KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Antonieta

Szemadám György

 

Ha – mondjuk – késve érkezem a moziba, s nem tudom, hogy kinek a filmjét látom, talán eszembe sem jut Carlos Saura neve, aki 1982-ben, a Carmen előtt készítette az Antonietát. Ugyanis Saura általam látott filmjeinek – így például a Carmennek is – eddig legfontosabb jellemzőjéül a drámaiságot, a lefojtott és robbanásig izzított atmoszférát tartottam számon, s az Antonietából mintha éppen ez hiányozna. Ez a dekoratív, romantika-nosztalgikus film a törékeny-szépséges Antonieta életéről szól, aki a könyvek, a művészet, a modernség bűvöletében (egy Voltaire-kötet, egy Cocteau-dráma, és az „Ulysses színház” elnevezése révén talán Joyce is jelzi szellemi irányultságát) serdül nővé; aki aztán elhagyja nyárspolgári férjét; aki a művészvilágban keresi szabadságát; aki 87 szerelmeslevelet ír egy olyan festőhöz, kihez csupán platói kapcsolat fűzi; aki a teljes életre vágyva később egy kissé naiv, kissé fantaszta, kissé hiú politikushoz köti sorsát; aki álmainak szétfoszlását látva a párizsi Notre Dame-ban szíven lövi magát. És ez a regényes történet ráadásul a ma oly divatos századelőn, a vad, forrongó Mexikóban játszódik, s ez alkalmat ad Saurának arra, hogy egzotikus tájakat, az aztékok véres uralmának ősi emlékeit, sombreros parasztok és federalista katonák összecsapásait, egy archív film jóvoltából a legendás Pancho Villát és Zapatát, dörgő fegyvereket, bőven ömlő vért, csorba fogsorok vad vigyorait, merényleteket, játékból asztalra dobott pisztoly dörrenését, kacajjal fogadott akasztás hírét, és szenvedélytől lángoló emberek olajbarnán izzó pillantásait vegye filmre. Ez a film szinte tobzódik a szebbnél szebb beállításokban, a díszletekben, jelemezekben, s az igazi „profi” megoldásokban, csak...

Csak mintha az egész filmet üvegfal választaná el a nézőtől, mintha egy akvárium – tagadhatatlanul szép – világát szemlélné. Valahogy nincs hozzá közünk, s nem lehet tudni, hogy miről is szól valójában. Mint ahogy azt sem lehet tudni, hogyan kerül ebbe a filmbe a kissé irritáló, kissé szenvtelen Hanna Schygulla, akinek tétova utazgatásairól és kérdezgetéseiről azt kellene elhinnünk, hogy egy olyan írónőt látunk, aki szenvedélyesen kutakodik a tőle térben-időben és karakterben olyannyira távoli másik nő sorsában. Azokban a jelenetekben, amelyekben a két kor egymásba folyik, s az írónő például beleles Antonieta írásába, vagy végignézi a Notre Dame-beli öngyilkosságát, kínos érzés fogja el az embert – mintha papagájt látnánk az akváriumban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5187