KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Halálutak és hajnalok

Tisztelt hullaház!

Bikácsy Gergely

Halálutak angyalok nélkül, élhetnénk az elsőfilmes Kamondi Zoltán címének parafrázisával. A régi, hatvanas évekbeli pécsi szemlék óta ilyen rokonszenves szemle nem volt talán, de ilyen sötét hangulatú sem. Halottak lepték el a vásznat, áldozatok, meggyilkoltak. Nem Sára Sándor vagy Ember Judit, nem a Gulyás-testvérek, vagy Gyarmathy és Böszörményi dokumentumfilmjeiből léptek át a fikciókba. Másfajta szörny áldozatai ők: a magánéleté (vagy tágabb tanulsággal: a Létezésé s nem a Történelemé).

Szabó Istvánnak a Bizalom óta nem láttam ilyen emberközeli alkotását. Nyilvánvaló, hogy nála – itt-ott kissé didaktikusan, de nemcsak átélhetően, nemcsak rendezői empátiával, hanem sorsukkal a nézőt belülről is megérintve – a történelmi-politikai változások árát fizetik a hősök. Az Édes Emma, drága Böbe azonban inkább kivételként hatott.

 

 

Van-e élet a halál előtt?

 

Makavejev tömeggyilkosságoktól és magánbűnöktől iszamos hullafolt-remekében, a Sweet Movie-ban énekli ezt egy nyugtalanítóan bársonyos hang, s mivel bátor s szabadító dobbantással szökésre vágytunk, külföldi utakon bámulva meg ezt az emigráns lidércjátékot, politikai hulláknak láttuk minden áldozatát. Azok is voltak. Tisztelt hullaház! Ezt viszont egy magyar avantgarde költő politikai indulatoktól fűtött prózaverse, vers-pamfletje mondta így hetven éve. Szónokolt, a zsúfolt hullaházban, egy diktatúra bukása után (melynek ő, Barta Sándor ifjan is részese volt), s egy másik diktatúra országlásakor forma- és hagyományfelrúgó módon. A történelem csak részben ismétlődik: szerencsére, ma másfajta diktatúrától legfeljebb félünk, de nem szenvedjük. Félelmünket, a napi politika hullaházát Jancsó kiabálja szét, darab időre régi filmjeit felidéző bravúrokkal és szenvedéllyel. A húszas évek elejének baloldali pamflettehetségét igazán ma egyedül Jancsó idézi fel. Az ő két legújabb művében továbbra is direkten politikai és historikus marad a szemléletmód.

Most induló új alkotóknál már (még) a napi eseményekből direkten megelevenülő pillanatok vagy valóságtöredékek is filozófikumon, elvonatkoztatásokon, az időnkívüliség fátylán szűrődnek át. Kamondinál a bősi vízi erőmű riasztó betonvalósága jövőbeli, metafizikus tájjá válik, szuperfikcióvá. Klöpfler Tibor Lakatlan emberében a kis magyar maffiózó valóság etikai esszé apropója lesz, mely a laboratóriumi – formanyelvi kísérlet pácol valóságfelettivé. A most induló alkotók legtöbbjét nem érdekli a politikai aktualitás, tekintetük messzi egekbe merengő, napi politikát ellökő. Jellemző módon, még ha napihírt, például bankrablást dolgoznak is fel, a realista környezet és háttérrajz mögött s ürügyén inkább sors-példázatot, az emberi lét, a választás camus-i tónusú lehetőségét faggatják, mint teszi Janisch Attila (Árnyék a havon). Tíz éve a lakáshelyzet, a fényképvalóság, a szociográfia fűtötte, robogtatta a magyar film könyörtelen lokomotívját, ma a magánlét nem kevésbé riasztó sötétje honol tájain.

Halálutak szemléjét láttuk, de a belső, a magán-halálutak szemléjét, s ekként szinte gyökeresen eltérve a történelembe mélyedő, onnan táplálkozó, a kollektív tudatalatti képeit felszínre hozó nagy magyar filmhagyományoktól. A szemle kezdő, kevéssé ismert vagy alternatív filmesei kilépve a politika napi történelméből a senki által nem lakott ember magánléte felé fordultak.

 

 

Naplómánia

 

Van-e magyar alternatív film? Soha még filmszemle nem nyújtott alkalmat efféle kérdésre: az alternatív filmesek a BBS eldugott mellékprogramjain, vagy az amatőr filmfesztiválokon jeleskedtek, s mint Kovács András Bálint írta éppen a Filmvilágban öt éve, „a kívülállás dühe” tette érdekessé munkáikat (például a legerősebb tehetség, Ács Miklós filmjét, a Sőn és Grószt). A kívülállás dühe persze örömtől harsogó düh – tegyük hozzá. Azonos forrásból kétarcú indulat.

