KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/november
HOLLYWOOD CENZORAI
• Pápai Zsolt: Bűn és büntetlenség Óhollywood – Budapest
• Hegedüs Márk Sebestyén: Amerikai lázadó Preston Sturges és a Hays-kódex
• Varró Attila: Doktor Dorothy és Ms. Arzner Dorothy Arzner
• Vincze Teréz: A csillagszületés mítosza Csillag születik
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 2. rész
• Szalkai Réka: Egy nehéz nap Beszélgetés Szilágyi Zsófiával
• Kovács Bálint: A nő huszonnégyszer Egy nap
• Pető Szabolcs: Curtiz Kanadában Beszélgetés Topolánszky Tamás Yvannal
• Kovács Gellért: „Picassót sem lehet átdolgozni” Beszélgetés Milorad Krstić-csel
• Benke Attila: Festményrablós terápia Ruben Brandt, a gyűjtő
• Klacsán Csaba: Jó lenne, ha lennének hősök Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
EURÓPAI RÉMMESÉK
• Varga Zoltán: A gyötrelem összeesküvői Alex van Warmerdam enigmái
• Dunai Tamás: Intertextuális olvasztótégely Neil Gaiman: Sandman
• Varró Attila: Haláltáncok Luca Guadagnino: Suspiria
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérletből intézmény Miskolc – CineFest
ÚJ RAJ
• Soós Tamás Dénes: A határátlépő ZiadDoueiri
KRITIKA
• Huber Zoltán: A betöltendő űr Az első ember
• Vágvölgyi B. András: Az igazság kiüresítéséről Donyeci történetek
• Kovács Patrik: Mint űzött vad A szent és a farkas
• Teszár Dávid: Gangnam ballada Gyújtogatók
• Kolozsi László: Ledarált Paradicsom Paraziták a paradicsomban
MOZI
• Fekete Tamás: A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt
• Lichter Péter: Bohém rapszódia
• Vajda Judit: A Meztelen Juliet
• Kránicz Bence: A végzet órája
• Kovács Kata: Legénybúcsú Bt.
• Huber Zoltán: Venom
• Benke Attila: 22 mérföld
• Kovács Patrik: Húzós éjszaka az El Royale-ban
• Pethő Réka: A bűnös
• Roboz Gábor: Gyémánthajsza
• Baski Sándor: Halloween
• Varró Attila: Látlak
DVD
• Kránicz Bence: Egy magányos tinédzser
• Benke Attila: A hitehagyott
• Géczi Zoltán: Betörés
• Pápai Zsolt: Fedőneve: Donnie Brasco
• Kovács Patrik: A gyilkosság filozófiája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sarabande

Bergman estéje

Kúnos László

Concerto grosso négy hangra.

 

Nem sokkal a Sarabande könyvformában való megjelenése után (Filmvilág, 2004/2.) megérkezett a belőle készült film is, melyet Bergman az elmúlt év során, nyolcvanöt évesen, maga forgatott. A Fanny és Alexander után ugyan bejelentette, hogy többet nem csinál filmet, mert a nagy energiát igénylő munkához nincs már fizikai ereje, de az új technika, a stúdió kényelme, a digitális kamera csábítása megtörte önként vállalt absztinenciáját, és – talán újabb prózai és drámai munkái, a Vasárnapi gyerekek, A legjobb szándékok, a Hűtlenek más rendezők által készített filmváltozatai láttán érzett csalódása vagy kielégületlensége hatására is – belefogott a forgatásba. Fokozhatta a csábítást, hogy a Jelenetek egy házasságból két főszereplője, Liv Ullmann és Erland Josephson szívesen vállalta a munkát a sorozat harminc évvel későbbi folytatásában.

A Sarabande persze csak látszólag, a narratíva felszínén tekinthető a Jelenetek folytatásának. Az öregedés, az öregség, az öregkori párkapcsolat és magány, bármilyen szép és fájdalmas is, nem drámai téma, és Bergman hibátlanul működő drámaírói ösztönnel a darab súlypontját a fiatalabbak, Johan fia és unokája szintjére, Henrik és Karin kapcsolatára és konfliktusára helyezte. Ők testesítik meg a teljes visszavonultságban élő öreg Johan életének kudarcát, ők jelenítik meg a szeretetet nélkülöző vagy a szeretettel visszaélő szülő–gyermek-viszony minden nyomorúságát.

