KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Wittman fiúk az Orfeumban Történelmi filmek: Boldog békeidő
• Kovács Ágnes: Piros, fehér – szürke A Fényes szelek színdramaturgiája
• Kincses Károly: Turától Bombayig Sára Sándor fotográfiái
• Szekfü András: Társ és koronatanú Hamvassy Anna és a Balázs Béla-hagyatékok
• Kránicz Bence: Kitaposott ösvények Friss Hús
BIOMOZI / GENETIKA
• Borbíró András: Isten munkaasztalán Biohekkerek hajnala
• Sághy Miklós: Zöld filmek Hódosy Annamária: Biomozi
• Sepsi László: Testképzavar Charles Burns: Black Hole
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: A fal adja a másikat Neil Marshall
WESTERN-LEGENDÁK
• Kovács Patrik: Elvadult tájon gázolok A Ranown-ciklus westernjei
• Varga Zoltán: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
• Vízkeleti Dániel: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
REBELLIS KLASSZIKUSOK
• Varga Dénes: A tisztánlátás bátorsága Elio Petri
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Murphy jéghideg könnycseppjei Film/zene: Basil Poledouris
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Újratervezés Graz
TELEVÍZÓ
• Kovács Bálint: Szex, hazugság, pedofilia Neverland elhagyása
• Roboz Gábor: High concept Katja Blichfeld – Ben Sinclair: High Maintenance
• Benke Attila: A kis cézár felesége Alvilág
KRITIKA
• Baski Sándor: Lehetnél te is Mi
• Lichter Péter: Karibi dadaizmus Túltolva
• Kránicz Bence: A rája költészete Manta Ray
MOZI
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: A gyűlölet, amit adtál
• Benke Attila: Hannah Grace holtteste
• Géczi Zoltán: A kokainkölyök
• Nagy V. Gergő: Kedvencek temetője
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Az emberi test és az anatómia

A Szentágothai-show

Honárkay Róbert

 

Belépett a Professzor. A hallgatók felálltak, közöttük én is... 34 évvel ezelőtt. És most Szentágothai professzort hallgatom, a Tv képernyőjén beszél. A padok ismerősek, a szorgoskodó fehér köpenyek is, a csontváz is, és néhány színes ábra.

Mottó: „...az embernél nincs csodálatosabb.” Akkoriban úgy gondoltam, nincs komplikáltabb. A professzorom rábökött egy aprócska csontkampóra: „hamulus ossis hamati” – ez az anatómia. Kétéves küszködés az emberi testen, féreg módra, milliméterről milliméterre keresztülrágódni, és minden zugot, szegletet deáknyelvezeten emlékezetbe vésni... csodálatos túl lenni rajta.

Elnézem Szentágothai professzort. A nagy magyar orvos előadók sorából való. Beszéde ízes, akár a közkedvelt Buga doktoré. Minden sejtje egy nagy igyekezet a bennük felhalmozottakat továbbadni, közkinccsé tenni. Szeme, ha kell, érzékszervet játszik, egész testével ábrázol egy ízületet. És nyomában a technika. Egész arzenál. Mutatvány, amit végez, a szónak szorosabb és tágabb értelmében. Eszközgazdagságában és rámenősségében szinte letaglózó.

A „show” kétes értékű műfaja a színházból és a filmből, de elsősorban a televízióból nőtt ki. Afféle „mindent bele!”, lerohanni a nézőt, szusszanni se hagyni. S az csak telítődik, telítődik, sodródik, sodródik, míg a kép kialszik.

„Szentágothai-show” – mondani szentségtörés lenne, mert e kifejezés tingli-tangli műsorokra foglalt. Pedig az övé igazi, magasrendű „show” – mutatás – mutogatás: „Ecce homo.” íme, az ember.

E cél szolgálatában „mindent belead”. Minden gépet bekapcsol, elektronmikroszkóptól a moziig mindent. Varázspálcája a színes ábrákról elboncolt szövetekhez ugrik, s máris kigyullad a laterna magica, mozog a film, és mozognak a sejtek.

