KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

A keményfiúk megmentője

Fáy Miklós

Paris, Texas után új film, új porfészek: Jericho, Texas. És újra jó zene. Ry Cooder gitárvirtuóz és komponista állomásai.

 

Nem tudom, mi lenne ebből a filmből Ry Cooder nélkül. Halvány átirat Az utolsó emberig Kuroszavából, fegyverropogás és whiskyvedelés, de szomorkás módon lekéste az aranykort, Edward G. Robinsont és mellényt viselő társait. A gengszterfilmek ideje lejárt.

Nagy szerencséje van a filmnek a zenéjével. Átlagos ötletességű szerző alkalmazkodott volna a korhoz, olyan zenét ír vagy használ, ami a harmincas években volt modern, szólna a szaxofon, trombita, bőgő, dob. Ry Cooder inkább bent maradt a bőrében. Maradt gitárosnak, és autodidakta orgonistának, a méltóságteljes orgonaakkordok fölött az elektromos gitár dübörgése szolgáltatja az alapzajt. A gitár hangja erősíti meg az érzést, hogy nem egyszerű gengszterfilmet látunk, hanem álöltözetes westernt, öltönyös, nyakkendős cowboyok lövöldöznek egymásra a kihalt texasi faluban, ők sem töltenek, igaz, hogy nem is csípőből tüzelnek, hanem a hónuk alól rángatják elő a fegyvert. Az elektromos hangzás és az orgona együttese kiemeli a történetet mindenféle elképzelhető jelenből, és így lesz végre a film az, ami lenni akar: az amerikai kemény fiúk dicsérete. Himnusz minden időben.

Nem kellett hozzá különösebb szellemesség, átgondoltság, rendkívüli erőfeszítés; Ry Cooder nem csinált mást, mint amit egész életében. Mister America. A pályája kezdetén, a hatvanas évek első felében countryzenész Los Angelesben, és közben virtuózzá képezi magát a legkülönbözőbb pengetős hangszereken. Utána együttest alapít, mindenféle zenész mögé beáll kíséretnek, slágerénekesek megbízható háttere, de beszáll a Rolling Stonesba is, állítólag ő írta a Honky Tonk Woman jelentős részét.

Szólistaként 1970-től volt tíz jó éve. Évente jelentek meg lemezei, de ne feledjük: még mindig nem szerző, csak előadó, gitáros és énekes. Már markáns személyiség, és nemcsak azért, mert minden zenét a maga képére alakít, de azért is, mert kiszámíthatatlan a zenei érdeklődése, nem tudni, hogy milyen elv szerint válogat az amerikai hagyományból. Elénekli az egyik első kemény fiú, a tizenkét éves korában gyilkossá váló Billy the Kid balladáját, de játszik népdalt, bluest, countryt, gospelt, régi politikai dalokat és dzsesszt. Amíg komoly zenetudósok és világhírű előadók vitatják, hogy mi a tősgyökeres és hamisítatlan amerikai zene, addig Ry Cooder különösebb elvi megalapozás nélkül műveli azt. Eklektikus az ízlése, de szinte kizárólag az amerikai múlt érdekli.

A szólista karrier többé-kevésbé bedöglik, Ry Cooder viszont filmek kíséretéhez elkezdi végre a saját zenéjét játszani. Minden marad a régiben, minden a szó valóságos értelmében amerikai, amit ír és amit fölhasznál, egyaránt. Annyira félreérthetetlen a zenei világa, hogy Az utolsó emberigben még azt is megengedheti magának, hogy a mexikói szereplő egzotikus voltát, a történet eredetijére utaló finom megoldással, japán jellegű dallammal és japán hangszerrel, a bambuszfuvolával jelezze. Erőteljes, jó filmzenéket ír, bár eddig csak egy igazi nagy dobása volt, Wim Wenders filmje, a Párizs, Texas. A Last Man Standing lesz a második.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1649