KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
   2019/január
FRANCIA ÁRNYAK
• Ádám Péter: A dicsőség páriái Francia indokínai háború
• Bayer Antal: Balmorál nyugaton, keleten
• Fekete Tamás: Férfiak a Purgatóriumban Francia börtönfilmek
• Varró Attila: Vidocq visszatér Párizs császára
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Szétmállott babaházak Jan ©vankmajer-portré – 2. rész
• Herczeg Zsófia: Történetek az elrajzolt világból Anilogue
• Lovas Anna: Két világ Mirai – Lány a jövőből
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Ágnes: A gammagörbe alja Beszélgetés Sára Sándorral
• Morsányi Bernadett: Álmok múlt időben Sára Sándor: Dear India; Transzszibériai álom
• Soós Tamás Dénes: „Néha úgy érzem, átok ül rajtam” Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Kisebbségek találkozásai Nemek és etnikumok terei a magyar filmben
ÚJ RAJ
• Gyenge Zsolt: Megrendezett történelem Radu Jude
FILM/TÉVÉ/REMAKE
• Varró Attila: Vérfrissítések Brit sorozat, amerikai film
• Huber Zoltán: Az illúzió mesterei Kettős szerepben
• Pethő Réka: Formálódó kísértetek A Hill House szelleme
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Érzelmek, szenvedélyek, történelem Gdynia
• Klacsán Csaba: A dolgok állása Verzió
• Baski Sándor: Csontzene vastapssal Sitges 2018
KRITIKA
• Baski Sándor: Vérré válik Bolti tolvajok
• Teszár Dávid: Drogfolklór Az átkelés madarai
• Barkóczi Janka: Válaszúton Mindenki tudja
• Vajda Judit: Megcsalás meg ámítás BÚÉK
• Varró Attila: Minden mozog Ragadozó városok

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Kőbányai Amatőrfilm Stúdióban

Városszéli filmesek

Sipos Júlia

 

(Részlet egy szakfelügyelői jelentésből.)

Dékány István:

„...A Kőbányai Amatőrfilm Stúdió 1962-ben alakult a régi Füzér utcai művelődési házban, a Pataki István Művelődési Ház Riport- és Dokumentumfilm szakköre néven, Knoll István vezetésével. Mivel a közös munkához önálló helyiséget nem kaptak, további lehetőség után néztek és az ugyancsak kőbányai Törekvés Művelődési Ház padlásterében, majdnem kétezer óra társadalmi munkával, 1966 áprilisára elkészítették az adott időszak egyik legkorszerűbb amatőr-film-stúdióját. 1970-ben, a várható felújításra való tekintettel – amelyre csak mintegy tíz év múlva került sor! – kiköltöztették a klubot, amely majdnem a közösség széthullásához vezetett, mivel a tagok veszni látták két kezük munkájának eredményét.

A klub 1972 októberében alakult újjá Palásthy György vezetésével, majd 1975-től Szomjas György lett a klub művészeti vezetője. Az új művelődési központban reméltek önálló helyiséget, de mivel a ház emeleti része nem épült meg, a stúdió ismét helyiség nélkül maradt és a műhelymunka helyett csak beszélgetésre jutott lehetőség. Több sikertelen helykeresési kísérlet után a Pataki Művelődési Központhoz tartozó Városszéli Művelődési Házban jutottak önálló helyiséghez. A színpadnak két tartópillér miatt nem használt hátsó részét leválasztva vágószobát, a folyosó egy részét lefalazva vetítőfülkét alakítottak ki. Ez az átépítés is társadalmi munkában történt.

A 70-es évek közepére a Kőbányai Amatőrfilm Stúdió Budapest legeredményesebb klubja és az ország három legjelentősebb közösségének egyike lett. Ezt nemcsak a klubból indult, ma már hivatásos filmessé vált Balogh Gábor, Tényi István, Varjasi Tibor neve fémjelzi, hanem a kétszer elnyert Kiváló Együttes, a Népművelési Intézet nívódíja, az Év Legjobb Amatőrfilm Klubja cím is. Rendszeresen elnyerték a Budapesti Amatőrfilm Szemlén a legeredményesebb klub díját. 1984-ben a Játékfilmszemlén is a legszínvonalasabb filmeket bemutató klub díját kapták...”