Lehozza nekünk a csillagokat az égről, ha szükségét érzi, hogy a mikrokozmosz parány világából galaktikus óriásokra mutogasson. Ö az anatómiát nemcsak holt anyagon tanítja, hanem élőkön is. Az egyensúlyi szerv ott fekszik előttünk megkövülten, ő szeleteli, de máris ugrál, egyensúlyoz valaki a filmen – ez az egyensúlyi szerv! Hiszen az anyag és a mozgás, működés – elválaszthatatlan.

Harmincnégy évvel ezelőtt nekünk, hallgatóknak, magunknak kellett mozgásba hozni az anyagot. Nemcsak, mert szegények voltunk. Könyvünk sem volt, sokszorosított jegyzetből tanultunk. Az atlaszt a jószívű doktor bácsimtól kölcsönöztem. Sok hallgató, kevés boncolás, így hát boldog voltam, ha a rosszul stencilezett sorokat ábrákba fektethettem, s így többé-kevésbé elképzelhettem. Igen, fantázia kellett ahhoz, hogy a szerv összeálljon. Kezünkben ábrákkal, a csontokról, szövetekről próbálgattuk eljátszani az emberi testet, micsoda patomim! Sikerült is, nem is. Az anatómiai szigorlaton csecsemőtestet kellett boncolnom. Nem sok gyakorlatom volt, ezerötszázán voltunk hallgatók, s csecsemőt egyáltalán nem boncoltam. Így hát izgatottan, szertelenül vagdalkoztam. És amikor a professzor megtekintette a csatateret, horgas csipeszével undorral ragadott meg egy mócsingot. „Mi ez?” – kérdezte. Én zavartan annak az idegnek nevét hebegtem, mely az atlaszban sárgán errefelé kanyargott. Mire a professzor: „Csak azt hiszi! Én sem tudom, mi ez!” – és ezzel megbuktam a szigorlat boncolási részéből.

Igen, azt hittem... mennyi mindenről azt hittem! Azóta is korrigálom e „privát orvostudományt”.

Nemcsak az anatómiában, egyébként is, ha valamit akartunk, meg kellett teremteni. Gyermekkoromban csináltam játékot, és játszottam. Aztán csináltam anatómiát is, saját testemre szabottat. Ebben a „csináltam”-ban volt valami jó is.

Ezért most zavarban vagyok Szentágothai professzor előtt. Nem tudom, mennyire irigyeljem a ma és főleg a holnap hallgatóját. Belé már nem tölcsérrel töltik majd a tudást, hanem magasnyomású és -feszültségű apparátussal. Ma még audiovizuális az agymosás, holnap már a többi érzékszervet se hagyják békén. Totális tanulás lesz ez, kérem. Akik jártak intenzív nyelvtanfolyamra, belekóstolhattak.

Mi még nomád tanulók voltunk. A jövő a profiké. Hisz maga az oktatás, a tanulás is önálló tudomány már, információelmélet, kibernetika, szociálpszichológia és egyéb. Minden emberi mozdulat, minden hangsúly jelentéshordozó.

Mégis szeretném, ha úgy tanították volna nekem az anatómiát, mint Szentágothai professzor a televízióban. Mennyivel többet tudnék, mennyivel plasztikusabb szemlélettel! Mennyivel tovább juthattam volna!

Nos, itt a punctum saliens: vajon teletömve úgy ugrik-e az ember, mint sóvárogva, keresgélve?! E kérdés nyugtalaníthat a televízióval és általában mindennel jóllakott fiatalságunk láttán. Én mégis irigylem a holnap hallgatóját.

Egykori professzorom rábökött a kis csontocskára: „hamulus ossis hamati” – ez az anatómia. Szentágothai professzor pedig rámutat a kagyló héjára – ebből lesz a csontváz. Megfordult bennem e gondolat akkor régen? Nem emlékszem. Pedig kész regény az a „hogyan lesz a kagylóhéjból csípőcsont”.

Kissé elkéstem ezzel. Hálás vagyok, és hálásak lehetnek a tévénézők is Szentágothai professzornak. Előadássorozatával ő is bizonyította, hogy a legszárazabb anyag is izgalmas életre kelthető. Hiszen nincs is unalmas téma, csak unalmas előadó. Mert „nincs az embernél csodálatosabb”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8097