KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kisasszonyok

Ki dönt ma a zsenialitásról?

Pethő Réka

A klasszikus ifjúsági regény Greta Gerwig olvasatában.

Louisa May Alcott 1868-ban induló négy kötetes regénysorozata, a Kisasszonyok első két könyve számos mozgóképes adaptációval a háta mögött továbbra is számot tart a filmkészítők érdeklődésére: két évvel a legutolsó adaptáció után ezúttal Greta Gerwig készítette el saját verzióját, amelyben egyértelművé teszi, miért tartotta szükségesnek a klasszikus történet újbóli elmesélését.

A Kisasszonyok nyelvezete és mondanivalója alapján is gyerekeknek szóló regény, olyan klasszikus értékeket igyekszik nevelő célzattal közvetíteni, mint a törődés, az önzetlenség fontossága, törekvés saját rossz szokásaink levetkőzésére. Tanmesébe illő epizódokon keresztül mutatja meg az olvasónak, hogy a szórakozás sem édes, ha nem előzi meg a munka, vagy mennyire megbánhatjuk, ha nem tudunk könnyen megbocsátani annak, aki rosszat tett velünk. A történet az amerikai polgárháború idején játszódik, ahol egy szerény körülmények között élő család, négy lány és az anyjuk várja haza a háborúban lelkészként tevékenykedő apát. A művészetkedvelő, szorgalmas lányok játékairól, feladatairól és életéről szóló gyerekregény főhőse a fiús, kicsit különc és esetlen Jo, a második legidősebb lány – akit Alcott önmagáról mintázott.

Az önéletrajzi ihletésű mű adaptációinak érdekessége abban rejlik, hogyan változik Jo karakterének ábrázolása, miben mutatkozik meg különcsége, miként válik egyre hangsúlyosabbá írói önmegvalósító szándéka és mit jelent alapelve, mely szerint soha nem kíván férjhez menni. Az 1933-as és 1949-es hollywoodi adaptációban az írás, az önmegvalósítás még háttérbe szorul, az epizód, amelyben a dühös húg elégeti Jo félkész regényét, hiányzik, a történet végi házasság pedig könnyes boldogság a lány számára. Különcsége és nőietlensége itt elsősorban ügyetlenségében és fiús szóhasználatában nyilvánul meg. Az 1994-es Gillian Armstrong-film Jo-ja szelídebb teremtés, akinek támasz és vigasz idősebb vőlegénye, esetében azonban már sokkal nagyobb szerepet kap az íróvá válás vágya. Gerwignél a kétbalkezes tenyeres-talpasság teljesen eltűnik a karakterből, a hangsúly immár máshova kerül.

Gerwig alkotása a klasszikus módon ábrázolja a kosztümös történetet, ám konklúziója minden korábbi adaptációtól eltér. Nem lineárisan, hanem flashback szerkezetben meséli el a két könyv történetét, amelyet látványos és kifejező módon alkalmaz (lásd az idő múlását bemutató két kép, amikor Jo végigsétál a főutca ugyanazon szakaszán hét év különbséggel). Ennek csúcspontja a film végén egy állásfoglalással is felérő párhuzamos montázs, mely a rendezőnő saját válasza arra a kérdésre: a való életben soha meg nem házasodott Alcott vajon miért adja végül férjhez hősnőjét.

A film legfőbb erénye, hogy úgy kínál azonosulási lehetőséget a mai néző számára, hogy közben nem változtat a regény mondanivalóján. Jo az alapműben férje számára, és nem saját magának hoz létre fiúiskolát, nem jelenik meg regénye, csak apróbb írásai az újságban. A korai adaptációk során már regényíróvá válik, ám ehhez minden esetben leendő férje, a professzor segítségére van szüksége. Gerwig alkotásában ezzel szemben saját maga tárgyal a kiadóval, a sorsát önállóan irányító hősnő válik belőle, aki számára a boldog befejezést nem a férjhez menetel, hanem regényének megjelenése jelenti.

Gerwig nem csak annak ás a mélyére, mit jelent ma a Jo (Saoirse Ronan) által képviselt konvenció-tagadás, a lány testvéreit és Laurie-t (Timothée Chalamet) is a korábbiaknál érzékenyebben és összetettebben ábrázolja. A legtöbbet a dacos Amy (Florence Pugh) nyer az új adaptációval, nem véletlen, hogy vele kapcsolatban hangzik el a film másik jelentős állítása. A szintén művészi ambíciókat dédelgető lány csalódik, amiért soha nem fog bekerülni a festői kánonba, ám ennek valódi okára Laurie hívja fel a figyelmét: mindaddig, amíg egy olyan világban él, ahol arról, hogy ki a zseni, kizárólag férfiak döntenek, hogyan is számíthatna valódi elismerésre egy nő.

A Kisasszonyok nem vált feminista alkotássá Greta Gerwig keze alatt, ám filmje sokkal közelebb áll ahhoz, amit Louisa May Alcott képviselt az 1800-as évek második felében. A kedves és szeretetteljes alkotás nem válik ódivatúvá és bugyutává, izgalmas, új értelmezése pedig valódi szerzői filmmé teszi az adaptációt.

 

KISASSZONYOK (Little Women) – amerikai, 2019. Rendezte: Greta Gerwig. Írta: Louisa May Alcott regényéből Greta Gerwig. Kép: Yorick Le Saux. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Saoirse Ronan (Jo), Emma Watson (Meg), Florence Pugh (Amy), Laura Den (Marmee), Timothée Chalamet (Laurie), Eliza Scanlen (Beth), Louis Garrel (Bhaer). Gyártó: Regency Enterprises. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 120 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/02 54-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14435