 

 

Ács Miklós filmje, a Sőn és grósz először a Budapesti Amatőrfilm Szemlén, majd az Országos Amatőr-film Szemlén nyert első díjat.

ÁCS MIKLÓS: 1982-ben kapcsolódtam a Filmklub munkájába. Ekkor csak egy film fémjelezte a non professional irányzatot, Hajdú József Happening című filmje. Ez teljesen elütött az akkori szokványos amatőrfilmektől, „direkt dilire volt véve az egész”, ahogy Szomjas is mondaná. Félrekomponáltak voltak a képek, abszolút semmibe véve a filmezés alapszabályait és mindenféle bölcsességek és álbölcsességek hangzottak el a filmben. Húszperces film volt, közben megsmirglizték egy kicsit a celluloidot, néhol pedig életlen és alulexponált volt a kép. Az anyagnak átütő ereje volt és két második díjat is kapott egy országos fesztiválon. Ezután sokáig csend volt, aztán jöttek új emberek és végül kiforrott egy olyan filmnyelv, amire mi ma azt mondjuk, hogy „non professional”. És ez nem megsmirglizett anyag, hanem komponált és szerkesztett, de szerkesztettségében és kompozíciójában következetesen félrekomponált, másfajta anyag, mint amit megszoktunk.

Amiről most beszélsz, az már szakmai-művészi kérdés, de milyen körülményeket, milyen feltételeket találtál?

ÁCS: A feltételek akkor is rosszak voltak és most is azok, de az igazság az, hogy most a Soros-alapítványtól kaptunk 390 000 forintot és ezen vettünk 2 VHS videóberendezést. A stúdió körülbelül húsz éve él, és azóta is az akkor már meglevő technikai eszköztárral dolgozunk, amely két vagy három darab szuper 8-as kamerából áll és egy vetítőből ez most már kezd tönkremenni. Ráadásul a házba félévente betörnek, leszaggatják a vásznat, nem visznek el semmit, mert annyi értéktelen holmi van. Nagyon sok mindent saját zsebből oldunk meg. Végül is mit jelent a non professional, mint művészi kategória? Mi csak szeretnénk, ha az emberek ezt művészeti kategóriaként értelmeznék. De mivel ez szó szerinti fordításban majdnem amatőrt jelent, vagyis nem-hivatásost, ezért nem formálhatunk rá kizárólagos jogot. Közhelyszerűen hat, de ma még sokan azt hiszik, hogy az amatőrfilmezés egyenlő a hobby-filmezéssel. Erről egyébként, azt hiszem, 1979-ben már megjelent egy cikk a Filmkultúrában.

– És szerinted mi változott 79 óta?

ÁCS: 79-ben a hobby-filmezés ellen lázadoztak az akkori kőbányaiak, s amit ők felmutattak ez ellenében, az egy kalandfilm volt. Olyan, amit a tévében is lehet látni, viszont amit mi felmutatunk, az olyan, amit a tévében nem lehet látni. De nemcsak a tévében nem, hanem a mozikban sem, és általában így nem dolgozik senki.

SZŐKE ANDRÁS: Egy évvel később jöttem, mint Miklós. Abból a gárdából, a régebbiek közül, csak hárman vannak már itt, teljesen kicserélődött a stúdió. Ma a stúdió 22–23 éves emberekből áll, nagyon kevés az idősebb.

Ennek a cserének művészi, koncepcióbeli vagy személyi okai voltak?

SZŐKE: Szerintem természetes folyamat volt. Lehet, hogy elterjedt a híre, látták azokat a filmeket, amiket nálunk csináltak és akinek hasonló elképzelése volt, az kijött, megnézte, hogy mi van itt, azután, ha tetszett neki, itt maradt, ha nem, elment. Hozzánk bárki bejöhet és bárki itt maradhat, nem zártkörű hely. Jöhet ide egy nyolcvan éves ember is, ha ő úgy érzi, hogy itt akar csinálni valamit.

Szervezetileg, hivatalosan most melyik művelődési házhoz tartoztok?

