KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/február
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” Kósa Ferenc (1937-2018)
• Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig Beszélgetés Kósa Ferenccel
• Kovács Ilona: A magyar Casanova Deésy Alfréd
• Szíjártó Imre: Húsz év háború Kilenc hónap háború / Ostrom
TESTKÉPEINK
• Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik Testkép a filmvásznon
• Zalán Márk: Testek és lelkek Új raj: Małgorzata Szumowska
• Varga Zoltán: A vágy rebellisei Jan ©vankmajer-portré – 3. rész
A HELY SZELLEME
• Czirják Pál: Van térerő? Színterek a kortárs magyar filmben
• Andorka György: Akció-redukció Zárt helyszínek dramaturgiája
• Varró Attila: Gép a szellemben Gyilkos házak
MENNYEI ÜDVÖZLET
• Szabó Ádám: Itt, a Földön Kortárs európai vallásdrámák
• Gelencsér Gábor: Graphic noir Will Eisner: Szerződés Istennel
• Benke Attila: Atya, fiú, világűr Az Úr hangja
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei Amszterdam
KRITIKA
• Pályi András: Az álmok tűzfészke Hidegháború
• Vágvölgyi B. András: Odessa Blue „Bánom is én, ha elítél az utókor”
• Takács Ferenc: Háttér – előtér A kedvenc
• Varró Attila: Kiszínezve Még egy nap élet
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Történelem a cselédszobából Alfonso Cuarón: Roma
• Roboz Gábor: Farkas, ember Jeremy Saulnier: Hold the Dark
MOZI
• Barkóczi Janka: Csodálatos fiú
• Teszár Dávid: Kafarnaum
• Pethő Réka: Zöld könyv
• Baski Sándor: Alelnök
• Roboz Gábor: Az a nap a tengerparton
• Varró Attila: Pusztító
• Andorka György: Tű, cérna, szerelem
• Kovács Kata: Un homme pressé
• Pazár Sarolta: Az örökösnő
• Vajda Judit: Szerelmünk napjai
• Benke Attila: A csempész
• Huber Zoltán: Üveg
DVD
• Varga Zoltán: Alsógatyás kapitány: Az első nagyon nagy film
• Pápai Zsolt: Soha nem késő I–II.
• Benke Attila: Őrült gazdag ázsiaiak
• Kovács Patrik: Superfly
• Géczi Zoltán: Célkeresztben
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jubileum, 1977

Punk karnevál

Kömlődi Ferenc

A Jubileum Anglia-víziója Jarman első kritikai sikerét hozta.

 

Anarchia az Egyesült Királyságban, hirdette a Sex Pistols 1977-es kislemeze. Már két éve tombolt a punk, amikor Derek Jarman kor(kör)képe a mozikba került. A popzene változásaira mindig élénken reagáló rendező alkotását ezúttal (többé-kevésbé) maguk a muzsikusok népesítik be: Toyah Willcox (azóta Mrs. Robert Fripp), Adam Ant, Wayne County, és néhány másodpercre feltűnik a Siouxsie & the Banshees is. (Későbbi Jarman-opuszokban: Throbbing Gristle, Psychic TV, Coil...) A fékeveszett tombolást Brian Eno éterien csilingelő szintetizátorai ellenpontozzák és foglalják keretbe. Akárcsak a manierista Anglia ezt a posztmodern víziót.

