KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A Winslow-fiú

Pápai Zsolt

 

Terence Rattigan a századelő Angliájában nagy port felvert Winslow-ügyről 1946-ban kelt drámája több rendezőt is megkísértett már. A megtörtént eseményeket adaptáló darabot az ország egyik tekintélyes családja lopással vádolt ifjú sarjának az egész országot lázba hozó hírhedt pere ihlette.

Az eddig javarészt tévéfilmek alapjául szolgáló sztori legfrissebb, David Mamet forgatta feldolgozása felemásra sikeredett. Mellette szólnak a kiváló, élő dialógusok és a cselekmény minden sziruptól mentes elővezetése, az pedig privát örömöm, hogy a rendező nem terheli közönségét a courtroom drama unt kliséivel: ahelyett, hogy a bíróság épületében lézengve múlatná (film)ideje javát, csupán egyszer, a per megkezdésekor viszi be a nézőt a tárgyalóterembe, s akkor sem időzik ott néhány percnél tovább; később az ítéletről is az egyik szereplő elbeszélése nyomán értesülünk.

Ez az egyik oldal. A film látványvilága a másik, ami már kevésbé érdekes. Az agyafúrt és csavaros históriáiról nevezetes David Mamet a kortárs amerikai színház egyik sztárszerzője, aki seregnyi darabja mellett vagy két tucat forgatókönyvet is jegyez: amikor szerencséje van, megrendezik történeteit (Aki legyőzte Al Caponét, Glengarry Glen Ross), amikor nincs, a szkript megírása mellett e feladat is rá hárul. Jó tíz éve kóstolgatja a műfajt, A Winslow fiú a hatodik rendezése, s mint eddigi kamaramozijaiban, most is a húszas-harmincas évekre emlékeztető, mára némileg szavatosságát vesztett plánozással dolgozik. Tudatosan archaizálna? Talán igen, de az eredmény így is kétséges. Mamet puritán stílusa keveset enged meg: a rendező csak belsőkben képes gondolkozni, állóképeket rögzít premier plánokkal és sűrű vágásokkal operálva – a filmben tán háromszor ha megmozdul a kamera, ami az utóbbi évtizedek mainstream termését tekintve alighanem világrekord.

Színházat látunk, bizony, celluloidba hibernálva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2849