SZŐKE: Elvileg a Pataki István Művelődési Központhoz tartozunk, de gyakorlatilag nekünk ott nincs helyünk. Ezért most is a Városszéli Művelődési Házban kaptunk helyet, és most itt van egy hatszor-hét méteres klubhelyiség és még egy zárható helyiségünk, egy WC közelében. Ez istálló volt, és az az alapvető probléma, hogy a mi részünket nem újították fel.

ÁCS: Többször kaptunk a Tanácstól ígéretet, hogy új helyiséghez jutunk majd, de ez már körülbelül négy éve így megy. Amióta itt vagyok, azóta is folyik a helyiségkeresés. Például most olyasmik miatt is abba kell hagynunk a foglalkozást, hogy egyszercsak nincs villany.

Milyen a vezetőség, milyen szempontok alapján alakult ki?

SZŐKE: A technikai felelős Krasznói András, előtte pedig Petrovics Emil volt. A művészeti szaktanácsadó szerepét Szomjas György tölti be.

ÁCS: Szomjas György javasolta, hogy válasszunk vezetőséget, mert a stúdió dolgai annyira szerteágazóak lettek, hogy egy ember nem volt elég hozzá. Hol húszan, hol tízen vagyunk a stúdióban, a vezetőségünk pedig öttagú, a mindenkori technikai vezetőt automatikusan magába foglalja.

Te vezetőségi tag vagy?

ÁCS: Igen.

Akkor hogy látod, mi az, amit képviselned kellene?

ÁCS: Egyszerűnek hangzik, a non professional ügyét kell képviselnem.

– Évek óta ti nyeritek el a díjakat a különböző fesztiválokon, akkor még mit szeretnétek elérni?

ÁCS: Két dolgot: szeretnénk egy rendes helyet, ahol dolgozhatnánk. Mert egyelőre ez a Városszéli Művelődési Ház nekünk csak arra elég, hogy csütörtökönként összejövünk, de ebben a bűzben csak beszélgetni tudunk, mindenki máshol dolgozik. A másik pedig, ami nagyon fontos lenne, hogy fórumot kapjanak ezek a filmek. Magyarországon ugyanis a rövidfilmeket nem ismerik el, függetlenül attól, hogy a rövidfilmet profi készíti vagy amatőr. Például Jancsó rövidfilmjeit sem értékelték. Az amatőrfilmeket viszont igyekeznek beszorítani abba a kategóriába, hogy rövidek legyenek. Olyan a szabályzati kiírás, hogy a húsz perc fölötti filmet fokozott szigorral bírálja el a zsűri, e fölött az időhatár fölött pedig szinte elképzelhetetlen. Már áttörésnek számít, hogy én csináltam egy másfélórás filmet, a Sőn és grószt, és hogy például Szőke András is készített egy egyórás videót. A nyolcmilliméteres anyagnak akkora tűréshatára van, hogy ha egy profi meghallja, hogy ez a film másfél órás, akkor kicsit mosolyog, kicsit aggódik, de egyáltalán nem hiszi el, hogy ezt a másfél órát én ki tudtam tölteni. Ez elsősorban a hangból adódik, nem a kép sebessége, hanem a hang kezelhetetlensége az ok. Nem lehet úgy hangosítani, ahogyan profitechnikával lehet. Ezek a filmek tízezer forintból kihozhatók, tizenhat milliméterre felnagyítva, hangosítással együtt száz-kétszázezer forintról van szó. Na most, egy magyar film körülbelül tizenhárom millióból készül, s ebből alig hoz be valamit. A mi filmjeink ehhez képest ingyen vannak, és ha egy amatőrfilm profi státusba kerül, az vonzza az embereket. Erre történt is kísérlet a Horizont moziban. András jobban el tudja mondani, mert filmjét is játszották ott.