A négyszereplős film az egykori Rítushoz hasonlóan páros jelenetek sorozata, melyet Marianne prológus- és epilógus-monológja vezet be és zár le. A két lírai szóló tehát duettek sorozatát foglalja keretbe, a duettek – a nagyszerűen megírt dialógusok – pedig, anélkül, hogy megneveznék, megszólaltatják a domináns érzelmeket, az öregedés és a halandóság fájdalmát, az elvesztett társ utáni sóvárgást, a gyűlöletet, a haragot, a függőség és a függetlenség iránti vágyat. Az érzelmek fúgaszerűen egybefonódnak, és ahogy haladunk előre a darabban, egyre markánsabban szól, Bergman szavával: a concerto grosso négy hangra. A zenei elvek szerint komponált, a zenét és a zenészi életet sokféleképpen érintő műben a címadó zene, Bach ötödik csellószvitjének sarabande-ja – az Őszi szonáta Chopin-prelűdjéhez hasonlóan – el is hangzik a darab hangsúlyos pontján.

Minden együtt van tehát, ami egy jó kamarafilmhez kell, a végeredmény, a nagyszerű, és önmagában is drámaként, filmként „látható” szövegkönyv által ébresztett várakozáshoz képest mégis csalódást okoz. Egy-egy jelenetben, például Johan és Henrik, Henrik és Marianne, Karin és Henrik kettősében, elsősorban Henrik (Börje Ahlsted) és Karin (Julia Dufvenius) meggyőző játékában, teljes fényében ragyog Bergman rendezői tudása, a kamera mélyre hatoló, nyugodt tekintettel időzik a drámai szöveget mondó vagy hallgató, kitűnő színészek arcán. De bármilyen szépen szólnak is az egyes hangok, mégsem szólal meg a concerto grosso, a tételek nem állnak össze egységes zenévé. Nem feszes a ritmus, akadozik a prológus, túl nehezen foszlik le a realitás csomagolóanyaga a lényegi kérdésekről, túl lassan léphetünk csak be a dráma mágikus terébe. Bizonyára felelős érte a két régi művésztárs, Erland Josephson és Liv Ullmann is, akik alakításukban inkább a múltjukból és a rutinjukból élnek. Josephsonnak talán nem volt elég drámai anyaga a jó szerepformáláshoz, Marianne szerepében pedig nem a korábbi Bergman-filmekből ismert érzékeny és szenvedélyes Liv Ullmann jelenik meg, hanem egy ápolt, elsősorban önmagára figyelő, amerikaias küllemű, középkorú asszony. (Tudható: Liv Ullmann nem volt hajlandó levetkőzni és meztelenül megmutatni magát Josephsonnal együtt az utolsó közös jelenetben, a „farkasok órájában”, az öreg Bergman megrendítő ecce homo vallomásában. Amit megmutat: kevés. A megrendülés elmarad.) Zavaró mozzanat, hogy a filmben homályban marad az incesztus kérdése, ami a könyvben még csak kétértelmű megjegyzések és igaztalan vádak formájában villant fel. A filmben hangsúlyt kap: közös ágyat látunk és egy félbemaradt-elutasított csókot. Mást semmit.

Sokat ront a mű élvezhetőségén az is, hogy a magyar forgalmazó alábecsüli közönségét, és szinkronizálta a filmet. A félreértésekben és esetlen, magyartalan fordulatokban bővelkedő fordítást ráadásul az eredetitől hangkarakterben eltérő színészekre bízták.

A film utolsó kettős jelenetében éjszaka van, Johant szorongás gyötri, szűkölve, meztelenül menekül az asszonyi jóság menedékébe, Marianne ágyába, miközben kijelenti, hogy nincs szüksége senkire. Marianne nem sokkal ezután elutazik, felkeresi intézetben élő, szellemi fogyatékos lányát, s meglepődve tapasztalja, hogy életében először valódi anyai érzések ébrednek benne. Ezt köszönheti – köszönhetjük – volt férjénél tett látogatásának. Johant sem ő, sem mi nem látjuk többé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2393