1578-ban vagyunk; John Dee, Erzsébet királynő udvari varázslója – az androgin angyal, Ariel segítségével – jövőt idéz. Zenei aláfestés: lírai hangulateffektusok. Drasztikus kontraszt: az időutazók kíméletlen huszadik századi valóságba érkeznek. Néptelen utcák, egy-egy halott (és hullarabló), égő babakocsi. A Buckingham-palota hanglemezstúdióvá lett, a cezaromániás médiafőnököt Borgia Ginnek hívják. Fizikailag is roppant visszataszító figura: tarkopasz koponya, kigúvadt gülüszemek. Jarman közelképei Borgia arcát leggyakrabban éjsötét háttér előtt mutatják. Büszkén újságolja, mindent ő ural – BBC, ITV, MGM, IBC, KGB... „Nem alkotok, hanem birtokolok. Az ideák nélkül felnőtt generációnak a média az egyedüli realitás. Minden média az enyém, és segítségükkel átírom az egész ábécét.” Borgia Ginz és pártfogoltjai profanizálnak. Első számú sztárjelöltje, a világtörténelmet egyedi módon értelmező (alkalomadtán okító) Amyl Nitrite (Jordan) a Rule Britannica punkváltozatát adja elő. Fején római sisak, (kövér) felsőtestén angol zászló-trikó, kezében háromágú szigony. Frenetikus-erotikus masírozásának (egyik) hanghátterét harmincas évekből való szónoklat adja. Ebből az érthetetlen, német nyelvű beszédből csak pár szó jut el tudatunkig: Deutschland, Deutschland, Deutschland... A kamera hátrál, a stúdió a semmibe enyészik, s a valótlanul zöld pázsiton Erzsébet királynő és John Dee közelít. Jarman nem moralizál, csak ábrázol. Utópiákban különben sem szokás a moralizálás. Nincs itt nosztalgikus múltbavágyódás, vagy romantikus hőskultusz. A marionettfigurából balett-táncosnővé serdült Amyl lírai mozgásának hátterét – távolodó zoommal – meztelen szatírok és a máglyán égő brit zászló alkotja. Nemzedékünk a nihilista blank generation – mondja az egyik férfi szereplő. Amyl gusztustalanul erotikus punkcicává érett. Nizsinszkijt Edith Piaf-dallamok-ra esetlenül csetlő-botló kötéltáncos váltja fel. Borgia Ginz univerzumának igazi sztárja a hamiskásan nimfomán Crabs (Lapostetű), vagy az erőszaktól megrészegedő Mad (Toyah Willcox). Ebben a világban mindent az agresszív, pusztító ösztönök mozgatnak. Az impresszárió kikent-kifent szeretőjének kivégzését még a rendőr is száját nyaldosva csodálja. Tanul a jó példából: kollégájának társaságában, Adam Antot mozivásznon ritkán látható szadizmussal öli le. Aztán a bosszú mindkettő] ükre lesújt, a Káosz (Hermine Demoriane) mozgatta három öldöklő angyalt Amylnek, Madnek és Crabsnek hívják. A hemoglobin patakokban folydogál. Vér és szex gyilkos tánca. Hiába az elhagyatott ipari hangár, a lepusztult lakásbelső, vagy a kopott külvárosi utca, végig az az érzésünk, mintha kozmikus vágóhídon lennénk...

Isten halott? – kérdezi Erzsébet királynő. Templomi jelenet, a hagyományos anglikán zsoltárt, a Jeruzsálemet halljuk. Még egy modern Krisztus is előbukkan, Canterbury érseke pedig ruhátlan ministránsfiúval táncol. Az Impreszszárió – a lilás-vöröses fényekben dúló orgia igazi ura – elégedetten dörzsöli a tenyerét. A színek rendkívül élesek, hivalkodóan tudattágítók. A fáradt manierista andalgással úton-útfélen fékeveszett barbarizmus felesel. Színtelen világ- jegyzi meg mégis John Dee. És – királynőjével együtt – távozik. A nappal holdfogyatkozásos éjszakába fúl. Megint minimalizmus festi alá a (megfeketedett) képmezőt.

De – udvarhölgyei társaságában – Borgia Ginz is továbbáll. Fényes kastélyban telepednek le, a kastély ősz, Chaplin-bajszos lakója múltjáról mereng. A század legnagyobb művésze voltam – mondja németül, közben ismert szónoklat hallatszik megint. Mad titokban jelzi, a bácsika kissé meghibbant. Jarman is ezt mutatja: a normális kerékvágásból kizökkent világot. Enciklopédikus mű, a kései hetvenes évek talán legpontosabb látlelete. Anti Rocky Horror Picture Show, annak művi handabandáit (az allegórián túlmutató) nagyon is hús-vér figurák váltják fel. „Az évtized egyik legeredetibb, legmerészebb és legizgalmasabb brit játékfilmje” – írta a Variety kritikusa. Az angol barokk valószínűleg a Jubileum képkockáin látott napvilágot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/05 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1140