SZŐKE: Tényleg volt egy vetítés, kísérleti jelleggel, úgy tudom, hogy Magyarországon először, rendes programban egy héten keresztül. A és B program ment a Horizont moziban, Paulovics Péter szerkesztésében, az utóbbi tíz év díjnyertes amatőrfilmjeiből. A vetítés nézettsége 70–80 százalékos volt, ami azért érdekes, mert ennek a mozinak különben huszonvalahány százalékos a nézettsége, rendes programmal. Szóval, lézengenék az emberek. Ennek a programnak a szombati napján például rengeteg ember be sem tudott jutni, mert már nem tudtak helyet adni nekik. A másik, rettenetes nagy akadálv, hogy ezek egy-kópiás filmek, természetesen az ember nem szívesen vetíti, minden vetítő más, van, amelyik rosszabb, karcolhatja, elszakíthatja, a hangfej másként van beállítva, rosszabbul jön be a hang. Egyszerűen ilyen nincs a profiknál sehol a világon, hogy az a kópia, ami nekünk úgynevezett munkakópia, az egyben vetítési kópia is legyen. Mi viszont azt a kópiát, amit már eleve a Főfotó-nál a laborban elrontanak, a színeket rosszul hívják elő, néha beszolarizálódik, nekünk ezt kell a végén mint vetítési kópiát használnunk. Szóval, én úgy érzem, hogy ezeknek a filmeknek van olyan mondanivalójuk és aktualitásuk, amire bejönne a magyar közönség.

ÁCS: Azt szokták mondani: az amatőrfilmeseknek az a feladatuk, hogy dokumentálják környezetüket, amire a profi nem képes. Hogy hogyan érzik magukat a munkahelyükön, meg hogy milyen a család satöbbi. De amit mi csinálunk, az nem ilyen, az ennél több. Mi filmnyelvi formát adunk neki, keretbe öntjük, és bár dokumentumfilm-jellege is van, erőteljesen tiltakozom az ellen, hogy ezt kifejezetten abba a tradicionális dokumentumfilm-fajtába sorolják, ahová szeretnék sorolni.

Nyilván gondolkodtok a ”profivá válás” lehetőségein?

ÁCS: Igen, most beadtam a Balázs Béla Stúdióba egy forgatókönyvet, amely elkészülhetne 16 milliméterre, ha ők elfogadják, és akkor ez már a profivá válás egyik lépcsője, tehát ez a egyik út. A másik út, egyébként erről Szomjas Györggyel is beszélgettünk, hogy az ember elmegy a filmgyárba, ott beiratkozik a legaljára, persze ehhez protekció kell, és akkor 15–20 év múlva talán rendezhet is filmet. Ámbár a múltkor, amikor ezt valakinek említettem, azt mondták, hogy naiv vagyok, ha ilyen kevésre becsülöm az évek számát. Szóval, fel kellene verekedni magam az első asszisztensségig, utána ott még dolgozni kéne évekig, és aztán még sokminden szükséges. Nemcsak tehetség és pénz, és nemcsak protekció, nem tudom még pontosan, hogy mi, ha tudnám, akkor más lenne a helyzet.

Végül a harmadik út, hogy a főiskolára felveszik az embert, rendező-szakra, de ez ma gyakorlatilag elképzelhetetlen számunkra. Nincs szükség rendezőre. Egyszer próbáltam is felvételizni, de az alatt a négy-öt év alatt, amióta filmmel foglalkozom, csak egyszer volt felvételi. Most újabb négy évig nem lesz; szóval az időből is kifutottam. Közben bent voltam a Főiskolán, és láttam az elsősök anyagait, kérdeztem őket, miért ilyen darabokat választotok? Hát ez nagyon ósdi dolog, miért ilyen hagyományosan dolgozzátok fel? És akkor azt mondták, hogy ezt a tanárok így szabják meg. Ha ilyen a Főiskolán az oktatás, akkor én nem is akarok bekerülni.

Akkor most számodra vagy a Balázs Béla Stúdió marad, vagy pedig dolgozol továbbra is itt a klubban, és megpróbálsz kiharcolni ennek a műfajnak több lehetőséget?

ÁCS: Ez nem műfaji, hanem anyagi kérdés. Itt pénzt kellene kiharcolni és technikát. Ezt viszont nem lehet, mert most az egész filmipar válságban van, és a BBS most csak illúzió, mert a hírek csak úgy kavarognak róla: feloszlik, nincs pénze; nem oszlik fel, de nincs pénze; megszüntetik a keddi vetítéseket; nem szüntetik meg, de nincs pénz, szóval, az a lényeg, hogy most a BBS is a csőd szélén áll. A profi filmgyártás egyik fele mellettünk áll, a másik fele ellenünk van, persze, a „profit” mindig idézőjelben értem, mert nekem az a profi, aki minőségben produkál valamit.

