KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Wittman fiúk az Orfeumban Történelmi filmek: Boldog békeidő
• Kovács Ágnes: Piros, fehér – szürke A Fényes szelek színdramaturgiája
• Kincses Károly: Turától Bombayig Sára Sándor fotográfiái
• Szekfü András: Társ és koronatanú Hamvassy Anna és a Balázs Béla-hagyatékok
• Kránicz Bence: Kitaposott ösvények Friss Hús
BIOMOZI / GENETIKA
• Borbíró András: Isten munkaasztalán Biohekkerek hajnala
• Sághy Miklós: Zöld filmek Hódosy Annamária: Biomozi
• Sepsi László: Testképzavar Charles Burns: Black Hole
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: A fal adja a másikat Neil Marshall
WESTERN-LEGENDÁK
• Kovács Patrik: Elvadult tájon gázolok A Ranown-ciklus westernjei
• Varga Zoltán: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
• Vízkeleti Dániel: Józanító haláldal Kultmozi: Rio Bravo
REBELLIS KLASSZIKUSOK
• Varga Dénes: A tisztánlátás bátorsága Elio Petri
FILMZENE
• Pernecker Dávid: Murphy jéghideg könnycseppjei Film/zene: Basil Poledouris
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Újratervezés Graz
TELEVÍZÓ
• Kovács Bálint: Szex, hazugság, pedofilia Neverland elhagyása
• Roboz Gábor: High concept Katja Blichfeld – Ben Sinclair: High Maintenance
• Benke Attila: A kis cézár felesége Alvilág
KRITIKA
• Baski Sándor: Lehetnél te is Mi
• Lichter Péter: Karibi dadaizmus Túltolva
• Kránicz Bence: A rája költészete Manta Ray
MOZI
• Varró Attila: Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány
• Barkóczi Janka: Három egyforma idegen
• Fekete Tamás: A szavak ereje
• Kolozsi László: A hűséges férfi
• Pazár Sarolta: Szívek királynője
• Kovács Kata: Erdei boszorkány: Tűzpróba
• Vajda Judit: A gyermek
• Huber Zoltán: Brightburn – A lángoló fiú
• Tüske Zsuzsanna: Csaló csajok
• Baski Sándor: Bosszúállók: Végjáték
DVD
• Pápai Zsolt: A gyűlölet, amit adtál
• Benke Attila: Hannah Grace holtteste
• Géczi Zoltán: A kokainkölyök
• Nagy V. Gergő: Kedvencek temetője
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nyom nélkül

Bobby Walker

Váncsa István

 

