KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Életbevágó

Stílgyak

Gelencsér Gábor

Magyar sors magyar ecsettel: a kiszolgáltatottság drámája az újszülött gyermekét eladó asszony történetében.

 

Divatos galériák fotósorozatát idéző fekete-fehér kompozícióival filmtörténeti utazásra hív Buvári Tamás kisjátékfilmje. Nem a némafilmek világába, mindössze a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának honi „fekete szériájához”, ahol a bűn és elveszettség mozdulatlan „kárhozata” gomolygott elő a celluloid „szürkületből”, avagy éppen vetett sötét „árnyékot a hóra”. A Tarr BélaFehér GyörgyJanisch Attila nevével fémjelzett stílus sajátos magyar film noirt eredményezett, amely – noha nem hiányzott belőle a kriminalisztikai értelemben vett bűn, illetve bűntény, valamint a nyomozás és a nyomozó motívuma illetve alakja – a történeten és a szereplőkön túl mégis valamiféle metafizikai „botrányra” utalt. Nincs ez másképp az Életbevágó esetében sem: a sztori váza „napihírre”, a béranyaság új-rabszolgaságának konkrét botrányára épül, a film azonban éppen az erőteljes stilizálás hatására magasról tekint tárgyára, s rögtön az egyetemes sorsdrámára figyel, ahelyett, hogy előbb az emberi konfliktussal törődne.

A dráma helyén viszont balladát látunk, ami még nem volna baj, csakhogy ez a ballada nem tragikus csomópontokra épül, hanem lírai epizódokra: a stílus, pontosabban a stilizáció már ezen a szinten kíméletlenül átveszi a hatalmat, s uralja – pontosabban helyettesíti – a dramaturgiát. Így aztán a történetet mozgató motívumok gyönge láncszemekként, szociológiai életképekként illeszkednek az elbeszélésbe; sem az eseményeket nem magyarázzák, sem az eseményeket kikényszerítő körülményekről nem árulkodnak. A harmadik gyermekét váró asszony sorsa olyan, mint ahogy az a Nagy Magyar Tényfeltáró Riportban meg van írva: faluvégi, düledező ház, munkanélküli, alkoholista férj, sár, nyomor, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, s mindez a gyerekek, egy kisfiú és egy kislány szomorú-bölcs tekintete előtt. Az anyagi megváltást jelentő béranyaság lehetőségét újgazdag dzsipen érkező őrző-védő Gábriel közvetíti, aztán már a történet szintjén is egyre távolodunk a mégoly közhelyes környezetrajztól: az akció „szakmai” hátterét egy joviális orvos biztosítja, míg az adminisztrációt flegmán és magabiztosan intézi jól szabott kiskosztümében a platinaszőke ügyvédnő. Az asszony döntése ilyen körülmények között különösen nehéz – a valódi lelki drámát ezek a helyzetek és képek helyettesítik –, s nem lesz könnyebb Amerikában sem, ahol már nem ennyire vadkapitalista módon, hanem sokkal kulturáltabban űzik a gyerek-ipart: intézik a szülést, közvetítik a „szállítmányt”. New Yorkban a felhőkarcolók és a hidak vastraverzei egyszerre riasztók és hívogatók – mindenekelőtt persze fotogének –, a templomból kizavarják az embert, a gyerekvásárló frusztrált „apa” – ez a film legkínosabb jelenete – pedig még meg is akarja erőszakolni a szerencsétlen béranyát. Főhősünk lelkiállapota itt is „kivetül” a környezetére – és itt sem jár jobban. Hogy mi zajlik le benne, azt nem tudjuk meg, hiszen látni sem azt látjuk, amit ő, hanem kizárólag azt és úgy, amit az alkotók. Mintha nem az ő döntése, hanem kizárólag a szerzői nézőpont volna „életbevágó”.

A „szerzői nézőpont”, azaz a film képi megoldásai ennek ellenére kiválóak – azaz leesnek a történetről; nem erősítik sem a szociológiai látleletet, sem az egyéni drámát, csak egymást. A stílus kétségtelen érettségéről tanúskodik, hogy Buvári Tamás és operatőre, Tóth Zsolt egyforma biztonsággal találja meg saját képeit a szürke magyar dombokon és a New York-i zugokban. Néhány beállítás, és az orvosi vizsgálóból elvarázsolt kastély, a pesti bérházból kafkai hivatal lesz, erős atmoszférájú, izgalmas terek. S a színészválasztás is (különösen az ügyvédnőt és az orvost alakító Börcsök Enikő illetve Madaras József esetében) bátor és eredeti döntés. Mégis fél filmet látunk: a történet elvonatkoztatása, a helyszínek stilizáltsága, a valóság–álom–látomás határainak elbizonytalanítása, a jelképességüktől tudatosan megfosztott, ugyanakkor megemelt képek kompozíciós rendje határozott látásmódról, jó ízlésről, tehetségről vallanak. Hiányzik viszont az az alap, amelyre a stílus ráépülhetne, amitől a stílus valóban stílussá válhatna, s nem maradna póz, modor, „művészet”. Az élet valahogy kifelejtődött az Életbevágó című filmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2997