A düh Ács Miklós, az öröm Szőke András filmjeiből árad a nézőre. Egymásra ellentéteikkel hasonló ikertehetségek. Mindketten a Szomjas vezette kőbányai amatőrfilmes stúdióban kezdték. Idézik is, mintegy önmaguknak. A Sőn és Grósz elején a Falfúróról beszél két gyerek, az Éljen anyád!-ban egy Szomjas-film dialógrészlete hangzik el, „Mit látok, – anyád jön ott lóháton?”, hangzik el, de itt valóban szembe üget a nézővel s a filmhőssel egy lóháton valaki. Talán nem csak idézet, utalás akar lenni e tréfa, hanem a minta meghaladásának szándéka is. A vicc hóttreálisan és abszurd ijesztéssel testet, alakot ölt, itt minden szó komoly, a játék vérre megy.

Ez a Pécs óta legérdekesebb és legrokonszenvesebb szemle, (melyen stílusosan csak a kritikusi vita volt néma és érdektelen), ahol egymás mellett, díjak előre lefutott ígérete nélkül együvé került a kőbányai amatőrfilmes és a nemzetközi hírű rendező, látszólag összemérhetetlen alkotások, bolondéria-mozi és jól megcsinált film.

A szupernyolcast és a videót a pénztelenség, a szükség adta a kezükbe, de a naplójelleg belső késztetés dolga. Ezúttal csak a legmegátalkodottabb naplóíró, Szirtes András hiányzott a maga könnyezve botladozó dühével. Ács, Szőke, s ráadásul Szirtes az elkészült Sade márkival: nem lett volna érdektelen. A halottak azonban így is igaziak voltak (tudjuk, amúgyis csupán Jancsónál támadnak föl), a meggyilkoltak mint valami pszichénkben megbúvó magán-katyni erdőben, álom-Gulágban sorakoztak elénk.

 

 

Lidércek

 

Egy lakótelepi lakás ürítkező monológjai, szöveg és kép groteszk ellenpontja, valóságtöredékek és álommásolatok, görcsös fikció és fikciót tagadó, de azt egyszerre áhító harag, a periférikus helyzet, a létezésnek valami elviselhetetlenül érdes abszurditása, nőalakjának furán csavart infantilis bája, gyerekes hangja, a naplóírás spontán s egyszersmind a filmformát tudatosan megmunkáló eredetisége, ez volt a Sőn és Grósz hat évvel ezelőtti, a filmgyártáson és forgalmazáson diadallal kívül maradó újdonsága. Azóta mindketten a valódi gyár valódi üzemében, a profi gyártásban robotolnak.

Szőke is, Ács is másképp kezeli történetét, mint eddig. Szőke mintha lemondott volna a Vattatyúk ravasz, többszörösen rekonstruált, saját történetét csalókán, igazságát csalfán rekonstruáló megcsavarásáról, visszapergető bonyodalmasságáról, néhány réteg tükröt most eltávolított (maradt elég). Abszurd humorát szerencsére nemcsak megőrizte, hanem felszabadultabban él vele, eredetisége nem halványult. Ács viszont, Sőn ide, Grósz oda, most fikciót kreál, (s bár Jarmusch módján epizódokból építkezik), mindenesetre ügyel, hogy legyen valamiféle története. Mindkét alternatív rendező elénk állít egy randa nagy, éles, készen kapott tükröt, hogy majd a valóságot tükrözi, mint tanultuk szocreál iskolákban, aztán egy másik, saját maguk csiszolta tükörbe irányítják a kamerát: s ott van, nem a valóság, hanem annak éji mása. Lidércálom lenyomata.

Klöpfler Tibor a BBS műhelyeknek s a filmcsinálásnak tudós invenciójú, a mozgókép-nyelvvel kísérletező tájékáról érkezett. Bódy, Erdély él tovább nála, itt aztán vállalt és kifinomultan tanult az eredmény, feszülő düh és röhögőgörcs helyett okos, fiatalon is valaminő szordínós füstmilános, vagy szentkuthys álarcosság, mimusi modor, értékesen felgomolyó laboratóriumi lombikhangulat.

Klöpfler tehát a másik pólus, a másik szemhatár-kijelölő végpont lenne. Ács és Szőke a pszichoanalízis előtt és helyett, ő, épp onnan merítve formálja anyagát és világát, mondhatnánk, (persze nem magánlétükre, hanem vízióik jellegére utalva). Lehet, s mégsem az ellentétet érzem erősebbnek köztük, hanem a rokonvonásokat. Ha csak a „látvány logikájára” gondolok, másik végpontot nem is igen látok az értékállónak tetsző alkotások között. Lenne az mégis, zsurnalisztikus indulatával Jancsó?, a maga blöffjei és halálosan komoly, mert valóban ijesztő mélységei között ingadozva?, már végképp kiürültnek hazudva magát, de váratlanul felragyogtatva a huszonöt éve megteremtett kamerabalett és a hét-nyolc éve megtalált videó-ötleteinek varázsát?

Nem tudok saját kérdéseimre felelni, talán egy másik filmszemle távlata kellene hozzá, vagy egy vita, mely most ott a helyszínen oly sután elhalt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=449