Kezdetben volt az okos rendőr. Pipát viselt, térdnadrágot meg kézinagyítót, sapkáját a szemébe húzta, s kérlelhetetlen logikájával mindent kitalált. Státuszát tekintve detektív volt ugyan, de vizsgálódásunk szempontjából ez most mindegy. Később aztán különféle rendőrök jöttek, ahogy a krimiműfaj terebélyesedett, jöttek lélekbúvár-rendőrök, érzelmes rendőrök, lelketlen rendőrök; jöttek brutális állatok, mesterlövészek, pofonkirályok; jöttek gátlásosak, megvesztegethetetlenek, idióták, mindenfélék. A magyar krimikben pedig megjelent a műfaj új rendőrtípusa, a szép, okos, értelmes, bátor, erős, felelősen gondolkodó, megnyerő, humánus rendőr. ő sem volt, persze tökéletes, a realizmus jegyében fogant filmművészetünk mindig is idegenkedett holmi supermanféleség előállításától; neki is voltak hibái, például folyton otthonfeledte a papírzsebkendőjét, indokolatlanul sok savanyúcukrot fogyasztott vagy éppenséggel nem tudott kuglizni. Mindez kettős célt szolgált, hitelessé tette a figurát egyfelől, és emberközelbe hozta másfelől, annyira, hogy a nézők széles tömegeiből a rokonszenv forró hullámait váltotta ki. Most, a legújabb magyar mozikrimi, Fábry Péter filmje, ismét új színt hozott a palettára, immár nem egyfajta magyar rendőrtípus van (azaz nemcsak a föntebb ismertetett), hanem kettő: a sétáló rendőr fogalmával gazdagodtunk. (Bobby Walkernek csak azért neveztük el, hogy még kellemesebb asszociációkat váltsunk ki a tisztelt olvasóból.) Mármost mit tesz a sétáló rendőr? Nem fogják elhinni: sétál. Persze, nem az utcán, hanem egy szép, faburkolatú folyosón, panorámaablakok mögött, kifogástalan – civil – öltözékben, rendkívül értelmesen néz, s mindeközben gondolkodik. Nem egyedül, csoportosan, ugyanis a Bobby Walker kollektív lény. Szellemi bravúrmutatványa természetesen egy bűncselekményre összpontosul, s végül abban a konklúzióban csúcsosodik ki, hogy be kell táplálni a számítógépbe a semmit, s az okos gép majd mindent megold. A sétáló rendőr tehát nem üldözi az elkövetőket, nem próbálja az indítékaikat felderíteni, nem keres bizonyítékot, nem lő, nem kerül veszélyhelyzetbe, nincs ballonkabátja és nem fordul vissza az ajtóból minduntalan; szó ami szó, a sétáló rendőr nem a legszórakoztatóbb lény. Mint mondottuk: a semmit táplálja be a számítógépbe, ugyanis a bűntényről, melynek a felderítésén éppen fáradhatatlankodik, annyit tud, hogy Budapestnek több, mint kétmillió lakosa van. S a számítógépnek – ahogy a rendező elképzeli – ez pontosan elég. Hiszen mást sem kell tennie, mint a kétmillióból levonni a csecsemőket, az aggastyánokat, a büntetés végrehajtási intézetekben tartózkodókat, a friss disszidenseket, a sorkatonákat, a cipőfelsőrész-készítőket, az idiótákat, a forgatókönyvírókat, mindazokat, akik 1934-ben Celldömölkön kötöttek házasságot, a piros zoknit viselőket, a rendőröket magukat és így tovább, s a végeredmény: ott a harmincegy gyanúsított, csak le kell őket nyomozni, fél nap alatt, és vége. Viszont ha ez ennyire egyszerű, ha a filmből elmarad mindaz, amit a konzervatívabb lelkek a műfaj sine qua nonjának tartottak, ha tehát elmarad a rejtély maga, ha elmarad a párharc üldözők és üldözöttek között, ha elmaradnak a logikai csalafintaságok, ha elmarad az a bámulat, amellyel a böszme néző adózik a detektív megfigyelői zsenialitásának, ha a – hangsúlyozom: böszme – néző nem részesül abban az örömben, hogy végigkísérhet kívülről egy megismerési folyamatot, amiben neki aktív része úgyszólván sohasem volt – nos, akkor a fennmaradó űr tetszés szerint tölthető ki szebbnél szebb dolgokkal, fölöttébb elbűvölő, sőt artisztikus képeket lehet komponálni, van rá idő, s ráadásul el lehet babrálni a trükkasztalon, olyan megoldásokra törekedve, amelyek huszonháromfelől köszönnek vissza ugyan, de krimiben még garantáltan soha nem fordultak elő. (Tudniillik a krimi – eddig – nem a laboratóriumi pollúciók műfaja volt.) Másfelől pedig mellékessé válik maga a cselekmény, hiszen a krimiben sohasem a delictum volt a fontos, hanem a felderítése, ami itt zseniálisan gatyába rázatott; így viszont el lehet hessegetni mindazokat, akik a történésen valamifajta kauzalitást kérnek számon, akik úgy nagyjából követni szeretnék, hogy a vásznon mi miért történik, ki kicsoda, mit akar, honnan jön és egyáltalán. így szemrebbenés nélkül lehet alapötletet átemelni a Columbo-sorozatból, lehet szálakat elvarratlanul hagyni, s végül ki lehet találni egy – a maga nemében páratlan – befejezést: a banda egyik tagja úgy akarja elterelni magáról a figyelmet, hogy a belváros közepén, fényes nappal, tömegek előtt, késpengét röpít a főnök hátába. Amúgy feltűnés nélkül. Ahogy már ezt mi, magyarok, általában cselekesszük.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/11 24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6914