmukat és feldolgozási módjukat tekintve. Azt
a felismerést szülték, hogy fekete-fehér filmet kell csinálunk, és
többé-kevésbé azokkal a módszerekkel, ahogyan 1945-ben ezek a dokumentumfilmek
készültek. Azzal a szikársággal, minimális kameramozgatással, plánozással.
Ráadásul így néhány számunkra felejthetetlen snittet be is csempészhettünk az
általunk készített moziba. Az eddigi tesztvetítéseken nagyjából százan látták a
filmet, és nekünk igazi elégtételt jelentett, hogy senki nem tudta felfedezni
az eredeti archívfelvételeket. Azaz a mi stílusunkat a ‘45 környékén készült dokumentum-híradók
formavilágához igazítottuk. Seregi Laci oly módon világított, a tárgyi világ
esetében, a helyszíneknél pedig azt a hitelesség faktort próbáltuk megcélozni,
amely ezekből a „talált” felvételekből sugárzott.
Azt mondod, a holokauszt gyakorlatilag nincs jelen a filmben. A Hajnali láz szerelmes film?
Pontosítok: nem állítom,
hogy nincs benne. Ezek az emberek mássá lettek a koncentrációs táborok után.
Hogy ezt a más-állapotot, más-létet hogyan ábrázolja a film – ez volt számunkra
a kulcskérdés. Szerelmes filmről beszélünk, de a szereplők életének egy olyan
pillanatában alakult ki ez a szerelem, amikor ezek az emberek életük talán
legérzékenyebb fázisába kerültek. Azt hiszem, a film sikere lényegében attól
függ, hogy ezt az állapotot mennyire tudtuk megvalósítani.
Ezzel együtt fontosnak
tartottuk, hogy az ábrázolt eseményeken sokat lehessen nevetni is. A humornak
nagyon fontos szerepe van a történetben. Lehetett volna ezt a mesét tragikusabb
színekkel is kikeverni. Nekem az a hitvallásom, hogy minden dráma mellett ott
van a komédia, illetve minden komédiában ott lappang egy tragédia, ha igazán
megpiszkáljuk.