SZŐKE: Nyolc éve foglalkozom filmmel, de nem akarok bekerülni a profik közé, hanem csinálni akarom a dolgomat. Nekem jó a szuper 8-as, csak ne rohadjon el négy év alatt a film, és csak annyi pénz legyen rá, hogy az anyagot megvehessük, a többit azt majd én kikavarom, megcsinálom. Azért takarítok, hogy egyszerűen ne bolonduljak meg. Tudjam azt csinálni, a takarításon felül, amit szeretnék, tudjak gondolkodni, megérteni a helyzetemet, hogy hol vagyok és mit csinálok, de ez így borzasztó sok energiát vesz el. És igazán nincs egyenes arányban a kettő, az energiafelhasználás, meg az, ami ebből aztán kijön.

ÁCS: Amikor taxiztam, akkor kezdtem el filmezni, és képtelenség volt a kettőt összehangolni. Az 10–12 órányi munkát is igénybe vett, és én inkább kiléptem a munkahelyemről és filmeztem, mert az volt a fontos. Csak háromórás állásokat vállaltam. A Főiskola arra jó, hogy ha megkérdezi egy csaj, hogy mit csinálsz, és azt mondom, hogy én a Filmművészeti Főiskola rendezői szakára járok, akkor hanyattesik háromszor. De ha azt mondod, hogy takarítasz, akkor többet nem kérdez tőled semmit, hanem mással kezd el beszélgetni. Egyszerűen lenéznek az emberek.

Az úgynevezett profi rendezőkre van valamilyen hatása a ti munkátoknak? Egyáltalán mennyire ismerik azt, amit ti csináltok?

ÁCS: Azt hiszem, hogy nincs, mert el sem juthat hozzájuk, bár Szomjas György velünk dolgozik, és több helyen is nyilatkozta, hogy ő nem szégyelli bevallani: tanul tőlünk.

És mi a kapcsolatotok a többi klubbal?

ÁCS: A többi klub általában utál minket. Ez két ok miatt van így. Az egyik az, hogy mi hozzuk el a díjakat, a másik pedig, hogy itt Budapesten valahogy mi többet mondhatunk el, mert a vidék kisebb víz és nagyon átlátszó.

És hogyan egyezteti az érdekeket a Magyar Amatőrfilmes Szövetség?

ÁCS: Sehogy. A Magyar Amatőrfilm Szövetség igyekszik „kordában tartani” az amatőrfilmet. De azért mi dolgozunk.

 

 

(Részlet a már idézett szakfelügyelői jelentésből:)

„Egy sajátos társadalmi helyzetben levő réteg – a társadalmi mobilitásból kiszorult, nehéz fizikai munkát, vagy mechanikus adminisztratív munkát végző fiatalok, akiknek nincs esélyük ebből a helyzetből való kitörésre – frusztráltsága tükröződik a filmek agresszivitásában...”

„...A külső beavatkozás kevés a stúdió életében, mert a művészi és technikai vezetőknek az a véleménye, hogy a tagokat nem szabad „tanítani”, vagyis tőlük idegen művészeti elveket rájuk erőszakolni. Sajátságos formában nyilvánul meg a vezetők segítsége: arra ösztönzik a tagokat, hogy egy-egy bemutatott anyagban nem a jó megoldások, hanem a hibák mellett érdemes elindulni, azok konzekvenciáit végiggondolni, sőt, olykor azokat kell ad abszurdum végigvinni. Az így készült filmek ugyan nem hasonlítanak a konszolidált mozisablonokhoz, de kialakult egy nyers, őszinte »non-konformista« hangvétel. A stúdió tagjai nem filmművészeti produktumokat hoznak létre, hanem a saját maguk világát igyekeznek megfogalmazni. Ez a világ, lehet, hogy sokaknak nem szimpatikus. De az őszinteséget nem lehet tőlük elvitatni...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/10 18-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5694